Új Ember, 1995 (51. évfolyam, 1/2423-53/2475. szám)
1995-09-24 / 39. (2461.) szám
1995. szeptember 24.Lelkiség Az okosok példája A mai evangélium könnyen megbotránkoztathat bennünket. Jézus egy szélhámost állít elénk példaként. Bizonyára botránkozhattak rajta akkori hallgatói is. Szent Lukács — egyedül ő közli ezt a példázatot — igyekszik is enyhíteni avval, hogy hozzáfűz még néhány jámborabb intelmet. Érezzük azonban, hogy ez csak ráadás. A példabeszéd csattanós vége ez: az úr megdicsérte a hamis intézőt. S a tanulság: e világ fiai okosabbak a világosság fiainál, tanulhatunk tőlük. A szöveg minket is felháboríthat, különösen ma, amikor a „hűtlen intézők" sáskahada foszt ki országotvilágot. Az ószövetségi olvasmány kemény szavakkal ítéli el a kizsákmányolást és a korrupciót. Lehet-e dicsérni azt, amit tesznek? Sőt: tanulnunk tőlük? Hogyan mondhat ilyet Jézus? A hűtlen intéző „jótette" Jézus hasonlataiban gyakran alkalmazta a természet jelenségeit, de éppúgy sűrűn alkalmazta a mindennapi életből vett jeleneteket is. A korabeli adóbeszedőknek meghatározott összeget kellett beszolgáltatniuk, ugyanígy az intézőknek is. Uruk a többivel nem törődött, amennyivel többet tudtak kicsikarni az alattvalókból, szolgákból, bérmunkásokból, annyival nagyobb lett az ő egyéni hasznuk. Ezért is vetették meg és utálták az adóbeszedőket s az uradalmi intézőket, hiszen kényükre-kedvükre zsarolhatták a népet. Ha a példabeszédbeli intéző hirtelen csökkenti követeléseit, föltehetően elsősorban a saját hasznáról mond le. Kiélezve azt is mondhatnánk: talán nem is most jár el hamisan, hanem eddigi gyakorlata volt igazságtalan kizsákmányolás. Ijedtében most szállítja le reális mértékre az adósságokat, lemondva az általa bezsebelhető nyereségről vagy annak egy részéről. Az intéző „okossága" Föltehetően azonban mélyebbre kell nyúlnunk ahhoz, hogy Jézus valódi szándékát megértsük. Az intéző egyik pillanatról a másikra kicsöppen addigi biztonságából, jólétéből, és az utcára kerül: elveszíti mindenét. Napjainkban, amikor annyi ember veszti el állását egyik napról a másikra, különösen is megragadhat ez az esemény: szinte bármelyikünk életében bármikor bekövetkezhet. Nyilvánvaló azonban, hogy nem csupán állásunk szűnhet meg, hanem az életünk is. S hozzátehetjük: ez bármikor megtörténhet, de előbb-utóbb „holtbiztosan" bekövetkezik. Ha nem e ténynek a tudatában rendezzük be az életünket, akkor naív illúziókat kergetünk. A példázat elsősorban erre eszméltet rá mindnyájunkat: ne éljük bele magunkat olyan öntudatlanul ebbe az életbe, mintha örökké tartana. Egyszer véget fog érni. Ma még sürgünk-forgunk, nélkülözhetetlennek gondoljuk magunkat, hónapokra évekre előre jegyzünk be dátumokat határidő-naplónkba — pedig talán már holnap, de éveken, legföljebb néhány évtizeden belül biztosan véget fog érni az egész. Egyszercsak elér a felszólítás: adj számot sáfárkodásodról. A hűtlen intéző gyorsan feltalálja magát, felismeri a helyzetet, és elszántan s ügyesen cselekedni kezd. A megváltozott körülmények szerint alakítja át eddigi életmódját, elveit, lemond a közvetlen haszonról, a távolabbi, nagyobb jó érdekében. E világ fiai — a maguk nemében — okosabbak a világosság fiainál, mondja Jézus. A maguk nemében, hiszen ők csak ezen a világon belül gondolkodnak. De ha okosak, akkor tudatában vannak annak, hogy jelenlegi állapotuk bármelyik pillanatban megváltozhat, föl kell tehát készülniük. „Stratégiát" kell kidolgozniuk erre az esetre is, másrészt pedig képesnek kell lenniük arra, hogy elszántan és azonnal, tétovázás és halogatás nélkül cselekedjenek, áldozatokra is készen saját jól felfogott érdekükben. A világosság fiai A világosság fiainak, a keresztényeknek legalább ennyire okosnak és tetterősnek kell lenniük. Távlatuk, horizontjuk azonban egészen más, ezért döntéseik és tetteik is mások lesznek. Ők nemcsak azt tudják, hogy a leghatalmasabb, legbiztonságosabb állást is egyszer elveszítjük, hogy az egész földi élet egyszer véget ér, hanem azt is, hogy rövid földi életünk is már az örökkévalóság távlataiban zajlik, hogy életünk beteljesedése halálunk után következhet be. Akkor intézzük jól itteni dolgainkat, ha az odaáti szempontokat is tekintetbe vesszük döntéseinkben, akkor éljük jól itteni életünket, ha már az odaátlt is éljük benne. A lecke szavaival: így élhetünk békésen és nyugodtan, szentségben és tisztességben, így emelhetjük kezünket imára tiszta lélekkel. L.L. • • Örömhír A hűtlen intéző Aztán tanítványaihoz fordult: „Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja vagyonát. Magához hívatta tehát és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot a vagyonkezelésről. Nem maradhatsz tovább intézőm. Az intéző így gondolkodott: Mitévő legyek? Uram elveszi tőlem az intézőséget. Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit tegyek, hogy befogadjanak házukba az emberek, mikor elmozdít az intézőségből. — Egyenkint magához hívatta ura minden adósát. Az elsőtől megkérdezte: Mennyivel tartozol uramnak? Száz korsó olajjal, felelte az. Vedd elő adósleveledet, mondta neki, ülj le hamar és írj ötvenet. Aztán egy másiktól kérdezte: Hát te mennyivel tartozol? Száz mérő búzával, volt a válasz. Vedd elő adósleveledet, mondta neki, és írj nyolcvanat. Az úr megdicsérte a hűtlen intézőt, mert okosan cselekedett. Bizony a világ fiai okosabbak a maguk nemében a világosság fiainál. Én is mondom nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékba. Aki kicsiben hű, az hű a nagyban is; aki pedig hűtlen a kicsiben, a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban hűek nem voltatok, ki bízza rátok azt, ami igazi érték? S ha a máséban hűek nem voltatok, ki fogja odaadni nektek azt, ami a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket s a másikat szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez s a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak." (Lk.16,1-13) Vasadi Péter A lélekben szegények gazdagsága Ha ma meghökkentő az az állítás, hogy mi emberek egymás örömére teremtettünk, akkor csakis azért, mert egy lelkendezve visszapogányosodó, újbarbár korszakban élünk, ennek végéhez közeledünk, a tetteinek és mulasztásainak következményeibe már-már belerokkanó ezredvéghez; igenis, egymás örömére teremtettünk, és semmi másra. Isten nem a maga előrelátható csalódására, hanem fenséges örömére és örömében alkotott embert, és ez az öröm — ha van szemünk a látásra — föl-fölragyog az emberi arcokon. Jézus Krisztus egyhelyütt kifejezetten ezt hangoztatja: ezeket azért mondom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen. Félreérthetetlen. Az egész Evangélium erről szól. Egy állig fölfegyverzett és begombolkozott világban, amelyben az egyenes beszéd, az önzetlen jóakarat, a derűs arc, tekintet és szó gyanakvásra, sőt félelemre indítja az emberek többségét, egy ilyen világban azért nehéz Istenről beszélni, mert az örömről is az. Azért szinte illetlen a halálról szólni, mert az élet igazi értelméről is. De mivel arról, amiben vagyunk, ami sápadtan utánozza a valóságot, mégis csak mondani kell valami életszerűt, halál helyett bravúros tömegmészárlásról, élet helyett ütődött szórakozásról, szerelem helyett kapcsolatról, küzdelem helyett vetélkedésről, igazság helyett közvélekedésről papolnak a nemzetközi lényeg-eltérítő mammutközpontok, és nem is sikertelenül. Az élőket tartósan élettelenítik, s a halmozódó fogyasztási cikkek élvezetével igyekeznek semlegesíteni a valódi öröm utáni vágyt. Ám mindenféle manipuláció nyomban és újra lelepleződik, amint megszólal az evangélium, az egyház s a szerzeteskórusok énekelni kezdik a zsoltárokat. Bennük együtt van Isten szavának komolysága, ítélete és izgalma, s ez oly hatalmas és megváltó erő, amellyel szemben az ellenlábas vélekedéseknek nincs semmi esélyük. Ez ad hétköznapjainkban tartós békességet, szívmeleget és az élet iránt nem fogyatkozó bizalmat. Talán így mondhatnánk: Isten ugyanannak örül, aminek az az ember, ki hallgat a léte legmélyéről fölhangzó sóhajtásra, s örömként éli át az igazat, a szépet, a jót, bárhol, bárkiben, bármikor érkezzék. Ha így van, akkor az emberi élet a legmélyebb értelemben öröm, nem pedig nyűg, átok, keserűség s akkor az alázat elfordítja az ember tekintetét önmagáról a forrásra, aki azért öröm, mert Szeretet, s aki „mindössze annyit kér az emberektől" — írja O. Chambers — „hogy ismerjék el, nincsen igazuk, és ő" — Jézus Krisztusban — „elvégzi a többit, ezért 'boldogok a lélekben szegények"'. A tápai „misabúcsú" „Tápé a szegedi nagytájnak hagyományokban leggazdagabb néprajzi szigete. Ősi gyékényszövő és halászó falu, amelynek idejét 1138-tól számítja a tudomány, ám a magasabb halmokon már a kőkorban megtelepedett az ember." Bálint Sándor megállapítása akkor is igaz, ha időközben mindaz, amit oly szépen leírt, többségében mára már elenyészett. Tápé tárgyi hagyományai mellett jelentősek szellemi hagyományai is, amelyeknek nagyobb hányada szakrális örökség. Ilyen a Szent Mihály (szeptember 29.) napi, úgynevezett misabúcsúnk. Pajkos, naptári helyéhez kötött neve mustosbúcsú, merthogy Tápén most is került az ünnepi asztalra. Az ősi gyékényesfalu 1649-ben kapott búcsútartási jogot, Szent Mihály napját követő vasárnapra. Ennek oka, hogy az előtte való vasárnapon a Szeged közeli Szentmihályteleken tartottak búcsút, és a két Szeged-táji nemzet szívesen ment kereszt alatt egymás búcsúünnepére. Már előző este megérkeztek a szomszéd falvak keresztjei , (alattuk a búcsúsokkal), hogy a „halálfelelős előtt imádkozzunk a jó kimúlásért." Pedig Tápé nem zarándokhely, „csupán" ősi színkatolikus, tisztes, hitében élő nép lakta falu. Kereken negyven évvel ezelőttig Tápén is a templom közelében vertek sátrat a csinnadrattás bóvlisok, a ladikhintások, a forgások, a céllövöldések és a temérdek bazáros. Az egyház kezdetben eltanácsolta a templom mellől a hangos-zajos szórakoztatókat, mivel zavarták a misét, és legfőképpen azt a hatalmas körmenetet, amelyben a tápaiakon kívül a vidéki „keresztek" is részt vettek. Aztán, úgy 1995 táján, a község elöljárósága gyékényesházat épített a térre, így a zajtenger a távolabbra helyezett piactérre került. Érdekes, hogy most meg ez nem tetszett sokaknak. Hiszen a templomi búcsúhoz hívatlanul csapódott nyerészkedő szórakoztatók már valamiképpen hozzá tartoznak a búcsúhoz. Az 1970-es évek második felétől tavalyig népművészeti találkozó színesítette a napot: tárgyalkotó, és előadó népművészek sereglettek öszsze, ám a hajdani esti bálok elmaradtak. Közel van Szeged, a fiatalok oda mentek múlatni. Ily módon a tápai búcsú körmenet utántól este feléig tart, ám az idősek még ma is rokonoznak, amely alkalmakon vissza-visszaemlékeznek a gazdag hagyományú, régi tápai búcsúkra. ifj. Lele József A HÉT SZENTJE SZEPTEMBER 27. Páli Szent Vince Helder Camara érsek, napjaink szociális problémáiról szólva megállapítja: „A szegényeket szegénységüktől, a gazdagokat önzésüktől kell megszabadítani!" Ezt a problémát több mint háromszáz évvel ezelőtt, az újkor nagy szociális reformátora, Páli Szent Vince úgy oldotta meg, hogy a mai napig nem találunk hozzá hasonló példát. Dél-Franciaország Pouy nevű kis településén születet 1581. április 24- én, sokgyermekes, szegény paraszti családban. Szülei komoly áldozatok árán taníttatták: papnak szánták a tehetséges fiút. Amikor 1600. szeptemberében pappá szentelték, még nem volt húsz esztendős. Egy örökség átvételére Marseillebe utazott. A hajót török kalózok támadták meg és az utasokat Tuniszba hurcolták a rabszolga vásárra. Vincét előbb egy halász, majd egy mohamedán orvos vette meg, aki megkedvelte az értelmes fiatalembert. Minden tudományába beavatta volna, ha elhagyja hitét. Vince azonban hű maradt, így is megtanult azonban gyógynövényekből gyógyszert készíteni. Ezt a tudását később hasznosította. A rabszolgasors gyötrelmei után Vince jogot tanult a párizsi egyetemen. A mozgékony szellemű fiatal pap aztán megízlelte a lelkipásztorkodással járó testi-lelki törődést a nyomorúságban szenvedők körében. De megtapasztalta a hivatás igazi örömét is! Alig egy év múlva aztán a tekintélyes, de Gondi gróf családjához került nevelőnek. A szegények folyamatos gondozására megszervezte az első „Szeretet Egyesületet", majd 1620-ban a „Férfiak Szeretet Egyesületét." Az egész embert kell gondozni! — vallotta. A testet, a lelket és a szellemet! A segítésen keresztül kell megmutatnunk a szegényeknek Isten szeretetét az ember iránt! Krisztust kell látnunk a rászoruló szegénységben, így kapcsolta össze a lélekgondozást a személyes szeretetszolgálattal. A grófnő kérésére megalapította a „Missziós Kongregációt" a vidéki hívek lelki gondozására, missziók tartására. A Szent Lázár kolostort kapták anyaházul: erről nevezték el őket „lazaristáknak". Hogy a missziók hatása tartós legyen, lelkigyakorlatokat tartott a felszentelendő papoknak: évente öthatszáz ifjú pap vett részt ezeken, új életet indítva a francia egyházban. A papképzés színvonalának biztosítására szemináriumot létesített. Előkelő hölgyeket nyert meg a párizsi kórház szenvedő betegeinek istápolására, akik egyszerű ruhába öltözve látogatták a szegény, elhagyott betegeket. Egy idő után azonban a főúri hölgyek felhagytak a szegények gondozásával, ekkor falusi leányok vállalkoztak a küldetésre, nevelésüket Marillac Lujzára bízta. Ezekből a leányokból alakult 1633-ban az Irgalmas Nővéreknek Társulata. Felkeresték az elhagyott betegeket, öregeket, szűkölködő családokat. Különös gondjuk volt a talált gyermekek ápolása, nevelése. Ott voltak a harctereken. Ápolták a sebesülteket, a gályarabokat. Jelszavuk: „Krisztus szeretete sürget minket!" Tevékeny élete 1660. szeptember 27-én ért véget. 1729-ben boldoggá, majd 1737. július 17-én szentté avatta XII. Kelemen pápa. 1882-ben pedig XIII. Leó pápa a „Karitatív Egyesületek Védőszentjének" nyilvánította. 1581 —1660