Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)
1996-01-07 / 1. (2476.) szám
A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a honfoglalás 1100. évfordulójára A keresztény Európa pajzsa és végvára... Ebben az esztendőben emlékezik magyar népünk arra a kiemelkedő történelmi eseményre, amikor őseink ezeregyszáz évvel ezelőtt bejöttek a Kárpát-medencébe, ahol a gondviselő Isten jóságából szép hazát nyertek. Ezt a földet egy évszázad alatt hazává és országgá formálták, majd zivataros századokon át védelmezték. Őseink mindig abban a meggyőződésben éltek, hogy Magyarország a keresztény Európa pajzsa és végvára. Népünk a gondviselő Isten ajándékának és áldásának tekintette hazáját. A honfoglalás évtizedeiben ez a föld olyan terület volt, ahol más népek nem tudtak tartósan megmaradni és államot alapítani. A magyarok pedig megélhetést és megnyugvást találtak itt. Nem hatalmas hadjáratok vérveszteséges csatáiban foglalták el ezt a földet, hanem békésen együtt éltek és keveredtek az itt maradt lakossággal. Ekkor formálódott a magyarság más népeket befogadó nemzetté, és ez végigkísérte egész történelmünket. A gondviselő Isten művét ismerhetjük fel abban is, hogy az ősök szokásaihoz ragaszkodó nép hitvilága és erkölcsi érzéke közel állt az evangéliumi tanításhoz. A magyarok lelkét, mint jó földet, már előkészítette az Evangélium magvetésének befogadására az egyistenhitre mutató vallásosság, a családi élet erkölcseinek megbecsülése, a bűntudat és bűnbánat lelkiismeretet alakító ereje. A Kárpátok felé vándorló őseink kapcsolatba kerültek a bizánci kereszténységgel, amelynek jelenlétét megtapasztalták új hazájukban is. A magyarok szívéhez rövid idő alatt utat talált a krisztusi tanítás. Ősi imáink kifejezésvilága, a faragások, a díszítések motívumai, és a kereszténység előtti kultúránk más elemei tovább éltek az új hitben, és gazdagították a vallásosságot. A magyarok letelepedését segítette az európai népek mélységes válsága is. Kelet és Nyugat keresztényei között szakadás támadt. Róma és a pápaság politikai krízisektől szenvedett, Nagy Károly keresztény birodalma szakadozott. A történelem Ura nagy megrázkódtatások között készítette elő Európa megújulását. A kereszténység nemzetek vallási megtisztulása, az új nemzetek Krisztus hitére való megtérése ebben az évszázadban vajúdott és született meg. E folyamatban lett a kalandozó magyar nemzetségekből országot alapító keresztény nemzet. A magyar nép megtérése hozzájárult Európa békéjéhez, megújulásához és új rendjének megszilárdításához. A magyar honfoglalás és letelepedés ideje egész Európa evangelizációjának nagy korszakához tartozik. A földrész egységes népeinek egymást elfogadása ebben a misszióban született meg. A magyarság Európa népeinek családtagja lett, elfogadott testvérnép, amely más népekkel való kapcsolatait éppen kereszténysége által tudta megszilárdítani. Ami a honfoglalással elkezdődött, azt egy évszázaddal később Szent István királyunk fejezte be, aki országot szervezett, egyházmegyéket alapított, szerzeteseket telepített le. Amikor a honfoglalásra emlékezünk, szeretett híveink emlékezetébe idézzük azokat az eseményeket, amelyek során a gondviselő Isten a kereszténység felvételére és az Anyaszentegyház közösségébe vezette őseinket. Ma, ezer év múltán hasonlóak a feladataink. Kereszténységünknek meg kell újulnia, hogy meggyőzően hirdethessük az Evangéliumot. Szentatyánk, II. János Pál pápa ezért sürgeti Európa újraevangelizálást. Egykor a honfoglaló magyarok közé bátor és áldozatos misszionáriusok érkeztek. Ma arra van szükség, hogy a magyar keresztények — papok, szerzetesek és világiak — bátor tanúságtétellel és áldozatos szeretettel segítsenek mindenkit, aki hazánk polgára és vendége, vagy aki itt talál menedéket. Megújult élettel mutassuk meg nekik a krisztusi élet gazdagságát, hogy jövőjük és üdvösségük érdekében ők is felismerjék és elfogadják azt. Nemzetünk történelme és mai keresztény küldetésünk egyaránt erre kötelez minket. Isten áldása és a Magyarok Nagyasszonyának közbenjárása segítsen mindannyiunkat, hogy magyar népünk újraevangelizálásán eredményesen munkálkodhassunk. Ezekkel a gondolatokkal köszöntjük a jubileumi év első napján kedves híveinket. 1 ! Vígságszerző új esztendőt! Nyilván mindenki ismeri az éneket, melynek egyik sorát kicsit módosítva reményeink mottójaként címül választottam. Milyen szép volna, ha valóban vidám, békés és boldog új esztendőt érhetnénk meg! Ha nem folyvást azon kellene merengenünk, hol, mikor és hányszor sértik meg a keresztény alapelveket! Ha nem báránybőrbe öltözött farkasok ólálkodnának körülöttünk. Ha az a tisztult gyermeki érzés hatna át mindenkit, amely a betlehemi jászolból sugárzik, s amelyet Petőfi fogalmazott meg oly gyönyörűen, amikor gyemekké való visszaváltozásáról írt. Én úgy képzelném el saját új esztendőnket, hogy feleségemmel a földön hasalva unokánkkal tologatjuk a favonatot. Őt nem nyomasztják a kórházi gondok, én pedig azzal a boldog elégedettséggel játszanék, hogy lapunk háza táján minden rendben van, s hasonlóképpen egyházunkban is: kezdenek valóra válni a helyi zsinatok határozatai, megszűnnek a fájdalmas ellentétek, véget érnek a megosztottságból eredő viták. Ha a Belvárosban járok, nem koldusok szólítanak meg, hanem azok az ismerőseim, akikkel óvakodunk találkozni, nehogy politikára terelődve a szó tüstént összekülönbözzünk. Ha rápillantok a televízió képernyőjére, nem aggályos gonddal célzó orvlövészeket, bérgyilkosokat, hiányos öltözetű urakat és hölgyeket látok, hanem mosolygós gyerekeket, akiket a világ egyetlen zugában sem fenyeget az éhhalál. Nem elvonásokról hallok szüntelenül, hanem arról, hogy szűnik a szegénység. Nem ugrál a cukrom, mert bamba hazugságokkal dühítenek, hanem egy adag gesztenyepürével kínálnak, hiszen semmi bajom. Hogy mindez vágyálom? Tudom. Azt is tudom, hogy a hívő életének természetes eleme a kereszthordozás. Azt azonban talán mégis remélhetem, hogy nem nehezítjük egymás keresztjét, s nem készítünk egymásnak új és új szegeket dühtől fulladozva. Hiszen annyi apróságon is múlnék, hogy vidámabb új esztendőnk legyen! Ici-picivel több megértésen. Kevesebb haragon. Hallgatáson. Vagy ha szükséges, őszinte szavakon. Néha elmosolyodom magamban, amikor valamelyik író vagy költő művét elemzem az egyetemen. Amikor engem elragadtatásba ejtő költői képeit, mesteri rímeit ecsetelem, többnyire üres tekintetek merednek rám. Ebédidő van, ilyenkor legfeljebb Krúdy Gyula egyik-másik, békebeli ízeket idéző leírása mozgatja meg a képzeletet. De ha netán beleütközünk például Szabó Lőrinc csodálatos Mozart hallgatása közben című versébe, s annak kölcsönzött sorába: „csak a derű óráit számolom", s megjelenik a zeneszerző szellemalakja, amint betegségétől és nyomorúságától szorongatva a Varázsfuvola hangjegyeit rója, egyszeriben figyelem tükröződik, az arcokon, némaság költözik a terembe. Mert mindenki érti: a látszólagos reménytelenségben is él a remény, s mindenkiben él az a képesség, hogy enyhítse a másik ember fájdalmát, s derűt varázsoljon életébe. Rajtuk, egyéneken is múlik, hogy oldottabb, reményközpontúbb legyen életünk. Azt az esélyt egyelőre eljátszottuk, hogy alkotó módon befolyásoljuk, más irányba vigyük a nemzet életét. De ha a sok apró jószándék, a kicsiny szolidáris tettek összeadódnak, azoknak mégis széles körű a hatása. Nem látványos csodák várására kell berendezkednünk. Nekünk kellene olyan szeretetből fakadó cselekedeteket végrehajtanunk, amelyek a másik ember életébe belopják a csoda érzületét és hangulatát. Egyetlen jókor jött szó is csodát jelenthet a megszólítottnak. S kitől várhatnák ezt a jó szót, ha nem tőlünk, akik Krisztus szavainak és igazságának birtokosai vagyunk? Tulajdonképpen így tehetnénk igazán tartalmassá az új esztendőt, hiszen abban aligha reménykedhetünk, hogy ez lesz az emelkedés éve a gazdaságban, a kultúrában, az egészségügyben vagy a tudományban. Mi mégis birtokoljuk azokat a szinte láthatatlan eszközöket, amelyekkel reménységet és bizakodást önthetünk környezetünk kissé elfásult tagjaiba, s békességet szerezhetünk embertársainknak. A társadalomnak erre a hétköznapi reménységre és békességre volna szüksége, s nyilvánvaló, hogy nem a politika csatamezején, nem a ferdítések és nagyot mondások révén találja meg. Legyünk hát mi, keresztények a hétköznapok kovásza. Nemes kötelesség, igazi küldetés. De csak így lehet vidámabb az új esztendőnk, mint az elmúlt volt. Rónay László A pápa készül Magyarországra... " Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat..." Karácsony második napján — Szent István vértanú ünnepén — délben II. János Pál pápa megjelent dolgozószobája ablakában, hogy a téren várakozó több ezer embert köszöntse, és megnyugtassa őket: az előző napi rosszullét után már jól érzi magát. Nagy volt az ijedtség Róma szerte és az egész világon, Karácsony napján, amikor kiderült, hogy a délelőtti szentmisét nem a pápa tartja, hanem helyette Virgilio Noé bíboros, a Szent Péter-bazilika főpapja. Később bejelentették, hogy az Orbi et Orbi áldást nem a bazilika homlokzatán lévő erkélyről adja a Szentatya, hanem dolgozószobája ablakából. Hogy a Szentatya nem tudta végigmondani köszöntő szavait, az még tovább fokozta a riadalmat. Előző éjszaka még semmi jele sem látszott a pápa betegségének. Az éjféli misén most minden korábbinál nagyobb számú hívő szeretett volna résztvenni, így azoknak, akik fél tizenegy után érkeztek, már a napokkal korábban kézhez kapott (ingyenesen igényelhető) belépőjegyük ellenére sem jutott hely. A szertartás a megszokott időben kezdődött és hajnali kettőkor fejeződött be. A rendkívül enyhe időjárás és a hatalmas tömeg jelenléte, valamint a bazilikát fényárba borító lámpák miatt igen meleg, fülledt volt a levegő. II. János Pál a szertartás után tehát — mint ahogy Navarro Valls szóvivő másnap tájékoztatta az újságírókat —, kimelegedve távozott a bazilikából, s a vatikáni palota jóval hűvösebb folyosóin és termeiben még hajnalban fogadta közvetlen munkatársai jókívánságait. Csak hajnali három után tért nyugovóra a 76 éves pápa. Feltehetőleg ekkor halt meg. Másnap reggel enyhe láza volt, és rosszul érezte magát. A reggel kilenckor érkező orvosa tanácsára a 10 órakor kezdődő szentmisét ezért nem ő celebrálta. A déli Úrangyalát és az ünnepélyes áldást a pápa azonban nem akarta elmulasztani. Ezt az eseményt a Mondovisio révén a világ 65 országában közel kétmilliárd ember egyenes adásban láthatja. Már csak miattuk is ragaszkodott az egyházfő az áldás megtartásához. A Szent Péter téren várakozó több tízezer ember, a tér jobb oldalán lévő oszlopsor tetején kialakított tribünön az Államtitkárság vezető személyiségei, valamint a Szentszékhez akkreditált diplomaták várakoztak. Az előzmények miatt érthetően aggódó emberek nagy tapssal üdvözölték a lakosztálya ablakában pontosan 12 órakor megjelenő pápát. Furcsa volt, mintha most kicsit beljebb állt volna szobájában, de mikor elkezdte beszédét, a megszokott erőteljes, érces hang megnyugtatta a jelenlévőket. Miután elmondta rövid beszédét, kis szünetet tartott, majd hozzáfogott a különböző népek saját nyelvükön való üdvözléséhez. 53 nyelven szólt volna a Szentatya — köztük természetesen magyarul is —■, de az olaszok köszöntésén túl nem juthatott, mert ekkor tört rá az erős hányingerrel járó rosszullét. (Folytatás az 5. oldalon.) január 7. 1. (2476.)