Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)

1996-01-07 / 1. (2476.) szám

A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a honfoglalás 1100. évfordulójára A keresztény Európa pajzsa és végvára... E­bben az esztendőben emléke­zik magyar népünk arra a ki­emelkedő történelmi ese­ményre, amikor őseink ezeregyszáz évvel ezelőtt bejöttek a Kárpát-me­dencébe, ahol a gondviselő Isten jó­ságából szép hazát nyertek. Ezt a földet egy évszázad alatt hazává és országgá formálták, majd zivataros századokon át védelmezték. Őse­ink mindig abban a meggyőződés­ben éltek, hogy Magyarország a ke­resztény Európa pajzsa és végvára. Népünk a gondviselő Isten aján­dékának és áldásának tekintette ha­záját. A honfoglalás évtizedeiben ez a föld olyan terület volt, ahol más népek nem tudtak tartósan megma­radni és államot alapítani. A ma­gyarok pedig megélhetést és meg­nyugvást találtak itt. Nem hatalmas hadjáratok vérveszteséges csatái­ban foglalták el ezt a földet, hanem békésen együtt éltek és keveredtek az itt maradt lakossággal. Ekkor formálódott a magyarság más né­peket befogadó nemzetté, és ez vé­gigkísérte egész történelmünket. A gondviselő Isten művét ismer­hetjük fel abban is, hogy az ősök szokásaihoz ragaszkodó nép hitvilá­ga és erkölcsi érzéke közel állt az evangéliumi tanításhoz. A magyarok lelkét, mint jó földet, már előkészítet­te az Evangélium magvetésének be­fogadására az egyistenhitre mutató vallásosság, a családi élet erkölcsei­nek megbecsülése, a bűntudat és bűnbánat lelkiismeretet alakító ereje. A Kárpátok felé vándorló őseink kapcsolatba kerültek a bizánci ke­reszténységgel, amelynek jelenlétét megtapasztalták új hazájukban is. A magyarok szívéhez rövid idő alatt utat talált a krisztusi tanítás. Ősi imáink kifejezésvilága, a faragások, a díszítések motívumai, és a keresz­ténység előtti kultúránk más elemei tovább éltek az új hitben, és gazda­gították a vallásosságot. A magyarok letelepedését se­gítette az európai népek mélységes válsága is. Kelet és Nyugat keresztényei között sza­kadás támadt. Róma és a pápaság politikai krízisektől szenvedett, Nagy Károly keresztény birodalma szaka­dozott. A történelem Ura nagy meg­rázkódtatások között készítette elő Európa megújulását. A keresz­ténység nemzetek vallási megtisz­tulása, az új nemzetek Krisztus hi­tére való megtérése ebben az évszá­zadban vajúdott és született meg. E folyamatban lett a kalandozó ma­gyar nemzetségekből országot ala­pító keresztény nemzet. A magyar nép megtérése hozzájárult Európa békéjéhez, megújulásához és új rendjének megszilárdításához. A magyar honfoglalás és letele­pedés ideje egész Európa evangeli­­zációjának nagy korszakához tarto­zik. A földrész egységes népeinek egymást elfogadása ebben a misszi­óban született meg. A magyarság Európa népeinek családtagja lett, elfogadott testvérnép, amely más népekkel való kapcsolatait éppen kereszténysége által tudta megszi­lárdítani. Ami a honfoglalással el­kezdődött, azt egy évszázaddal ké­sőbb Szent István királyunk fejezte be, aki országot szervezett, egyház­megyéket alapított, szerzeteseket telepített le. Amikor a honfoglalásra emléke­zünk, szeretett híveink emlékezeté­be idézzük azokat az eseményeket, amelyek során a gondviselő Isten a kereszténység felvételére és az Anyaszentegyház közösségébe ve­zette őseinket. Ma, ezer év múltán hasonlóak a feladataink. Keresz­ténységünknek meg kell újulnia, hogy meggyőzően hirdethessük az Evangéliumot. Szentatyánk, II. Já­nos Pál pápa ezért sürgeti Európa újraevangelizálást. E­gykor a honfoglaló magyarok közé bátor és áldozatos misszionáriusok érkeztek. Ma arra van szükség, hogy a magyar keresztények — papok, szerzetesek és világiak — bátor tanúságtétellel és áldozatos szeretettel segítsenek mindenkit, aki hazánk polgára és vendége, vagy aki itt talál menedé­ket. Megújult élettel mutassuk meg nekik a krisztusi élet gazdagságát, hogy jövőjük és üdvösségük érdeké­ben ők is felismerjék és elfogadják azt. Nemzetünk történelme és mai keresztény küldetésünk egyaránt er­re kötelez minket. Isten áldása és a Magyarok Nagyasszonyának köz­benjárása segítsen mind­annyiunkat, hogy magyar népünk újraevangeli­­zálásán eredményesen munkálkod­hassunk. Ezekkel a gondolatokkal köszöntjük a jubileumi év első nap­ján kedves híveinket. 1 ! Vígságszerző új esztendőt! Nyilván mindenki ismeri az éneket, melynek egyik sorát kicsit módosít­va reményeink mottójaként címül választottam. Milyen szép volna, ha valóban vidám, békés és boldog új esztendőt érhetnénk meg! Ha nem folyvást azon kellene meren­genünk, hol, mikor és hányszor sér­tik meg a keresztény alapelveket! Ha nem báránybőrbe öltözött far­kasok ólálkodnának körülöttünk. Ha az a tisztult gyermeki érzés hat­na át mindenkit, amely a betlehemi jászolból sugárzik, s amelyet Petőfi fogalmazott meg oly gyönyörűen, amikor gyem­ekké való visszavál­­tozásáról írt. Én úgy képzelném el saját új esz­tendőnket, hogy feleségemmel a földön hasalva unokánkkal tologat­juk a favonatot. Őt nem nyomaszt­ják a kórházi gondok, én pedig az­zal a boldog elégedettséggel játsza­nék, hogy lapunk háza táján min­den rendben van, s hasonlóképpen egyházunkban is: kezdenek valóra válni a helyi zsinatok határozatai, megszűnnek a fájdalmas ellentétek, véget érnek a megosztottságból ere­dő viták. Ha a Belvárosban járok, nem koldusok szólítanak meg, ha­nem azok az ismerőseim, akikkel óvakodunk találkozni, nehogy poli­tikára terelődve a szó tüstént össze­különbözzünk. Ha rápillantok a te­levízió képernyőjére, nem aggályos gonddal célzó orvlövészeket, bér­gyilkosokat, hiányos öltözetű ura­kat és hölgyeket látok, hanem mo­solygós gyerekeket, akiket a világ egyetlen zugában sem fenyeget az éhhalál. Nem elvonásokról hallok szüntelenül, hanem arról, hogy szűnik a szegénység. Nem ugrál a cukrom, mert bamba hazugságok­kal dühítenek, hanem egy adag gesztenyepürével kínálnak, hiszen semmi bajom. Hogy mindez vágyálom? Tudom. Azt is tudom, hogy a hívő életének természetes eleme a kereszthordo­zás. Azt azonban talán mégis re­mélhetem, hogy nem nehezítjük egymás keresztjét, s nem készítünk egymásnak új és új szegeket dühtől fulladozva. Hiszen annyi aprósá­gon is múlnék, hogy vidámabb új esztendőnk legyen! Ici-picivel több megértésen. Kevesebb haragon. Hallgatáson. Vagy ha szükséges, őszinte szavakon. Néha elmosolyodom magamban, amikor valamelyik író vagy költő művét elemzem az egyetemen. Amikor engem elragadtatásba ejtő költői képeit, mesteri rímeit ecsete­lem, többnyire üres tekintetek me­rednek rám. Ebédidő van, ilyenkor legfeljebb Krúdy Gyula egyik-má­sik, békebeli ízeket idéző leírása mozgatja meg a képzeletet. De ha netán beleütközünk például Szabó Lőrinc csodálatos Mozart hallgatása közben című versébe, s annak köl­csönzött sorába: „csak a derű óráit számolom", s megjelenik a zene­szerző szellem­alakja, amint beteg­ségétől és nyomorúságától szoron­gatva a Varázsfuvola hangjegyeit ró­ja, egyszeriben figyelem tükröződik, az arcokon, némaság költözik a te­rembe. Mert mindenki érti: a látszó­lagos reménytelenségben is él a re­mény, s mindenkiben él az a képes­ség, hogy enyhítse a másik ember fájdalmát, s derűt varázsoljon életé­be. Rajtuk, egyéneken is múlik, hogy oldottabb, reményközpon­túbb legyen életünk. Azt az esélyt egyelőre eljátszottuk, hogy alkotó módon befolyásoljuk, más irányba vigyük a nemzet életét. De ha a sok apró jószándék, a kicsiny szolidáris tettek összeadódnak, azoknak még­is széles körű a hatása. Nem látványos csodák várására kell berendezkednünk. Nekünk kellene olyan szeretetből fakadó cselekedeteket végrehajtanunk, amelyek a másik ember életébe be­lopják a csoda érzületét és hangula­tát. Egyetlen jókor jött szó is csodát jelenthet a megszólítottnak. S kitől várhatnák ezt a jó szót, ha nem tő­lünk, akik Krisztus szavainak és igazságának birtokosai vagyunk? Tulajdonképpen így tehetnénk igazán tartalmassá az új esztendőt, hiszen abban aligha reménykedhe­tünk, hogy ez lesz az emelkedés éve a gazdaságban, a kultúrában, az egészségügyben vagy a tudo­mányban. Mi mégis birtokoljuk azokat a szinte láthatatlan eszközöket, ame­lyekkel reménységet és bizakodást önthetünk környezetünk kissé elfá­sult tagjaiba, s békességet szerezhe­tünk embertársainknak. A társada­lomnak erre a hétköznapi remény­ségre és békességre volna szüksége, s nyilvánvaló, hogy nem a politika csatamezején, nem a ferdítések és nagyot mondások révén találja meg. Legyünk hát mi, keresztények a hétköznapok kovásza. Nemes köte­lesség, igazi küldetés. De csak így lehet vidámabb az új esztendőnk, mint az elmúlt volt. Rónay László A pápa készül Magyarországra... " Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat..." Karácsony második napján — Szent István vértanú ünnepén — délben II. János Pál pápa megjelent dolgozószobája ablakában, hogy a téren várakozó több ezer embert köszöntse, és megnyugtassa őket: az előző napi rosszullét után már jól érzi magát. Nagy volt az ijedtség Róma szerte és az egész világon, Karácsony napján, amikor kiderült, hogy a délelőtti szentmisét nem a pápa tartja, hanem helyette Virgilio Noé bíboros, a Szent Péter-bazilika fő­papja. Később bejelentették, hogy az Orbi et Orbi áldást nem a bazili­ka homlokzatán lévő erkélyről adja a Szentatya, hanem dolgozószobája ablakából. Hogy a Szentatya nem tudta végigmondani köszöntő sza­vait, az még tovább fokozta a ria­dalmat. Előző éjszaka még semmi jele sem látszott a pápa betegségének. Az éjféli misén most minden koráb­binál nagyobb számú hívő szeretett volna résztvenni, így azoknak, akik fél tizenegy után érkeztek, már a napokkal korábban kézhez kapott (ingyenesen igényelhető) belépője­gyük ellenére sem jutott hely. A szertartás a megszokott időben kezdődött és hajnali kettőkor feje­ződött be. A rendkívül enyhe időjá­rás és a hatalmas tömeg jelenléte, valamint a bazilikát fényárba borí­tó lámpák miatt igen meleg, fülledt volt a levegő. II. János Pál a szertar­tás után tehát — mint ahogy Na­varro Valls szóvivő másnap tájé­koztatta az újságírókat —, kimele­gedve távozott a bazilikából, s a va­tikáni palota jóval hűvösebb folyo­sóin és termeiben még hajnalban fogadta közvetlen munkatársai jó­kívánságait. Csak hajnali három után tért nyugovóra a 76 éves pá­pa. Feltehetőleg ekkor halt meg. Másnap reggel enyhe láza volt, és rosszul érezte magát. A reggel ki­lenckor érkező orvosa tanácsára a 10 órakor kezdődő szentmisét ezért nem ő celebrálta. A déli Úrangyalát és az ünnepé­lyes áldást a pápa azonban nem akarta elmulasztani. Ezt az ese­ményt a Mondovisio révén a világ 65 országában közel kétmilliárd ember egyenes adásban láthatja. Már csak miattuk is ragaszkodott az egyházfő az áldás megtartásá­hoz. A Szent Péter téren várakozó több tízezer ember, a tér jobb olda­lán lévő oszlopsor tetején kialakí­tott tribünön az Államtitkárság ve­zető személyiségei, valamint a Szentszékhez akkreditált diploma­ták várakoztak. Az előzmények mi­att érthetően aggódó emberek nagy tapssal üdvözölték a lakosztálya ablakában pontosan 12 órakor megjelenő pápát. Furcsa volt, mint­ha most kicsit beljebb állt volna szobájában, de mikor elkezdte be­szédét, a megszokott erőteljes, ér­ces hang megnyugtatta a jelenlévő­ket. Miután elmondta rövid beszé­dét, kis szünetet tartott, majd hoz­záfogott a különböző népek saját nyelvükön való üdvözléséhez. 53 nyelven szólt volna a Szentatya — köztük természetesen magyarul is —■, de az olaszok köszöntésén túl nem juthatott, mert ekkor tört rá az erős hányingerrel járó rosszullét. (Folytatás az 5. oldalon.) január 7. 1. (2476.)

Next