Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)

1992-02-02 / 5. (2272.) szám

■ A vallásos rádió- és televízióműsorok ügyében — egyházi vezetők nyilatkozata — Antall József álláspontja 2. oldal Újjászerveződő egyházak a Baltikumban 5. oldal Piarista címer Temesváron 6. oldal Kétarcú bölcsesség Az elmúlt héten többször is Aqui­­nói Szent Tamásra gondoltam. Pon­tosabban arra, nem hiányzik-e a mi vallásosságunkból, e század vallá­sos életérzéséből és lelkiségéből az a bölcsesség, rendszerezőképesség, higgadtság, amely egész életművét áthatotta. E század nagy alakjai egyben nagy beleérzők. Hirtelen, döbbene­tes erővel megvilágosodók. Kere­sők, akik boldogan hagyatkoznak rá a kegyelemre, hisz oly sokat szen­vedtek a senki földjén, annyi kétség emésztette őket, míg fel nem ismer­ték a bizonyosság jeleit. Arcukat a csillagok fényébe mártó rabruhás fegyencek, halálra szántak szomorú serege halad századunk országútja­in a kapuját sarkig kitáró halál felé. Ordasok tekintenek be az otthonok­ba, szeretetre, megértésre szomjas lények, akiket reggelre kegyetlenül agyonvernek, mert nem látják sze­mükben a szeretethiány könyörgé­sét. Gyermeküket elveszített anyák fájdalmas szoboralakjai magasod­nak az utak mentén. Árvák és szám­kivetettek keresik az oltalmat, a be­­fogadtatás örömét és biztonságát. Lázadunk, mint Babits Jónása tette, jogosnak érezzük haragunkat, hi­szen újra meg újra az az érzésünk, megcsalt az Úr, kijátszották érzése­inket és érzelmeinket. Szent Tamás példája olyasmit su­gall: az érzelem nem minden. Az embernek az is a feladata, hogy ren­det tartson a földkerekségen. Éppen önmagában volna képtelen rendez­ni a dolgokat? A számára legfonto­sabb viszonylatban, Istenhez fűző­dő kapcsolatában nem képes rendet tartani? Hihetetlen rendszerességgel tud­juk felépíteni azokat a terveinket, amelyeknek megvalósításával elis­mert, megbecsült emberek leszünk, lehetünk. Még életterveket is szo­kás készíteni, körülbelül megjelölve benne előrehaladásunk esélyeit, folytonos emelkedésünk sejthető ál­lomásait. Ebből a szép, perspektivi­kus rendszerből csak egyvalami hi­ányzik: az igazi bölcsességre való készség, amelynek oly nagyszerű megvalósulását látjuk Szent Tamás életművében, amely azért nem me­rült el a feledésben, s nemcsak az évfordulók tünékeny fényei irányít­ják rá a figyelmet, nemcsak kiváló gondolkodók életműve bizonyítja, hogy mit sem veszített frissességé­ből. Persze másfajta bölcsesség ez, mint amelyet mi, emberek annak nevezünk és hiszünk. Nem az elzárt tudás, a nagyszerű, lebilincselő tu­dományos eredmények, az akadé­miai érmek, kitüntetések, a televízi­ós szereplések hitelesítik. Az Efezu­­siakhoz írt levélben olvassuk a kö­vetkező életprogramot, amelyet a jelek szerint Szent Pál nemcsak a levél címzettjei számára emelt köve­tendő magatartásmintául, hanem minden korszak keresztényeinek: „Álljatok ki tehát: derekatokra csa­toljátok a tisztesség övét, öltsétek magatokra az igazság páncélját, lábatokra húzzátok a békesség evangéliumának hirdetésére való készség saruját. Mindehhez fogjá­tok a hit pajzsát, amellyel elhárít­hatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek föl az üdvösség si­sakját és markoljátok meg a lélek kardját, ami Isten igéje. Esedezze­tek szüntelen bensőséges könyör­géssel és imával a Lélekben.” (Ef. 5,15—18.) Ezekkel a fegyverekkel övezte fel magát a bölcsesség szentje, Aquinói Szent Tamás. Ezeket forgatta oly vi­tézül és eredményesen, mint keve­sen a történelemben. Hol is vannak ezek a fegyverek? Az igazi, a keresztény bölcsesség fegyverei? Ha tisztességgel, az igaz­ságnak megfelelően válaszolunk a kérdésre, szégyenkezve kell meg­váltanunk, ott rozsdásodnak a sa­rokban, kedvetlenül, bizalmatlanul tekintünk rájuk, mint unt, avítt ka­­catokra, a múlt maradványaira. Már mindjárt az első felszólítás: „álljatok ki!” Miért éppen én? Ho­vá? Kinek az oldalára? Akkora itt a zűrzavar, oly áttekinthetetlenek a viszonyok, hogy bizony elveszítet­tem a kedvemet. Dehogy állok ki! Hazamegyek és várakozom, majd csak nyugalom lesz. Hogy a „tisz­tesség övének” viselete nélkül egy­re csak késik a vágyott nyugalom? Majd megtaláljuk a nyugalmat a vé­gén, ahogy azt József Attila is írta: miért legyen tisztességes, amikor úgyis meghal, vagy fordítva: miért ne legyen tisztességes ugyanez ok­ból? És miért pont én legyek tisztes­séges olyan világban, amelyben napról napra tapasztaljuk a tisztes­ségtelenség jeleit, a hazugságot, az önátmázolást? Az „igazság páncélja”... Ugyan, kérem! E század sokszorosan bebi­zonyította, hogy ott az igazság, ahol az erő. Hitlernek is igaza volt, Sztá­linnak is. A békesség hirdetésének készsé­ge. Hiszen hirdetném én azt a bé­kességet, csak nem akarják meghal­lani! Ezek az évek sehogy sem ked­veznek a békességnek. A munkahe­lyünkön sincs békesség. Kis és nagy fúrókkal nyargalászunk, hát­­ra-hátrasandítva, nehogy belénk vágják a kést. Nem a hit pajzsát emeljük fel védelmül, hiszen sokan hittek, és sokan lettek e hitük áldo­zatai. Jobb lesz, ha a magam mód­ján vigyázok magamra. „Esedezzetek szüntelen.” Tudok én még imádkozni azzal a hittel, az­zal a bizalommal, amely megindítja az egeket? Képes vagyok bensősé­gesen könyörögni? Vagy csak látvá­nyosan, mint a farizeus? Hivalkod­va, körülpislantva, látják-e a többi­ek,­ mennyire vallásos vagyok? Ó, Szent Tamás! Mennyire hiány­zik a te bölcsességed! Rónay László 1992. február 2 óra: 15 Ft KLVIII. 5. (2272.) KATOLIKUS HETILAP Alkossu­k meg a jövőhi Pn­pökeink továbbképzésen A magyar püspökök csaknem teljes létszámban tanulmá­nyi napokon vettek részt a grazi egyházmegyében fekvő voraui ágostonrendi kolostorban január 19—25-ig. A főpásztorok a modern egyházi vezetés- és szervezéstu­domány elemeivel ismerkedtek Fred Neubauer svájci pro­fesszor előadásai nyomán. Az egyházi vezetés gyakorlati kérdéseiről a bécsi Leopold Stieger és Elisabeth Wiesner Landerl adott útmutatást. A biblikus elmélkedéseket Joa­chim Wanke erfurti püspök tartotta számukra. Püspökein­ket január 20-án, hétfőn fölkereste Hans Hermann Groer bécsi bíboros érsek, 22-én, szerdán pedig vendéglátójuk­nál, Weber grazi püspöknél tettek látogatást. A szeminári­um munkáját Paul Zulehner, a bécsi pasztorálteológia professzora is segítette. Fred Neubauer a lausanne-i ma­­nagerképző intézet professzora. Az intézetben évente 3000 vezetőt ké­peznek ki a világ nagyvállalatai szá­mára. Éveken át tanított Amerika különböző egyetemein, cikkei, könyvei, előadásai révén nevét jól ismerik minden földrészen. A hetve­nes évek óta annyira felgyorsultak a gazdasági-társadalmi-politikai élet változásai, hogy a vállalatok, intéz­mények csak úgy tudnak fennma­radni, ha figyelemmel kísérik eze­ket a változásokat, és megfelelően válaszolnak rájuk. A politikai rendszerváltás követ­keztében most új helyzetbe került a magyar egyház is. Új lehetőségek nyíltak meg előtte, új feladatok, de egyben új nehézségek elé is került. Neubauer professzor az intézmé­nyek átalakulásának, tervszerűen irányított fejlesztésének törvénysze­rűségeit vizsgálta. Csak akkor tudunk előrelépni je­len helyzetünkből, akkor tudjuk meghaladni a jelen nehézségeit, ha tárgyilagosan elemezzük mostani helyzetünket, s bátran merünk elő­repillantani a jövőbe: milyennek szeretnénk látni egyházunkat öt év múlva? A remélt, megálmodott jövő képe és a jelenlegi valóság között természetesen nagy a különbség. Hogyan lehet megvalósítani céljain­kat? Alapos, de az újonnan fölmerülő szükségletek szerint később rugal­masan változtatható tervet kell ki­dolgoznunk, majd meg kell határoz­nunk legfontosabb feladatainkat. Az újnak megvalósítása mindig nehézségekbe ütközik, elsősorban a régi, elavult szervezeti formák mi­att, de nemegyszer a munkatársak értetlensége, ellenállása következté­ben is. A kitűzött célok megvalósításá­hoz a legfontosabb az, hogy munka­társaink is felismerjék a változás szükségességét, átérezzék annak fontosságát, s legyenek készek az együttműködésre. Ehhez nem ele­gendőek a rendeletek, intézkedé­­sek, utasítások. A jó vezető sok időt szán munkatársaira: egyéni és cso­portos megbeszélések során igyek­szik őket megnyerni a jó ügynek, felébreszteni bennük az együttmű­ködés készségét. A régi magyar közmondás — „jó pap holtig tanul” — ma az élet minden területén ér­vényes igazsággá lett: a vezetők ré­szére szükséges tudásanyag hét­­évente szinte megduplázódik. Mind­annyiunknak folytonos lelki elmé­lyülésre és szellemi továbbképzésre van szüksége, s e törvény alól nem vonhatják ki magukat az egyház tagjai sem. Igen fontos, hogy az egyes feladatokra a leginkább alkal­mas személyeket válasszák ki. A jó vezető messzemenően figyelembe veszi munkatársainak személyi mél­tóságát, adottságait, értékeit, sőt gyöngeségeit is. Elgondolkoztathat a felismerés: a modern vezetéstudomány elvárásai mélységesen keresztény értékekre utalnak: egymás megbecsülésére, a kölcsönös megértésre, az összetar­tásra és az egyetértésre. Az „egyház mindig fiatal”, s a Szentlélek erejéből mindig kész a megújulásra. E tanulmányi napok során bizonyára ismét egy lépést tettünk előre a magyar egyház meg­újulásának útján. *­ Meg nem született testvéreim... A magyar Alkotmánybíróság december 16-án elrendelte, hogy a művi­ terhességmegszakítással kapcsolatos kérdése­ket törvényileg kell szabályozni. 1992. december 31-én semmissé válnak a jelenleg érvényes minisztertanácsi ren­delet szintű szabályozások. Az előttünk álló év tehát sors­döntő lehet a magyar családok és születendő gyermekek életében. Az új törvény — ha lesz — példaértékű lehet más államok, a nyugati demokráciák számára is. Kis János filozófus a Magyar Hír­lap dec. 24-i számában elindítja a té­máról szóló beszélgetéssorozatot. Az abortusztörvény és a Köztársa­ság morális egysége címmel felelős­ségérzettől áthatott cikket közöl és azt javasolja, hogy toleráns hang­nemben, tisztelve az eltérő álláspon­tokat képviselőket, kezdjünk el vi­tatkozni a művi terhességmegszakí­tással kapcsolatos kérdésekről. Ő ezt elsősorban morális kérdés­nek tartja. Úgy gondolja, hogy a vé­lemények nagyjából két csoportot képeznek. Az egyik véleménycso­port a hívőké, akik hisznek a test-lé­­lek dualizmusában és a halhatatlan lélek túlvilági életében, a másik pe­dig a materialistáké, akik számára nyilvánvaló a test-lélek azonossága. Az előbbiek védik a magzat jogát az élethez, a második csoport pedig a nők önrendelkezésére hivatkozik, arra, hogy a nőnek joga van a saját teste fölötti hatalomhoz. A pszichológus az elmúlt évtize­dekben szerzett tapasztalatai alap­ján nem lát ilyen jellegű ellentéte­ket. Látja a tanácskérő és különféle bajokkal küszködő családok és egyének szenvedéseit, amelyek ak­kor is gyötrőek, ha elvállalva az új kis életet, vállalják a vele kapcsola­tos bajt, nehézséget, anyagi gondo­kat, de talán még gyötrőbbek ak­kor, amikor ezt nem vállalva, látszó­lag könnyen megoldják a gondot az­zal, hogy elmennek egy terhesség­megszakításra. * * * Negyedik gyermekemet várva, a gyors szülésben reménykedve, ide­jekorán bevonultam a kórházba. Sé­tálgatva a szűk folyosókon, volt időm elmélkedni és azon gondol­kodni, a három fiú után most ki lesz az eljövendő. Miközben eldöntöttem magamban, legjobb az lesz, ha megint fiam születik, arrafelé téved­tem, amerre a műtők voltak. Látom, hogy egymás után hozzák onnan ki­felé az asszonyokat. Lassan döbben­tem rá, hogy ők azok, akik terhes­ségmegszakításon estek át. Hirtelen történt valami. A hordágyakat cipe­lő két műtős ügyetlenkedett, és leej­tett egy ágyat, a rajta fekvő asz­­szonyka pedig majdnem legurult, éppen a lábam elé. Utolsó pillanat­ban mégis sikerült megkapaszkod­nia valahogy, és ijedten zökkent vissza hordágyára. Aztán felnézett rám, szomorú, sötét tekintettel, majd pedig hasamra esett tekintete. Halálos szorongást láttam szemé­ben. Míg a két műtős valamiféle bo­csánatkérést hümmögött, ő erőlköd­ve felkönyökölt karjára, másik kezé­vel pedig hirtelen, lágy mozdulattal megsimogatta a hasamat. A műtősök gyorsan felkapták a hordágyat, én pedig már nem tud­tam megsimogatni a fejét, bennem maradt a mozdulat. Szorongó arckifejezését ezután sokszor véltem viszontlátni azoknak az asszonyoknak a tekintetében, akik a gyermekpszichológiai rende­(Folytatás az 5. oldalon)

Next