Új Ember, 1997 (53. évfolyam, 1/2528-52/2579. szám)

1997-02-09 / 6. (2533.) szám

1997. február 9 . £t££mfe±Elő egyház Hírek A Győri Bencés Templom felújítá­sáért alapítványt hozott létre a Győri Szeszgyár és Finomító Rt. Folláth György, a társaság vezérigazgatója bízik abban, hogy a kezdeményezé­sükhöz többen csatlakoznak, hiszen páratlan művészi értékről van szó. Az ország első barokk templomát 1641-ben a jezsuita rend építtette. A bencések 2002-ben ünnepüik a rend győrbe településének 200. évfordu­lóját. Az alapítvány kuratóriuma sze­retné, ha a jubileumra iárulna a Szent Ignác templom. Nagyváradon, február 3-án, Tempfli József megyéspüspök részt vett a református székház építésnek 60. évfordulója alkalmá­ból rendezett ünnepségen. Nagykárolyban, a Kalazanczi Szent József plébánia a római ka­tolikus líceum diákjainak bevoná­sával végzi az egyházközség újra feltérképezését. Az adatokat szá­mítógépbe táplálják. Legutóbb a ’90-es évek elején végeztek ha­sonló felmérést. Miszbányán kívül-belül felújították a láposbányai egyházközség filiá­­jának Szentlélek templomát. A kis­közösség 160-170 lelket számlál. A templomot Amma Zoltán vikári­us áldotta meg. (Vasárnap) A Keresztényszociális Szakszer­vezetek Országos Szövetsége szerint a kormány nyugdíjátalakí­­tási javaslata társadalomellenes. A szakszervezeti szövetség úgy tud­ja, hogy a tavaly karácsony előtti kormányülésen a miniszterek már rábólintottak az illetékes szaktárca előterjesztésére, így azóta „látszat társadalmi vita” zajlik. A KESZOSZ katasztrofálisnak tartja a tervezett reform társadalmi következménye­it, valamint elveti a nyugdíj­reform álruhájába bújtatott, további szigo­rításokat tartalmazó gazdasági programot. Hangsúlyozza, hogy az átalakítás — amennyiben meg­valósul — veszélyezteti a járulékfi­zetők időskori biztonságát. J.Á. Testvérvárosi kapcsolatot létesí­tett egymással a budai első kerü­let és az olaszországi Capestrano község önkormányzata. Az Abruz­­zók hegyvidékének ezer lelkes fa­lujában született 1368-ban a kö­zépkor egyik legnagyobb ferences vándorprédikátora, Kapisztrán Szent János. A Perugiában jogi végzettséget szerzett fiatalember rendkívüli karriert futott be. 28 éve­sen Perugia tartomány kormány­zójává nevezték ki, ám egy vár­fogság gyökeresen megváltoztatta életét. Belépett a ferencesek közé és az eredeti szabályt megtartó szigorúbb szárny, az úgynevezett obszervánsok lelkes apostolaként mintegy 40 éven át járta Európa útjait azzal a szándékkal, hogy a közös keresztény hagyomány alapján az evangélium új meghir­detésével egyesítse a népeket egy nagy családban. 1456-ban, a nán­dorfehérvári diadal után, október 23-án őt is elragadta a pestis. A testvérvárosi kapcsolat felvételére rangos küldöttség érkezett Capest­­ranóba, Katona Tamás, Budapest I. kerületi polgármester vezetésével. A budavári önkormányzat delegáció­jához Rómában csatlakozott Bratin­­ka József szentszéki és Gecse Atti­la olaszországi nagykövet, Ihász Dezső ezredes, katonai attasé és az 1956 óta Rómában élő Mihályi Géza, az olasz rádió magyar adá­sának egykori munkatársa, aki évti­zedek óta a legfőbb szorgalmazója a capestrano és magyarország kö­zötti kapcsolatok építésének. A ven­dégeket Nemo Di Fiore capestranói polgármester, illetve a Kapisztrán Szent János rendház ferences kö­zössége fogadta. A legjelentősebb eseményre január 25-én került sor a Piccolomini palotában lévő városhá­zán, amikor mindkét polgármester ünnepélyesen kinyilvánította szán­dékát a testvérvárosi kapcsolat fel­vételéről. Di Fiore polgármester a budavári küldöttséget megajándé­kozta Kapisztrán Szent János kéz­iratainak 1700-ban kiadott, közel húszkötetes facsimile sorozatával. Mi Sztrilich Ágnes szociális testvér szavai ezek, miközben hivatásról, közösségről, beszélgetünk. Aki fel­ajánlotta életét a társaságért, és meghalt a nyilasok géppisztolyso­rozatától 1944. december 27-én, Sal­­kaházi Sára testvér. Rá emlékezve a közelmúltban — Sára napján — ün­nepséget rendeztek abból az alka­lomból, hogy hivatalosan elkezdő­dött a boldoggá avatási eljárása. A tavaly tavasszal tönkretett emlék­táblája helyett is újat avattak, vérta­núságának helyén, a Szabadság-híd pesti hídfőjénél, a Duna-parton. Az a hívás, amelyet a Szociális Testvérek Társaságának tagjai ma­gukénak vallanak, XIII. Leó pápá­nak a múlt század második felében kiadott két enciklikájában gyökere­zik. Az egyik a Szentlélekről (Divi­num illud), a másik a szociális kér­désről (Rerum novarum) szól. E két tanítás szellemében alapította a kö­zösséget 1923-ban Slachta Margit, azzal a szándékkal, hogy az Isten- és emberszeretet együttes, intenzív megélésével az ősi szerzetes-esz­ményt a modern körülmények kö­zött is megélhetővé és hatásossá te­gye. „A társaság célja, hogy hivatá­sos és képzett munkaerőket adjon az egyháznak és a társadalomnak, ... a közéletnek neveljen olyan munkásokat, akiknek hivatásbeli feladata, hogy a katolikus közér­deket, a család, a nő és gyermek ideig való és örök boldogulásának érdekeit képviseljék." A Slachta Margit által megfogalmazott alap­elvet a mai szabályzat négy pont­ban foglalja össze: „1. benedeki lel­kiség, 2. a Szentlélek iránti különle­ges tisztelet, 3. modern forma, 4. a közszellemet is átformálni akaró szociális szeretet".) - i \­A szociális testvérek külsején ál­talában nem látszik, hogy apácák. Miért van ez? Sztrilich Ágnes mo­solyog: „Azért, mert a szó hagyo­mányos értelmében nem is va­gyunk azok." Egyházjogilag a tár­saság „apostoli célokra egyesült kö­zösség". A II. Vatikáni zsinat értel­mében megújított szabályzatot 1986-ban hagyta jóvá a társaság központi ordináriusa. Ezt megerő­sítette Paskai László bíboros, érsek 1989-ben. Ágnes testvér 18 éves korában, a „Patronában" tett érettségi után je­lentkezett szociális testvérnek. Zi­lált hajjal, mert akkori fiatal­ lányos hevületében éppen úgy gondolta, hogy fodrászhoz menni, fésülködni fölösleges világi hívság. A titkos ta­lálkozón őt fogadó testvér első sza­va ez volt: „Igazítsd meg a hajad, lányom!" A szociális testvérek fontosnak tartják a szociális és karitatív mun­kát, de alapvető célnak tekintik, hogy a társadalom minden döntés­hozó szintjén megjelenjék az Evan­gélium szelleme. A bajokat ugyanis jó intézkedésekkel meg lehet előzni. Ezért akarnak jól képzett munka­társakat adni a világnak. Ha nem elsődleges is, hogy egy ilyen mun­katársnak milyen a frizurája, talán fontos lehet. Ezért a szabályzat le­hetőséget ad arra, hogy minden kö­rülmény között a lehető legkorsze­rűbb formában élhessenek a testvé­rek. Viselhetnek egyenruhát, de él­hetnek teljesen jeltelenül is. Élhet­nek közösségben, de életkörülmé­nyeiket úgy alakíthatják, hogy a vi­lágban vállalt hivatásuknak legin­kább megfeleljen. A közösséget 1950-ben feloszlat­ták, az alapító emigrációba (Buffa­lo) kényszerült, de a többiek ma­radtak. Sokan szenvedtek közülük börtönt, internálást, s mégis, 1952- ben már új jelöltet vettek föl! Az öt­venes évektől a sok megpróbálta­tás, a világban való élet csak meg­erősítette a közösség karizmáját. A testvérek lelki önállóságra nevelőd­tek, megerősödtek abban a külde­tésben, hogy az igazságtalan struk­túrák megszüntetésén kell munkál­kodni. Az 1956-os forradalom után már nem zártak közülük börtönbe senkit, de a zaklatások, kihallgatá­sok még 1988-ig tartottak. Ha kel­lett, vargabetűkkel érték el a célju­kat. Két testvér például elvégezte a marxista egyetemet, hogy végül szociológiát tanulhasson. A nyolcvanas évek elejétől, ami­kor szabadabb szelek kezdtek fújni, a szociális testvérek igyekeztek ott Kerényi Lajos piarista atya több mint négy évtizedes papsága kezdete­k óta végzi ezt a szolgálatot, jelenleg tíz kórház betegeit látogatja rendszeresen. Munkájáról, tapasztalatairól beszél. — A munka gyakorlati részét meg kell előzze az imádság, a böjt, a szentmise és az engesztelés lelki támasza. Szolgálatunk forrása az a kinyilatkoztatáson alapuló gondo­lat, mely szerint a legfőbb cél az ember üdvössége. Az egyház szán­déka, hogy a beteg, elesett ember szorult helyzetében is eljuthasson abba a lelkiállapotba, hogy alkal­mas legyen a végtelen Isten befoga­dására. Nagybetegen, az élet és ha­lál határmezsgyéjén — ahol már minden evilági reményről le kell mondania — az ember készsége­sebben nyílik meg az Isten felé, mint egészsége napjaiban. Ahogy egy súlyosabb betegség idején el­maradoznak, viszonylagossá vál­nak a mindennapjainkban látszólag biztonságot nyújtó evilági értékek, úgy egyre távolabbra tekintünk. Ezt az általános tapasztalatot meg­ragadva szinte mindenkit meg le­het közelíteni, még az először va­dul ellenkezőket is. Egy kórház betegei nyilvánvaló­an nem mind hívő emberek, épp ezért nem biztos, hogy egy látoga­tás során szükséges Isten nevét em­legetni. Olyan ember, akit — talány önhibáján kívül — nem ragadott meg a hit, lehet, hogy nem képes mit kezdeni vallásos szavainkkal. Mindenki „tud" azonban a jó, a szép, az igaz, a szeretet valóságá­ról: ezekről szólva biztosabban „el­érhető" akár egy olyan ember is, akiről szinte semmit sem tudunk. A figyelmes tekintet számára azután kicsiny jelek — egy szemvillanás, egy arcmozdulat — elegendők ah­hoz, hogy felismerje: embere nem el­lenkezik, kész befogadni a Végtelent. Ha egy pap megjelenik egy kór­teremben — nem azért, hogy térít­sen —, már a puszta jelenlétével is túlmutat önmagán, arra a Valóság­ra, akit képvisel. Az a tapasz­talatom, hogy ha ezt jól, bátran és önbizalommal teszi, nemigen ma­rad körülötte közömbös ember. Még a zárt elmeosztályon is érezhe­tő az ott lévők reakcióiból, hogy ar­ra az időre, amíg a pap személyén keresztül találkozhatnak Istennel, a tudatuk valamiképpen kitisztul­ lenni a „dolgok születésénél". A társaság alapelvéből következő Szentlélek-tisztelet révén kapcsolat­ba kerültek a karizmatikus megúju­lással, lelkigyakorlatokat szervez­tek és vezettek, telefonos lelkise­­gély-szolgálatban dolgoztak — amíg hagyták —, gyámügyi előa­dóként, hitoktatóként, — mindezt a szakmai munkájuk mellett, hobby­­ként, így igyekeztek az Evangélium kovászával erjeszteni a társadalmat. A mai széteső társadalomban az összetartozás önmagában is jól, ezért újra fontos a közösségi élet­forma. A kárpótlás révén ismét van anyaházuk és tanulmányi központ­juk, de a világban való élet éppúgy lehetséges, mint a korábbi évtize­dekben. A társaság nemzetközi ke­rületei: Amerika, Kuba, Szlovákia és Románia. A Magyarországi Ke­rületben 115 fogadalmas testvér — közülük hetvenen az illegalitás ide­jén léptek be —, jelöltek és kültagok munkálkodnak. Napjainkban, amikor oly sok szó esik a női egyenjogúságról — az egyházban is —, nem térhetünk ki az ebből fakadó kérdések elől sem. Sztrilich Ágnes, az Isten hívására, az iránta való jegy­esi szeretetet tart­Természetesen nem mindegy, ho­gyan szólunk örök igazságokról az embereknek. Ha nem megnyerő módon közvetítjük nekik az isteni tanítást — akár a beléje nevelt előí­téletek, akár más miatt — kínlódik vele az illető, üzenetünk nem jut el lénye legmélyéig. Ha valakinek vi­szont már van hite, azt meg kell be­csülni. Katolikus papként nem az a feladatom, hogy a más vallású em­bert igyekezzem valamiképpen „át­téríteni", hanem sokkal inkább az, hogy a saját hitében erősítsem meg. Amióta ezt a szolgálatot végzem, számos megtérést is láthattam: ezek az élmények a legsúlyosabb bizo­nyítékok arra, hogy e munkát to­vábbra is folytatni kell. A papi betegellátás mellett igen fontos szolgálat és rendkívül nagy segítségünk a kórházi lelkipásztor­kodásban is a világi munkatársak tevékenysége. Hittanosaink közül három kórházba is rendszeresen járnak a betegekhez: zenélnek és énekelnek nekik, együtt imádkoz­nak velük, ajándékot adnak nekik. Akivel csak lehet, elbeszélgetnek. Az egyik legnehezebben elviselhető keresztet, a magányt oldhatja a meghallgatás készsége. Meleg lég­kört teremtő jelenlétük valóban fontos a betegek számára: a min­dennapos félelem, kétség, elhagya­­tottság között éltetheti reményüket. Ha a nőiségből fakadó egyik lehetsé­ges válasznak: „Jegyesi szeretet Isten iránt." Ez az igazi titok és minden titok nyitja. Ez az eszme végigkíséri hitünk egész történetét, az Ószövetség is gyakran használja a „szakrális nász" képét. Jahve és a választott nép közötti szeretet hasonló a je­gyességhez, az Újszövetségben Ke­resztelő János nevezi Jézust a nép „vőlegényének". Szent Pál az egy­ház és Krisztus kapcsolatát magya­rázza hasonló képpel. Bár a titok titok marad, valami mégis felsejlik Ágnes testvér moso­lyán keresztül. Lehet az Úr jegyese­ként nőként élni, teljes hivatást be­tölteni itt a földön, ebben a társada­lomban. Lehet Isten személyességét tapasztalni, lehet Vele „tegező vi­szonyban" lenni. Aki ilyen viszony­ban van Istennel, az hiheti, hogy az Úr elfogadta Sára testvér életáldo­zatát, s a társaság további élete már ebből következik. Aki az Úr jegye­se, köszönhet így testvérének — va­lahányszor a Szabadság-hídon viszi át a cammogó villamos —, akinek odafent már bizonyára bekötötték a fejét: „Szia, Sára!" Szikora József Vannak, akik személyesen is „fel­vállalnak" egy-egy beteget, vagy egy egész kórtermet, s az ott lévő­ket rendszeresen felkeresik, kisebb­­nagyobb ügyeiket intézik — szinte a legtöbbet: biztonságot jelentenek számukra. Régebben az volt a kórházi gya­korlat, hogy ha a beteg külön igé­nyelte, csak akkor hívtak hozzá pa­pot. Elképzelhető, hogy így havon­ta legfeljebb három-négy alkalom­mal folyamodtak ehhez az emberek. Az sem sokkal jobb megoldás, ha egy egyházközségi megbízott, vagy maga a pap jár körbe a kórtermek­ben és megkérdezi a betegeket: ki kér papot. Személyes tapasz­talataim alapján az a véleményem, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnunk a személyes, „csak em­beri" kapcsolat felvételére: egy-egy ilyen beszélgetés során később ter­mészetesebb módon, szinte „mellé­kesen" derülhet ki, hogy az elesett ember szentségekhez is szeretne já­rulni. Szót kell még ejtenem a kórházi dolgozókról, akik nagyon készsé­gesen együttműködnek velünk. Jel­lemző, amit évekkel ezelőtt mon­dott nekem egy orvos: „Minden­képpen gyere­k ezek a látogatások olyan jó hatással vannak a betegek­re, hogy napokig kevesebb nyugta­tóra van szükségük". sz.l. Közösségben, Isten jegyeseként A szociális testvérekről „Nagy megerősítés, ha érzem, hogy amire Isten hív engem, azért valaki képes meghalni." „Beteg voltam meglátogattatok" A kórházlelkészi szolgálatról

Next