Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)
1992-02-02 / 5. (2272.) szám
■ A vallásos rádió- és televízióműsorok ügyében — egyházi vezetők nyilatkozata — Antall József álláspontja 2. oldal Újjászerveződő egyházak a Baltikumban 5. oldal Piarista címer Temesváron 6. oldal Kétarcú bölcsesség Az elmúlt héten többször is Aquinói Szent Tamásra gondoltam. Pontosabban arra, nem hiányzik-e a mi vallásosságunkból, e század vallásos életérzéséből és lelkiségéből az a bölcsesség, rendszerezőképesség, higgadtság, amely egész életművét áthatotta. E század nagy alakjai egyben nagy beleérzők. Hirtelen, döbbenetes erővel megvilágosodók. Keresők, akik boldogan hagyatkoznak rá a kegyelemre, hisz oly sokat szenvedtek a senki földjén, annyi kétség emésztette őket, míg fel nem ismerték a bizonyosság jeleit. Arcukat a csillagok fényébe mártó rabruhás fegyencek, halálra szántak szomorú serege halad századunk országútjain a kapuját sarkig kitáró halál felé. Ordasok tekintenek be az otthonokba, szeretetre, megértésre szomjas lények, akiket reggelre kegyetlenül agyonvernek, mert nem látják szemükben a szeretethiány könyörgését. Gyermeküket elveszített anyák fájdalmas szoboralakjai magasodnak az utak mentén. Árvák és számkivetettek keresik az oltalmat, a befogadtatás örömét és biztonságát. Lázadunk, mint Babits Jónása tette, jogosnak érezzük haragunkat, hiszen újra meg újra az az érzésünk, megcsalt az Úr, kijátszották érzéseinket és érzelmeinket. Szent Tamás példája olyasmit sugall: az érzelem nem minden. Az embernek az is a feladata, hogy rendet tartson a földkerekségen. Éppen önmagában volna képtelen rendezni a dolgokat? A számára legfontosabb viszonylatban, Istenhez fűződő kapcsolatában nem képes rendet tartani? Hihetetlen rendszerességgel tudjuk felépíteni azokat a terveinket, amelyeknek megvalósításával elismert, megbecsült emberek leszünk, lehetünk. Még életterveket is szokás készíteni, körülbelül megjelölve benne előrehaladásunk esélyeit, folytonos emelkedésünk sejthető állomásait. Ebből a szép, perspektivikus rendszerből csak egyvalami hiányzik: az igazi bölcsességre való készség, amelynek oly nagyszerű megvalósulását látjuk Szent Tamás életművében, amely azért nem merült el a feledésben, s nemcsak az évfordulók tünékeny fényei irányítják rá a figyelmet, nemcsak kiváló gondolkodók életműve bizonyítja, hogy mit sem veszített frissességéből. Persze másfajta bölcsesség ez, mint amelyet mi, emberek annak nevezünk és hiszünk. Nem az elzárt tudás, a nagyszerű, lebilincselő tudományos eredmények, az akadémiai érmek, kitüntetések, a televíziós szereplések hitelesítik. Az Efezusiakhoz írt levélben olvassuk a következő életprogramot, amelyet a jelek szerint Szent Pál nemcsak a levél címzettjei számára emelt követendő magatartásmintául, hanem minden korszak keresztényeinek: „Álljatok ki tehát: derekatokra csatoljátok a tisztesség övét, öltsétek magatokra az igazság páncélját, lábatokra húzzátok a békesség evangéliumának hirdetésére való készség saruját. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, amellyel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek föl az üdvösség sisakját és markoljátok meg a lélek kardját, ami Isten igéje. Esedezzetek szüntelen bensőséges könyörgéssel és imával a Lélekben.” (Ef. 5,15—18.) Ezekkel a fegyverekkel övezte fel magát a bölcsesség szentje, Aquinói Szent Tamás. Ezeket forgatta oly vitézül és eredményesen, mint kevesen a történelemben. Hol is vannak ezek a fegyverek? Az igazi, a keresztény bölcsesség fegyverei? Ha tisztességgel, az igazságnak megfelelően válaszolunk a kérdésre, szégyenkezve kell megváltanunk, ott rozsdásodnak a sarokban, kedvetlenül, bizalmatlanul tekintünk rájuk, mint unt, avítt kacatokra, a múlt maradványaira. Már mindjárt az első felszólítás: „álljatok ki!” Miért éppen én? Hová? Kinek az oldalára? Akkora itt a zűrzavar, oly áttekinthetetlenek a viszonyok, hogy bizony elveszítettem a kedvemet. Dehogy állok ki! Hazamegyek és várakozom, majd csak nyugalom lesz. Hogy a „tisztesség övének” viselete nélkül egyre csak késik a vágyott nyugalom? Majd megtaláljuk a nyugalmat a végén, ahogy azt József Attila is írta: miért legyen tisztességes, amikor úgyis meghal, vagy fordítva: miért ne legyen tisztességes ugyanez okból? És miért pont én legyek tisztességes olyan világban, amelyben napról napra tapasztaljuk a tisztességtelenség jeleit, a hazugságot, az önátmázolást? Az „igazság páncélja”... Ugyan, kérem! E század sokszorosan bebizonyította, hogy ott az igazság, ahol az erő. Hitlernek is igaza volt, Sztálinnak is. A békesség hirdetésének készsége. Hiszen hirdetném én azt a békességet, csak nem akarják meghallani! Ezek az évek sehogy sem kedveznek a békességnek. A munkahelyünkön sincs békesség. Kis és nagy fúrókkal nyargalászunk, hátra-hátrasandítva, nehogy belénk vágják a kést. Nem a hit pajzsát emeljük fel védelmül, hiszen sokan hittek, és sokan lettek e hitük áldozatai. Jobb lesz, ha a magam módján vigyázok magamra. „Esedezzetek szüntelen.” Tudok én még imádkozni azzal a hittel, azzal a bizalommal, amely megindítja az egeket? Képes vagyok bensőségesen könyörögni? Vagy csak látványosan, mint a farizeus? Hivalkodva, körülpislantva, látják-e a többiek, mennyire vallásos vagyok? Ó, Szent Tamás! Mennyire hiányzik a te bölcsességed! Rónay László 1992. február 2 óra: 15 Ft KLVIII. 5. (2272.) KATOLIKUS HETILAP Alkossuk meg a jövőhi Pnpökeink továbbképzésen A magyar püspökök csaknem teljes létszámban tanulmányi napokon vettek részt a grazi egyházmegyében fekvő voraui ágostonrendi kolostorban január 19—25-ig. A főpásztorok a modern egyházi vezetés- és szervezéstudomány elemeivel ismerkedtek Fred Neubauer svájci professzor előadásai nyomán. Az egyházi vezetés gyakorlati kérdéseiről a bécsi Leopold Stieger és Elisabeth Wiesner Landerl adott útmutatást. A biblikus elmélkedéseket Joachim Wanke erfurti püspök tartotta számukra. Püspökeinket január 20-án, hétfőn fölkereste Hans Hermann Groer bécsi bíboros érsek, 22-én, szerdán pedig vendéglátójuknál, Weber grazi püspöknél tettek látogatást. A szeminárium munkáját Paul Zulehner, a bécsi pasztorálteológia professzora is segítette. Fred Neubauer a lausanne-i managerképző intézet professzora. Az intézetben évente 3000 vezetőt képeznek ki a világ nagyvállalatai számára. Éveken át tanított Amerika különböző egyetemein, cikkei, könyvei, előadásai révén nevét jól ismerik minden földrészen. A hetvenes évek óta annyira felgyorsultak a gazdasági-társadalmi-politikai élet változásai, hogy a vállalatok, intézmények csak úgy tudnak fennmaradni, ha figyelemmel kísérik ezeket a változásokat, és megfelelően válaszolnak rájuk. A politikai rendszerváltás következtében most új helyzetbe került a magyar egyház is. Új lehetőségek nyíltak meg előtte, új feladatok, de egyben új nehézségek elé is került. Neubauer professzor az intézmények átalakulásának, tervszerűen irányított fejlesztésének törvényszerűségeit vizsgálta. Csak akkor tudunk előrelépni jelen helyzetünkből, akkor tudjuk meghaladni a jelen nehézségeit, ha tárgyilagosan elemezzük mostani helyzetünket, s bátran merünk előrepillantani a jövőbe: milyennek szeretnénk látni egyházunkat öt év múlva? A remélt, megálmodott jövő képe és a jelenlegi valóság között természetesen nagy a különbség. Hogyan lehet megvalósítani céljainkat? Alapos, de az újonnan fölmerülő szükségletek szerint később rugalmasan változtatható tervet kell kidolgoznunk, majd meg kell határoznunk legfontosabb feladatainkat. Az újnak megvalósítása mindig nehézségekbe ütközik, elsősorban a régi, elavult szervezeti formák miatt, de nemegyszer a munkatársak értetlensége, ellenállása következtében is. A kitűzött célok megvalósításához a legfontosabb az, hogy munkatársaink is felismerjék a változás szükségességét, átérezzék annak fontosságát, s legyenek készek az együttműködésre. Ehhez nem elegendőek a rendeletek, intézkedések, utasítások. A jó vezető sok időt szán munkatársaira: egyéni és csoportos megbeszélések során igyekszik őket megnyerni a jó ügynek, felébreszteni bennük az együttműködés készségét. A régi magyar közmondás — „jó pap holtig tanul” — ma az élet minden területén érvényes igazsággá lett: a vezetők részére szükséges tudásanyag hétévente szinte megduplázódik. Mindannyiunknak folytonos lelki elmélyülésre és szellemi továbbképzésre van szüksége, s e törvény alól nem vonhatják ki magukat az egyház tagjai sem. Igen fontos, hogy az egyes feladatokra a leginkább alkalmas személyeket válasszák ki. A jó vezető messzemenően figyelembe veszi munkatársainak személyi méltóságát, adottságait, értékeit, sőt gyöngeségeit is. Elgondolkoztathat a felismerés: a modern vezetéstudomány elvárásai mélységesen keresztény értékekre utalnak: egymás megbecsülésére, a kölcsönös megértésre, az összetartásra és az egyetértésre. Az „egyház mindig fiatal”, s a Szentlélek erejéből mindig kész a megújulásra. E tanulmányi napok során bizonyára ismét egy lépést tettünk előre a magyar egyház megújulásának útján. * Meg nem született testvéreim... A magyar Alkotmánybíróság december 16-án elrendelte, hogy a művi terhességmegszakítással kapcsolatos kérdéseket törvényileg kell szabályozni. 1992. december 31-én semmissé válnak a jelenleg érvényes minisztertanácsi rendelet szintű szabályozások. Az előttünk álló év tehát sorsdöntő lehet a magyar családok és születendő gyermekek életében. Az új törvény — ha lesz — példaértékű lehet más államok, a nyugati demokráciák számára is. Kis János filozófus a Magyar Hírlap dec. 24-i számában elindítja a témáról szóló beszélgetéssorozatot. Az abortusztörvény és a Köztársaság morális egysége címmel felelősségérzettől áthatott cikket közöl és azt javasolja, hogy toleráns hangnemben, tisztelve az eltérő álláspontokat képviselőket, kezdjünk el vitatkozni a művi terhességmegszakítással kapcsolatos kérdésekről. Ő ezt elsősorban morális kérdésnek tartja. Úgy gondolja, hogy a vélemények nagyjából két csoportot képeznek. Az egyik véleménycsoport a hívőké, akik hisznek a test-lélek dualizmusában és a halhatatlan lélek túlvilági életében, a másik pedig a materialistáké, akik számára nyilvánvaló a test-lélek azonossága. Az előbbiek védik a magzat jogát az élethez, a második csoport pedig a nők önrendelkezésére hivatkozik, arra, hogy a nőnek joga van a saját teste fölötti hatalomhoz. A pszichológus az elmúlt évtizedekben szerzett tapasztalatai alapján nem lát ilyen jellegű ellentéteket. Látja a tanácskérő és különféle bajokkal küszködő családok és egyének szenvedéseit, amelyek akkor is gyötrőek, ha elvállalva az új kis életet, vállalják a vele kapcsolatos bajt, nehézséget, anyagi gondokat, de talán még gyötrőbbek akkor, amikor ezt nem vállalva, látszólag könnyen megoldják a gondot azzal, hogy elmennek egy terhességmegszakításra. * * * Negyedik gyermekemet várva, a gyors szülésben reménykedve, idejekorán bevonultam a kórházba. Sétálgatva a szűk folyosókon, volt időm elmélkedni és azon gondolkodni, a három fiú után most ki lesz az eljövendő. Miközben eldöntöttem magamban, legjobb az lesz, ha megint fiam születik, arrafelé tévedtem, amerre a műtők voltak. Látom, hogy egymás után hozzák onnan kifelé az asszonyokat. Lassan döbbentem rá, hogy ők azok, akik terhességmegszakításon estek át. Hirtelen történt valami. A hordágyakat cipelő két műtős ügyetlenkedett, és leejtett egy ágyat, a rajta fekvő aszszonyka pedig majdnem legurult, éppen a lábam elé. Utolsó pillanatban mégis sikerült megkapaszkodnia valahogy, és ijedten zökkent vissza hordágyára. Aztán felnézett rám, szomorú, sötét tekintettel, majd pedig hasamra esett tekintete. Halálos szorongást láttam szemében. Míg a két műtős valamiféle bocsánatkérést hümmögött, ő erőlködve felkönyökölt karjára, másik kezével pedig hirtelen, lágy mozdulattal megsimogatta a hasamat. A műtősök gyorsan felkapták a hordágyat, én pedig már nem tudtam megsimogatni a fejét, bennem maradt a mozdulat. Szorongó arckifejezését ezután sokszor véltem viszontlátni azoknak az asszonyoknak a tekintetében, akik a gyermekpszichológiai rende(Folytatás az 5. oldalon)