Új Ember, 1997 (53. évfolyam, 1/2528-52/2579. szám)

1997-04-27 / 17. (2544.) szám

6 ______________Fórum_______________1997. áprlis 27. Beszélgetés Kopp Mária orvos-pszichológussal Lelkünk állapota — és az éltető bizalom Mindennapi tapasztalatai azt a véleményt alakítják ki korunk magyar állampolgárában, hogy rosszkedvű ország vagyunk — vagy lettünk. Hogyan látja ezt a szakember? Dr. Kopp Mária, a SOTE Magatartástudományi Intézetének igazgatója — férjével, Skrabski Árpáddal közösen — nemrégiben könyvet írt Magyar lelkiállapot címmel. — Hadd kezdjem egy nem eléggé köztudott ténnyel: a korábban ki­ugróan magas magyar öngyilkos­­sági arányszám az utóbbi években lényegesen javult. 1986-ban még 4.500 fölött volt évente azok száma, akik saját kezükkel vetettek véget az életüknek. A rendszerváltást kö­vető esztendőkben ez a szám 4.000- re, illetve ez alá csökkent, ami nem lehet véletlen. Ma már nem mi ál­lunk az első helyen az öngyilkosok világstatisztikájában. Az viszont igaz, hogy az ország­ban óriási tömegek — egyre rosz­­szabbodó anyagi körülményeik, a munkanélküliség veszélye vagy ál­lapota miatt — reménytelennek ér­zik a helyzetüket. Ezeknek az em­bereknek a száma folyamatosan növekszik 1983 óta. Az összképen belül azonban nagy eltérések van­nak: a Dunántúl egyes megyéiben például az utóbbi években javulás mutatkozik, míg a munkanélküli­ségtől erősen sújtott észak-keleti országrészben — az alacsony isko­lai végzettségűek és a diplomások körében egyaránt — riasztóan ma­gas azok aránya, akik súlyos dep­ressziós tünetekről panaszkodtak. Ennek hátterében az áll, hogy re­ménytelennek látják a jövőjüket. Ezzel együtt határozottan eluta­sítom azt a hamis általánosítást, amely szerint a magyar depressziós nép volna. Csak a harmincas évek­ben, egy-másfél évtizeddel Trianon sokkja után kerültünk az öngyil­kossági statisztika élére, ahol most más országok „felváltottak" min­ket... Az Önök kutatásai szerint tehát nem valamiféle végzet ül rajtunk. Rosszked­vünk tele ezek szerint ahogy jön, úgy el is múlhat? De mi hozza meg ezt a rosszkedvet az egyes ember és a társa­dalom életébe? — A reménytelenség érzésének kialakulásában az a döntő kérdés: milyen értékek fontosak az egyén és a társadalom számára. Amikor egy társadalomban a tradicionális értékek elveszítik jelentőségüket, amikor a családi kapcsolatok fel­bomlanak, összetartó erejük meg­gyöngül, amikor megzavarodik az erkölcsi elvek iránytűje, akkor az ember nagyon magára marad. Az erkölcsi elvek és a hozzájuk való ragaszkodás biztonságérzetet és önbecsülést jelentenek az ember számára. Létfontosságú, hogy érté­kesnek lássuk önmagunkat, az éle­tünket. A céltalanság és a fölös­legesség érzése az, ami igazán re­ménytelenné teszi az embert. Az öngyilkosság, az alkoholiz­mus, a drogokhoz való menekülés, a legkülönfélébb magatartási zava­rok és számos testi-lelki betegség nagyon sok esetben ennek az egyé­ni és a társadalmi értékválságnak a tünete és következménye. Mi fon­tos az életünkben? Vizsgálataink szerint a magyar lakosságban na­gyon erős a teljesítmény-motiváció. Ez a mindennapi életben azt jelenti, hogy az ember csak akkor tekinti értékesnek önmagát, ha mérhető eredményeket tud elérni. Különö­sen veszélyes ez az idős korban, a nyugdíjasok körében. Meglepően magas ugyanakkor az altruizmus iránti igény is a tár­sadalomban: ez megmutatkozott például a romániai 89-es esemé­nyek idején vagy a délszláv háború menekültjeivel kapcsolatban. Ez még a régmúlt „erkölcsi öröksége". Mai tapasztalat azonban, hogy a segítőkészségért korántsem kap az ember segítséget cserébe. A csaló­dás olyan beállítódást eredményez, hogy igazságtalan és ellenséges környezetben élünk. A segítőkész­ség lassan kikopik az emberből, „nem érdemes jónak lenni", de a belső igény és parancs még hallha­tó: ez szorongások forrása, ami még bizalmatlanabbá teszi az em­bert. A rosszabb helyzetű megyék­ben sokkal erőteljesebben van jelen ez az emberi magatartás, azt élik meg az emberek, hogy nem számít­hatnak másokra. És nincs igazuk? Ön szerint számítha­tunk egymásra? Hihetjük azt, hogy jót várhatunk a környezetünktől? — Ha igazuk is van, ez a magatar­tás mégis tovább rontja a helyzetet. Amerikában egy vizsgálat kimutatta, hogy aki úgy érzi, senkire sem szá­míthat, az sokkal veszélyeztetettebb például a szívinfarktus szempontjá­ból. Tréningeket szerveznek infark­tuson átesett menedzserek számára, ezek során mindennapi élethelyzete­ket játszanak el. Az a tapasztalat, hogy aki nem mer bízni másokban, az magával szemben is bizalmatlan­ságot ébreszt a többiekben. A munkanélküliség és a remény­telenség érzése között nagyon szo­ros az összefüggés. Érdekes vi­szont, hogy Fejér megyében, ahol pár éve még ugyancsak óriási volt a munkanélküliség, ma lényegesen jobb a helyzet, mint például Bor­sodban. Ennek az is oka lehet, hogy alacsonyabb szintű az ellenséges beállítottság, erősebb a szociális há­ló, erősebb az a hit, hogy számít­hatnak egymásra , s ez hozzájá­rult ahhoz, hogy megteremtődje­nek a gazdasági föllendülés alapjai. Vizsgálataink során azt tapasz­taltuk, hogy a magyar társadalom közel nyolcvan százaléka meglehe­tősen fatalista beállítottságú: úgy véli, a véletlentől, a sorstól, a vak szerencsétől függ, mi fog történni velük. Sors béna, nihil ak­ad — jósze­rencse, semmi más —, így látta a magyar történelmet már Zrínyi Miklós is a 17. században. Ez a szemlélet bénító örökségként hat, önmagát beteljesítő jóslatként is működhet: ha úgy gondoljuk, hogy nem tehetünk semmit, akkor nem is teszünk semmit, s akkor tényleg csak a szerencsén múlik minden. Fogalmazzuk át Zrínyi mondatát: „Együttműködés, semmi más!". Újra és újra előkerülnek beszélgeté­sünk során az értékek. A mai értékvál­ságban, értékhiányban kik nyújthatnak valódi, élni segítő értékeket ennek a társadalomnak? — A szociológia nagy tudósai óriási szerepet tulajdonítottak eb­ben a vallásoknak. Alapkérdés: mi a fontos az ember életében. Ha egy reklámszakembert vagy egy szerze­test kérdezünk meg erről, aligha fog­ják ugyanazt válaszolni. Az egyikük szerint akkor lehetek boldog, ha ilyen mosóport használok vagy amolyan autón járok. A másikuk sze­rint mindezek nélkül is. Az egyik szerint tárgyakat, a másik szerint az életünket kell a magunkénak tud­nunk. Nagyszerű példákat mondha­tunk a félmúltból: olyan papokat, szerzeteseket és civileket említhe­tünk, akik a börtönben is egész­séges személyiségek tudtak marad­ni, a legszörnyűbb helyzetekben is vigaszt és bátorítást jelentettek sorstársaiknak. Mert a börtönben is szabadok tudtak maradni, mert nem hagyták, hogy aktuális életkö­rülményeik eluralkodjanak az éle­tük fölött. Kár, hogy nem beszé­lünk róluk eleget. Óriási kihívás a számunkra, hogy a magunk életé­vel is rámutassunk a keresztény ér­tékekre. Tapasztaltak-e lényeges különbséget a hívők és a nem hívők lelkiállapota kö­zött? — Azt reméltem, hogy a hívők lel­kiállapota egészségesebb, mint a nem hívőké, de ez sajnos általában nem igaz. A mai idősebb hívek köré­ben is igen jellemző például a már említett ellenséges beállítottság. Nem érthetetlen ez, nem is elítélhető: akit zaklattak a vallásossága miatt, aki évtizedeken át másodrendű polgár­nak kellett érezze magát a saját hazá­jában, abban kialakulhatott a bizal­matlanság. Ez azonban legföljebb túlélni segíthetett — akkor. Ma a leg­többet azzal segítenénk, ha ellensé­gességet csökkentő beszélgetéseket rendeznénk vallásos közösségeink­ben. Ha az amerikai menedzserek egészségük érdekében megteszik ezt, miért ne tehetnénk meg mi is? Lehet, hogy sokak számára megle­pő, de korunkban a közgazdaság­­tudomány is felfedezi a keresztény értékeket. Fukujama könyvének cí­me „A bizalom". Azt mutatja be, hogy akkor működik a gazdaság is, ha a gazdasági folyamatok szerep­lői bízni tudnak egymásban. Hogyan győzzük le azt a bizalmatlan­ságot, amelyet ezer tapasztalat alapo­zott meg bennünk? — Az embernek mindvégig „dol­goznia" kell a saját életén. Hinnünk kell abban, hogy az évtizedek beideg­ződései sem végzetként ülnek raj­tunk, hanem tehetünk ellenük vala­mit. Biztató jel, hogy a vallásos fiata­lok lelkileg több tekintetben egész­ségesebbek, mint a nem hívők. A 20—29 évesek 57 százaléka, a 30—39 évesek 61 százaléka mondta magát hívőnek, ezen korcsoportok 22 száza­léka gyakorolja is a vallását. A vallásos fiataloknak sokkal inkább vannak élet­céljaik: a nem hívők körében éppen kétszer annyian céltalanok, mint a val­lásukat gyakorlók között. Ugyanen­­­­nyire fontos, hogy a vallásos fiatalok közül többen állították, hogy nehéz élethelyzetekből új emberként ke­rültek, kerülhetnek ki. Mi ez, ha nem bizalom, bizakodás? És ez biz­tató lehet mindannyiunk számára. Hiszen amint a bizalmatlanság pusztít, úgy a bizakodás épít és él­tet. Kipke Tamás Missa Aboniensis Harminc évvel a teenager-mise után A zuglói ház szobájának falán egy régi kép fénymásolata, erősen fel­nagyítva: fiúk gitárokkal, egyikük kicsit hátrébb dobbal, a sorban az első fiú ujjai elektromos orgona bil­lentyűin nyugszanak. A felvétel egy mára klasszikussá nemesedett stílusban a Zenith együttest ábrá­zolja. A kis szoba közepén ütött-ko­­pott zongora, rajta szintetizátor, mellette kották. A padlón két gitár­erősítő, az asztalon César Franck or­gonaműveinek vaskos kötete, a könyvespolc oldalán egy kamaszkéz által készített „ős-basszusgitár" lóg. A polc mellett, a Zenith-képpel szemközti falon kalligrafált betűkkel írott diploma: Doctor of Philosophy in Sacred Music. Ebben a szobában nőtt föl, ezen a zongorán tanult Szitás Im­re, itt találkozunk, tizenhét évesen írt első beat-miséjének abonyi bemuta­tója után harminc évvel. A Mass Teenager 1967 fehérva­sárnapján hangzott fel először, Abonyban. A bemutatót lelkesen tá­mogatta, nem kevés kockázatot is vállalva ezzel, Zöldi Sándor akkori abonyi káplán. Később Pécelen is be­mutatták, majd egy év múlva húsét­­vasárnap a budavári Mátyás temp­lomban is megszólalt a sokak által el­sőnek vélt magyar beat-mise. (Talán a szerző maga sem tudta, hogy ugyan­abban az időben a Szilas-miséhez ha­sonlóan klasszikus elemeket, orgonát és négyszólamú kórust használva, a budai Felső Krisztina templomban is több beat-mise született.) Szilas Imre életének meghatáro­zó eleme a zene. Zenei általános is­kolában tanult, énektanárára Szabó Helgára ma is szívesen emlékszik. Az énekórákra néha be- bejött Ko­dály Zoltán, az ő személyiségének kisugárzása, a magyar népzene motívumai alapvetően meghatá­rozták az ifjú zenész-palánta ízlés­világát. Kisgyermek korától kezdve magától értetődő volt a számára, hogy muzsikus lesz. Énekelt a rá­dió gyermekkórusában, zongoráz­ni, hegedülni tanult, de templomba járó gyerekként a legjobban az or­gona hangja vonzotta. A „földön túli világot" jelenítette meg a szá­mára. Orgonistának jelentkezett a konzervatóriumba, de zeneszerzés szakra vették föl. A vallásos meg­határozottság, a klasszikus muzsi­ka, a magyar népzene, de legin­kább az akkor elementáris hatású beat, a Beatles, a Byrds, a Kinks, az Animals zenéje, no meg egy barát­jának Széll Vincének az unszolása indította arra, hogy beat-mise írá­sába fogjon. A mise állandó részeit — az akkor használt magyar szö­veggel —, a Szent Vagy Uram né­hány húsvéti énekének szövegét és az Üdvözlégy Máriát dolgozta fel beat dallamokkal és hangszerekkel. (Ez volt az új magyar ordinárium ta­lán első többszólamú feldolgozása.) 1968 Húsvétján a Mátyás templom­ban a zenekar a Zenith volt, az ének­kar a templom ifjúsági kórusa, a fris­sen kinevezett karnagy, Tardy László vezetésével. Az érdeklődők nem fér­tek be a templomba, a Szenthárom­ság tér is tele volt, főleg fiatalokkal. Szilas Imre kávét készít a kony­hában. Közben fütyörészik, a nyi­tott ajtón át Bach harmadik Bran­denburgi versenyének dallama úszik be a szobába a Zenith-kép alatt. „Tudatosan használtam a kó­rust, az orgonát, népzenei eleme­ket, de alapvetően a beat határozta meg a stílusomat" — mondja, ami­kor bejön a kávéval. És valahogy így maradt azóta is, orgonamű­vészként, zeneszerzőként, karnagy­ként, az egyházzene doktoraként sem távolodott el a beat-től, a rock­tól. Érettségi, aztán a Zenith után a Pannónia, majd a Gemini követke­zett, később afrikai és nyugat-euró­pai vendéglátó-zenélés után egy fél­reértés, aminek következtében egye­dül maradt, minden nélkül Mün­chenben. Szerette a kalandot, a kockázatot. Amerikában kötött ki, huszonegy éve Los Angeles mellett, Pasadenában él. Az első perctől kezdve templomi orgonistaként dol­gozik, időközben orgonaművészi és zeneszerzői diplomát és dokto­rátust szerzett. Eddig a saját kórusa számára komponált darabokat, új, „nagy" mű megírására ismét Széll Vince buzdította: „Ünnepeljük meg új misével a harmincéves évfordu­lót!" Így született meg az Abonyi mi­se, amiben a szerző a mise állandó részeit dolgozta fel, latin nyelven, Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus­ Bene­­dictus és Agnus Dei tételekkel. A Mátyás templom kórusára tart­va megállok egy pillanatra. Mintha egy fúga indulna éppen: „genitum, non factum" — szól a tenor. Aztán a többi szólam, végül az orgona. De hol a beat? Éppen fölérek, amikor basszusgitáron szólal meg a fúga­motívum, majd beszáll a dob is. Ez az Abonyi mise. A karmesteri pul­pituson Tardy László, körülötte az énekkar. Az orgona játszóasztalá­nál Szilas Imre, mögötte a dobok­nál Bardóczy Gyula és Lombosi And­rás, (a régi dobost, Bata Andrást nem sikerült felkutatni), basszusgi­tározik Ulmann Ottó, szólógitáron játszik Kékes Zoltán. Széll Vince mag­nófelvételt készít, miközben a fúga­dallam hömpölygő folyóvá olvad össze, egyre inkább szvinges lükte­téssel: „Et resurrexit tertia die." Ez valami más. Szólnak a gitárok és a dob, ez mégis jóval több annál, hogy egy tizenhét éves fiú valami újat, valami mást akar. Bár az is jó volt, egyes tételeit, különösen az Üdvözlégy Máriát, azóta is éneklik. A negyedik X-et taposó zenészek is jobban vonzódnak a teenager-misé­­hez, nem könnyű nekik műfajok határán át ide-oda járkálni. „Az asszociációim Bach-tól származ­nak, de — mint az egész generáci­óm — át vagyok itatva a rockkal. Ez elől nem lehet, és nem is akarok kitérni" — mondja Szilas Imre. És szól az Abonyi mise, a gótikus ívek alatt ismerősnek tetszenek az ar­chaizáló dallamok, a Bach-remi­­niszcenciák. Láthatóan élvezik az énekesek, a zenészek derekasan küzdenek. Az orgona Szilas Imre ujjai alatt kísérletet tesz arra, hogy „a földön túli világhoz" emelje a szí­vünket. Úgy tűnik, sikerrel. A teenager mise és az Abonyi mise szerzője ismeri az egyház tanítását a liturgikus zenéről. Tudja azt is, hogy ez örök vita tárgya, bár ő nem vitat­kozni akar. Mert „nem a zene az iga­zán fontos, hanem az, hogy az ember Istent dicsőítse általa". Egy öreg né­ger asszony kérdezte Amerikában: „Tán csak az ördögnek lehetnek jó dallamai?" Szilas Imre is azt igyek­szik bizonyítani: nem! Szikora József A Teenager-misét és az Abonyi mi­sét előadták fehérvasárnap Abony­ban, azóta a Rózsák terei Szent Er­zsébet templomban a Mátyás temp­lomban és a Magyar Szentek templo­mában. Szilas Imre önálló orgonakoncertet is adott. Az abonyi misének újabb előadásait tervezik, vidéken is.

Next