Új Ember, 1997 (53. évfolyam, 1/2528-52/2579. szám)
1997-02-09 / 6. (2533.) szám
1997. február 9 . £t££mfe±Elő egyház Hírek A Győri Bencés Templom felújításáért alapítványt hozott létre a Győri Szeszgyár és Finomító Rt. Folláth György, a társaság vezérigazgatója bízik abban, hogy a kezdeményezésükhöz többen csatlakoznak, hiszen páratlan művészi értékről van szó. Az ország első barokk templomát 1641-ben a jezsuita rend építtette. A bencések 2002-ben ünnepüik a rend győrbe településének 200. évfordulóját. Az alapítvány kuratóriuma szeretné, ha a jubileumra iárulna a Szent Ignác templom. Nagyváradon, február 3-án, Tempfli József megyéspüspök részt vett a református székház építésnek 60. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Nagykárolyban, a Kalazanczi Szent József plébánia a római katolikus líceum diákjainak bevonásával végzi az egyházközség újra feltérképezését. Az adatokat számítógépbe táplálják. Legutóbb a ’90-es évek elején végeztek hasonló felmérést. Miszbányán kívül-belül felújították a láposbányai egyházközség filiájának Szentlélek templomát. A kisközösség 160-170 lelket számlál. A templomot Amma Zoltán vikárius áldotta meg. (Vasárnap) A Keresztényszociális Szakszervezetek Országos Szövetsége szerint a kormány nyugdíjátalakítási javaslata társadalomellenes. A szakszervezeti szövetség úgy tudja, hogy a tavaly karácsony előtti kormányülésen a miniszterek már rábólintottak az illetékes szaktárca előterjesztésére, így azóta „látszat társadalmi vita” zajlik. A KESZOSZ katasztrofálisnak tartja a tervezett reform társadalmi következményeit, valamint elveti a nyugdíjreform álruhájába bújtatott, további szigorításokat tartalmazó gazdasági programot. Hangsúlyozza, hogy az átalakítás — amennyiben megvalósul — veszélyezteti a járulékfizetők időskori biztonságát. J.Á. Testvérvárosi kapcsolatot létesített egymással a budai első kerület és az olaszországi Capestrano község önkormányzata. Az Abruzzók hegyvidékének ezer lelkes falujában született 1368-ban a középkor egyik legnagyobb ferences vándorprédikátora, Kapisztrán Szent János. A Perugiában jogi végzettséget szerzett fiatalember rendkívüli karriert futott be. 28 évesen Perugia tartomány kormányzójává nevezték ki, ám egy várfogság gyökeresen megváltoztatta életét. Belépett a ferencesek közé és az eredeti szabályt megtartó szigorúbb szárny, az úgynevezett obszervánsok lelkes apostolaként mintegy 40 éven át járta Európa útjait azzal a szándékkal, hogy a közös keresztény hagyomány alapján az evangélium új meghirdetésével egyesítse a népeket egy nagy családban. 1456-ban, a nándorfehérvári diadal után, október 23-án őt is elragadta a pestis. A testvérvárosi kapcsolat felvételére rangos küldöttség érkezett Capestranóba, Katona Tamás, Budapest I. kerületi polgármester vezetésével. A budavári önkormányzat delegációjához Rómában csatlakozott Bratinka József szentszéki és Gecse Attila olaszországi nagykövet, Ihász Dezső ezredes, katonai attasé és az 1956 óta Rómában élő Mihályi Géza, az olasz rádió magyar adásának egykori munkatársa, aki évtizedek óta a legfőbb szorgalmazója a capestrano és magyarország közötti kapcsolatok építésének. A vendégeket Nemo Di Fiore capestranói polgármester, illetve a Kapisztrán Szent János rendház ferences közössége fogadta. A legjelentősebb eseményre január 25-én került sor a Piccolomini palotában lévő városházán, amikor mindkét polgármester ünnepélyesen kinyilvánította szándékát a testvérvárosi kapcsolat felvételéről. Di Fiore polgármester a budavári küldöttséget megajándékozta Kapisztrán Szent János kéziratainak 1700-ban kiadott, közel húszkötetes facsimile sorozatával. Mi Sztrilich Ágnes szociális testvér szavai ezek, miközben hivatásról, közösségről, beszélgetünk. Aki felajánlotta életét a társaságért, és meghalt a nyilasok géppisztolysorozatától 1944. december 27-én, Salkaházi Sára testvér. Rá emlékezve a közelmúltban — Sára napján — ünnepséget rendeztek abból az alkalomból, hogy hivatalosan elkezdődött a boldoggá avatási eljárása. A tavaly tavasszal tönkretett emléktáblája helyett is újat avattak, vértanúságának helyén, a Szabadság-híd pesti hídfőjénél, a Duna-parton. Az a hívás, amelyet a Szociális Testvérek Társaságának tagjai magukénak vallanak, XIII. Leó pápának a múlt század második felében kiadott két enciklikájában gyökerezik. Az egyik a Szentlélekről (Divinum illud), a másik a szociális kérdésről (Rerum novarum) szól. E két tanítás szellemében alapította a közösséget 1923-ban Slachta Margit, azzal a szándékkal, hogy az Isten- és emberszeretet együttes, intenzív megélésével az ősi szerzetes-eszményt a modern körülmények között is megélhetővé és hatásossá tegye. „A társaság célja, hogy hivatásos és képzett munkaerőket adjon az egyháznak és a társadalomnak, ... a közéletnek neveljen olyan munkásokat, akiknek hivatásbeli feladata, hogy a katolikus közérdeket, a család, a nő és gyermek ideig való és örök boldogulásának érdekeit képviseljék." A Slachta Margit által megfogalmazott alapelvet a mai szabályzat négy pontban foglalja össze: „1. benedeki lelkiség, 2. a Szentlélek iránti különleges tisztelet, 3. modern forma, 4. a közszellemet is átformálni akaró szociális szeretet".) - i \A szociális testvérek külsején általában nem látszik, hogy apácák. Miért van ez? Sztrilich Ágnes mosolyog: „Azért, mert a szó hagyományos értelmében nem is vagyunk azok." Egyházjogilag a társaság „apostoli célokra egyesült közösség". A II. Vatikáni zsinat értelmében megújított szabályzatot 1986-ban hagyta jóvá a társaság központi ordináriusa. Ezt megerősítette Paskai László bíboros, érsek 1989-ben. Ágnes testvér 18 éves korában, a „Patronában" tett érettségi után jelentkezett szociális testvérnek. Zilált hajjal, mert akkori fiatal lányos hevületében éppen úgy gondolta, hogy fodrászhoz menni, fésülködni fölösleges világi hívság. A titkos találkozón őt fogadó testvér első szava ez volt: „Igazítsd meg a hajad, lányom!" A szociális testvérek fontosnak tartják a szociális és karitatív munkát, de alapvető célnak tekintik, hogy a társadalom minden döntéshozó szintjén megjelenjék az Evangélium szelleme. A bajokat ugyanis jó intézkedésekkel meg lehet előzni. Ezért akarnak jól képzett munkatársakat adni a világnak. Ha nem elsődleges is, hogy egy ilyen munkatársnak milyen a frizurája, talán fontos lehet. Ezért a szabályzat lehetőséget ad arra, hogy minden körülmény között a lehető legkorszerűbb formában élhessenek a testvérek. Viselhetnek egyenruhát, de élhetnek teljesen jeltelenül is. Élhetnek közösségben, de életkörülményeiket úgy alakíthatják, hogy a világban vállalt hivatásuknak leginkább megfeleljen. A közösséget 1950-ben feloszlatták, az alapító emigrációba (Buffalo) kényszerült, de a többiek maradtak. Sokan szenvedtek közülük börtönt, internálást, s mégis, 1952- ben már új jelöltet vettek föl! Az ötvenes évektől a sok megpróbáltatás, a világban való élet csak megerősítette a közösség karizmáját. A testvérek lelki önállóságra nevelődtek, megerősödtek abban a küldetésben, hogy az igazságtalan struktúrák megszüntetésén kell munkálkodni. Az 1956-os forradalom után már nem zártak közülük börtönbe senkit, de a zaklatások, kihallgatások még 1988-ig tartottak. Ha kellett, vargabetűkkel érték el a céljukat. Két testvér például elvégezte a marxista egyetemet, hogy végül szociológiát tanulhasson. A nyolcvanas évek elejétől, amikor szabadabb szelek kezdtek fújni, a szociális testvérek igyekeztek ott Kerényi Lajos piarista atya több mint négy évtizedes papsága kezdetek óta végzi ezt a szolgálatot, jelenleg tíz kórház betegeit látogatja rendszeresen. Munkájáról, tapasztalatairól beszél. — A munka gyakorlati részét meg kell előzze az imádság, a böjt, a szentmise és az engesztelés lelki támasza. Szolgálatunk forrása az a kinyilatkoztatáson alapuló gondolat, mely szerint a legfőbb cél az ember üdvössége. Az egyház szándéka, hogy a beteg, elesett ember szorult helyzetében is eljuthasson abba a lelkiállapotba, hogy alkalmas legyen a végtelen Isten befogadására. Nagybetegen, az élet és halál határmezsgyéjén — ahol már minden evilági reményről le kell mondania — az ember készségesebben nyílik meg az Isten felé, mint egészsége napjaiban. Ahogy egy súlyosabb betegség idején elmaradoznak, viszonylagossá válnak a mindennapjainkban látszólag biztonságot nyújtó evilági értékek, úgy egyre távolabbra tekintünk. Ezt az általános tapasztalatot megragadva szinte mindenkit meg lehet közelíteni, még az először vadul ellenkezőket is. Egy kórház betegei nyilvánvalóan nem mind hívő emberek, épp ezért nem biztos, hogy egy látogatás során szükséges Isten nevét emlegetni. Olyan ember, akit — talány önhibáján kívül — nem ragadott meg a hit, lehet, hogy nem képes mit kezdeni vallásos szavainkkal. Mindenki „tud" azonban a jó, a szép, az igaz, a szeretet valóságáról: ezekről szólva biztosabban „elérhető" akár egy olyan ember is, akiről szinte semmit sem tudunk. A figyelmes tekintet számára azután kicsiny jelek — egy szemvillanás, egy arcmozdulat — elegendők ahhoz, hogy felismerje: embere nem ellenkezik, kész befogadni a Végtelent. Ha egy pap megjelenik egy kórteremben — nem azért, hogy térítsen —, már a puszta jelenlétével is túlmutat önmagán, arra a Valóságra, akit képvisel. Az a tapasztalatom, hogy ha ezt jól, bátran és önbizalommal teszi, nemigen marad körülötte közömbös ember. Még a zárt elmeosztályon is érezhető az ott lévők reakcióiból, hogy arra az időre, amíg a pap személyén keresztül találkozhatnak Istennel, a tudatuk valamiképpen kitisztul lenni a „dolgok születésénél". A társaság alapelvéből következő Szentlélek-tisztelet révén kapcsolatba kerültek a karizmatikus megújulással, lelkigyakorlatokat szerveztek és vezettek, telefonos lelkisegély-szolgálatban dolgoztak — amíg hagyták —, gyámügyi előadóként, hitoktatóként, — mindezt a szakmai munkájuk mellett, hobbyként, így igyekeztek az Evangélium kovászával erjeszteni a társadalmat. A mai széteső társadalomban az összetartozás önmagában is jól, ezért újra fontos a közösségi életforma. A kárpótlás révén ismét van anyaházuk és tanulmányi központjuk, de a világban való élet éppúgy lehetséges, mint a korábbi évtizedekben. A társaság nemzetközi kerületei: Amerika, Kuba, Szlovákia és Románia. A Magyarországi Kerületben 115 fogadalmas testvér — közülük hetvenen az illegalitás idején léptek be —, jelöltek és kültagok munkálkodnak. Napjainkban, amikor oly sok szó esik a női egyenjogúságról — az egyházban is —, nem térhetünk ki az ebből fakadó kérdések elől sem. Sztrilich Ágnes, az Isten hívására, az iránta való jegyesi szeretetet tartTermészetesen nem mindegy, hogyan szólunk örök igazságokról az embereknek. Ha nem megnyerő módon közvetítjük nekik az isteni tanítást — akár a beléje nevelt előítéletek, akár más miatt — kínlódik vele az illető, üzenetünk nem jut el lénye legmélyéig. Ha valakinek viszont már van hite, azt meg kell becsülni. Katolikus papként nem az a feladatom, hogy a más vallású embert igyekezzem valamiképpen „áttéríteni", hanem sokkal inkább az, hogy a saját hitében erősítsem meg. Amióta ezt a szolgálatot végzem, számos megtérést is láthattam: ezek az élmények a legsúlyosabb bizonyítékok arra, hogy e munkát továbbra is folytatni kell. A papi betegellátás mellett igen fontos szolgálat és rendkívül nagy segítségünk a kórházi lelkipásztorkodásban is a világi munkatársak tevékenysége. Hittanosaink közül három kórházba is rendszeresen járnak a betegekhez: zenélnek és énekelnek nekik, együtt imádkoznak velük, ajándékot adnak nekik. Akivel csak lehet, elbeszélgetnek. Az egyik legnehezebben elviselhető keresztet, a magányt oldhatja a meghallgatás készsége. Meleg légkört teremtő jelenlétük valóban fontos a betegek számára: a mindennapos félelem, kétség, elhagyatottság között éltetheti reményüket. Ha a nőiségből fakadó egyik lehetséges válasznak: „Jegyesi szeretet Isten iránt." Ez az igazi titok és minden titok nyitja. Ez az eszme végigkíséri hitünk egész történetét, az Ószövetség is gyakran használja a „szakrális nász" képét. Jahve és a választott nép közötti szeretet hasonló a jegyességhez, az Újszövetségben Keresztelő János nevezi Jézust a nép „vőlegényének". Szent Pál az egyház és Krisztus kapcsolatát magyarázza hasonló képpel. Bár a titok titok marad, valami mégis felsejlik Ágnes testvér mosolyán keresztül. Lehet az Úr jegyeseként nőként élni, teljes hivatást betölteni itt a földön, ebben a társadalomban. Lehet Isten személyességét tapasztalni, lehet Vele „tegező viszonyban" lenni. Aki ilyen viszonyban van Istennel, az hiheti, hogy az Úr elfogadta Sára testvér életáldozatát, s a társaság további élete már ebből következik. Aki az Úr jegyese, köszönhet így testvérének — valahányszor a Szabadság-hídon viszi át a cammogó villamos —, akinek odafent már bizonyára bekötötték a fejét: „Szia, Sára!" Szikora József Vannak, akik személyesen is „felvállalnak" egy-egy beteget, vagy egy egész kórtermet, s az ott lévőket rendszeresen felkeresik, kisebbnagyobb ügyeiket intézik — szinte a legtöbbet: biztonságot jelentenek számukra. Régebben az volt a kórházi gyakorlat, hogy ha a beteg külön igényelte, csak akkor hívtak hozzá papot. Elképzelhető, hogy így havonta legfeljebb három-négy alkalommal folyamodtak ehhez az emberek. Az sem sokkal jobb megoldás, ha egy egyházközségi megbízott, vagy maga a pap jár körbe a kórtermekben és megkérdezi a betegeket: ki kér papot. Személyes tapasztalataim alapján az a véleményem, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnunk a személyes, „csak emberi" kapcsolat felvételére: egy-egy ilyen beszélgetés során később természetesebb módon, szinte „mellékesen" derülhet ki, hogy az elesett ember szentségekhez is szeretne járulni. Szót kell még ejtenem a kórházi dolgozókról, akik nagyon készségesen együttműködnek velünk. Jellemző, amit évekkel ezelőtt mondott nekem egy orvos: „Mindenképpen gyerek ezek a látogatások olyan jó hatással vannak a betegekre, hogy napokig kevesebb nyugtatóra van szükségük". sz.l. Közösségben, Isten jegyeseként A szociális testvérekről „Nagy megerősítés, ha érzem, hogy amire Isten hív engem, azért valaki képes meghalni." „Beteg voltam meglátogattatok" A kórházlelkészi szolgálatról