Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)
1999-01-03 / 1. (2632.) szám
á »11A • • Örömhír A napkeleti bölcsek. Amikor Jézus a júdeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki." Ennek hallatára Heródes király megriadt, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta valamennyi főpapot és a nép írástudóit, s tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. Azok azt válaszolták: „A júdeai Betlehemben, mert így jövendölte a próféta: Te Betlehem, Júda földje. Éppen nem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között. Mert belőled származik majd a vezér, Aki népemet, Izraelt kormányozza." Erre Heródes titkon hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag föltűnésének idejét. Majd ezekkel a szavakkal küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok gondosan a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki. Azok, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amint megpillantották a csillagot, igen megörültek. A házba lépve, ott látták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak neki. Aztán fölnyitották kincsesládájukat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát. Miután álmukban figyelmeztetést kaptak, hogy vissza ne forduljanak Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. (Mt 2,1—12) 2 filámier*__________Lelkiség 1999. január 3. Az Ige megtestesülésének ünnepe (karácsony) nem fejeződik be Jézus körülmetélésének napjával (karácsony nyolcada). A megtestesülés ugyanis csupán csak kezdet, önmagában még nem jelenti az emberiség és benne önmagunk megváltását. Nem véletlen, hogy a karácsonyi ünnepkör liturgikus szövegei utalnak az Úr szenvedésére és feltámadására. Várakozásunk, adventünk majd csak húsvét hajnalán fog beteljesedni. Vízkereszt napja, az Úr megjelenésének ünnepe — görögül Epifánia — mindezt sejteti, sőt bizonyos értelemben már előrevételezi. Kétségtelen, karácsony ünneplése a mai vasárnapon bontakozik ki a leggazdagabban. „Amikor Jézus a júdeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe" (Mt 2,1). Bölcsek, vagyis mágusok, perzsa papok, csillagászok, asztrológusok, netán varázslók, akik a csillagokból olvassák ki az istenség akaratát, akiket aztán a hagyomány később királyoknak ír át (vö. Zsolt 72,10 sk), népiesen pedig „háromkirályoknak". „Lángos csillag állt felettünk" (József Attila) — járását követve kerekednek föl, indulnak el és érkeznek meg a zsidók szent városába. Olyan emberek ők, akiket felismerünk: nem a régvolt múltban, hanem a jelenben, közvetlen közelünkben, közöttünk. Nem vallásosak, még kevésbé hívők a szó hagyományos értelmében, de nyugtalan keresés űzi, s az igazság élre hajtja őket. Figyelemreméltó: a csillag Izraelben szem elől tűnik, úgyhogy a mágusoknak Jeruzsálemben érdeklődniük kell: „Hol van a zsidók újszülött királya?" (2,2) De miután meghallgatják az írástudókat és engedelmeskednek felvilágosításuknak, újra láthatóvá válik a Jeruzsálemből Betlehembe vivő hat kilométernyi úton, sőt megáll „a hely fölött, ahol a Gyermek volt" (2,9). Az is elgondolkodtató: „egész Jeruzsálem", azaz Izrael vallási vezetősége és a nép a bölcsek láttán és kérdésük hallatára „megriadt" (megrémült, rémületbe esett, megdöbbent, félt. Máté a 14,26-ban ugyanezzel az igével fejezi ki a tanítványok hitetlenségét és félelmét, melyet a vízen feléjük közeledő Jézus váltott ki belőlük), ahelyett — ezt várnánk —, hogy szívből örvendezett volna. Heródes, a Róma kegyelméből uralkodó, törvénytelen, félig pogány és gátlástalan király pedig „összehívta az összes főpapokat és a nép írástudóit", hogy megtudakolja, hol kell a Messiásnak születnie (vö. 2,4). E jelenet a Zsoltárok könyvének szavait villanthatja emlékezetünkbe (2,2): „Összegyűlnek a föld királyai (a fejedelmek együtt tanácskoznak) az Úr ellen és felkentje ellen." Heródes és a főtanács magatartása, valamint a mágusoké szöges ellentétben áll egymással. A Keletről jött látogatók a természet ismerete révén Betlehemben felfedezik a természet alkotóját, Heródes és vele egész Jeruzsálem viszont az írásokat böngészi, és képtelen megtalálni a Gyermeket. Miközben a bölcsek az újszülött király felől érdeklődnek, Heródes és környezete sötét aggodalma már előrevetíti a Jé,zus jeruzsálemi bevonulásáról tudomást szerzett zsidó vezetők félelmét. Heródes szorong, a bölcsek meg nagy örömmel örvendeznek (2,10). A főpapok és írástudók jól tudják, hol kell a Messiásnak megszületnie (vö. Mik 2,10), mégsem gondolnak arra, hogy Betlehembe menjenek, mint az idegenek. És vajon velünk nem fordulhat-e elő ugyanez? — kérdezzük megrendülve. Tudjuk, hol találhatjuk meg Krisztust; tudjuk, mit kíván tőlünk Krisztus; tudjuk, milyen mértékkel fog megítélni bennünket. Igen, mindezt tudjuk, csak épp nem gondoljuk végig, mit is jelent ez számunkra. S ha így áll a helyzet, akkor talán megérhetjük, hogy kívül rekedünk, miközben bekerülnek, akik szemernyi igazságtól megérintve elindulnak a teljesség felé. Várakozunk, s addig várakozunk, míg szert nem teszünk megrendíthetetlen bizonyosságra, ahelyett, hogy vállalnánk — velünk egy úton haladó embertársainkkal — Jézus keresésének kockázatát. Mert csak ha kimoccanunk biztonságosnak vált köreinkből, juthatunk célba. „Aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtó nyílik" (Mt 7,8). A bölcsek zörgetnek, és ajtó nyílik előttük, keresnek, és megtalálják az újszülöttet, s amit kérnek, megkapják: „megpillantották a Gyermeket anyjával, Máriával" (2,11). Az újszülött király előtt a pogányság képviselőiként (vö. olvasmány: íz 60,1—6) nagy örömükben térdre esnek az újszülött király előtt és hódolnak neki. És minthogy király elé csak ajándékokkal illő járulni, megnyitják kincsesládáikat: aranyat, tömjént és mirrhát adnak neki. A hangsúly kevésbé az ajándékok értékére esik,még csak nem is szimbolikus jelentésükre, hanem magára az ajándékozás tányéré. De mivel is ajándékozhatjuk meg a királyt, aki vízkeresztkor újszülött, nagypénteken pedig a kereszten függve a zsidók királya? Egyrészt talán idővel, azzal, hogy időt fordítunk keresésére, és arra, hogy életünket megpróbáljuk egyre inkább az övéhez igazítani; másrészt meg tán azzal, hogy azokhoz fordulunk, akik a leginkább hasonlítanak Jézushoz, a „legkisebbekéhez (vö. Mt 25,40). A Jézussal való találkozás után megváltozva, „más úton" (2,12) térünk vissza hétköznapjainkba. A gyermekben a megfeszített Szolgát és a feltámadt Urat, az emberben az Istent szemléltük. Mint Isten gyermekei és Jézus Krisztus társörökösei (vö. Ef 3,6, a mai szentleckében) megyünk a „népek" közé (vö. Mt 28,18—20), nemzedékünk szélső határa, életünk végső pereme felé, s mindeközben az Úr és az ő végső epifániája elé (vö. Mt 25,6). Sulyok Elemér : „Láttuk csillagát" Hová emelte a szellem ezt a törékeny teremtést! Hogy megerősítette! Sohasem kedvelte a gyakorlati életet, s amikor Konstantinápoly pátriárkájává akarták megválasztani — de többen a püspökök közül kifogásolták —, ezt mondta: „Ha miattam van a vihar, azt mondom Jónással: fogjatok meg, és dobjatok a tengerbe. Én sohse kívántam a püspökséget; haúgy gondoljátok, visszatérek magányomba." S ezt tette Gergely, a Nazianzoszi, a keleti egyház Isten-tudósa. Elbúcsúzott a híveitől, a remeteélet folytatója lett, feloldódott egészen a „lélek örök dolgaiban". Érzékeny, modern alkat, költői adottsággal, a szó művésze a retorikában. Amikor elérte a halál, verseit javítgatta a keresztény ifjúság számára, mivel azt akarta, hogy mentesüljenek a pogány szerzők „varázslataitól". Ebben volt tapasztalata: a IV. század Athénja a filozófiát összevegyítette a mágiával, a filozófusok zömmel keresztényellenesek voltak. Maradt tehát az ékesszólásnál, a bölcseletben a régiekről: Platonról, Arisztotelészről elmélkedett, megmaradt a legjobb forrásoknál. Ma már szokatlan arról olvasni, hogy valakit az apja szentel pappá. A jómódú polgárt, akinek birtoka lesz majd a fiú remetei magánya. Filozófus lett, vagyis szerzetes a kor fogalmai szerint. Lemondott a retorikáról, pedig jeles szónok, volt, de visszavonulása, magánya a tiszta beszéd érlelőjévé vált, arannyá a szájon, a szívben. „Mesterfogásai" a beszédben sohasem cséplései a fogalmaknak, fellángoló stílusa a hit erős jele: „Tegnap Krisztussal megfeszíttettem, megdicsőíttettem vele ma. Tegnap vele meghaltam, ma ismét élek vele. Tegnap eltemettettem vele, ma feltámadtam vele." Az alliteráló szavak, a ritmusbőség, a kép, az élmények szintetikus összekapcsolódása beszédei Az Isten-tudós . 1* Nazianzi Szent Gergely ben mindig az átélés hőfokáról tanúskodnak. Mondataiban lobog a Lélek, a hittitkok tartalma azzal a sugárzással telítődik, amelynek bibliai hátterében távoli párhuzamok allegorikus, metaforikus képjel-rendszere húzódik. Nincs-e ebből is valami a XX. század örökségében? Nálunk Ady tudta a legmeggyőzőbben kimondani: „Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek." Ars poeticára emélkeztető sűrítettségében mintha ott lenne az a szimbólum-rejtettség is, melyet sok-sok évszázaddal korábban Nazianzosz püspöke ekként fejtett ki: „A fény, amely elragadta Illést a tűzszekéren anélkül, hogy elemésztette volna azt, akit magával ragadott, mindenekelőtt a keresztségi megvilágosítás, amely üdvünk titkát rejti magában." A fény a nyugati kortársnál, Ambrusnál, Milánó püspökénél egyenesen a „trón" felé sodor. Illés szekere: „Istenhez vezető kocsi" — mondja Gergely, miközben az ószövetségi helyeket sorjázza, amelyek megvilágosításunkat előre jelzik. Illés fölemeltetett, s miután átkelt a Jordánon, a lovak elragadták a menny felé. Domitilla katakombájának rejtélyes freskóján mintha a Jordán kékje fénylene, és szarkofágok néma kőlapjain a víz és a hullámok játékában ott van a kocsit vezető alakja is. Az erő, amely a prófétát egekbe ragadta, a „lovak" megnevezést kapta. Aki elmerül Krisztusban, az a keresztség által olyan erős, hogy társul ahhoz az Erőhöz, amely egykor Egyiptom kocsijait a tengerbe süllyesztette. De ehhez az erőhöz a szentség vizére van szükség. Íme a víz elemi szakralitása itt is; tisztulás, fölemelkedés függ tőle, amint Salamon ódájában énekli: „Fölemelkedtem az igazság fényén, mint kocsin, és az Igazság megragadott irányított..." Tüzes szívek — tüzes szekerek, átizzított lét — a Létben, vízen átkelő hajó, a szellem gyönyörű esélye, amelynek alávettetik költő és próféta. Érthetőbb már, ha arra gondolunk, Tertullianus az egyházat miért nevezte bárkának. Hajó és szekér egyazon szó a kor görög műveltségi nyelvében. Volt Gergelyben valami abszolút abból az időfogalomból, amelyről legújabban Roman meditál (lásd: A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése): „Igazi kereszténynek lenni és Krisztusban valóban hinni... annyit jelent (és Kierkegaardra hivatkozik), mint átugrani és elfelejteni a tőle elválasztó évszázadokat, egyidejűvé válni Jézussal, apostolaival és ellenfeleivel, benne az egyszerű, félreismert rabbit látni és hallani, s ennek nyomán a lélek egész szenvedélyével mellette dönteni, mert benne Isten Fiát ismerjük fel." Életünk gondolatát. Tóth Sándor A hét liturgiája JANUÁR 3., VASÁRNAP. VÍZKERESZT, URUNK MEGJELENÉSE; FŐÜNNEP (Gyöngyvér, Benjámin, Genovéva) — Iz 60,1-6 — Ef 3,2-3a,5-6 — Mt 2,1-12. — Énekrend: Ho 43 - ÉE 523, 415, Ho 43 - ÉE 59, Ho 44 - ÉE 525, Ho 41 - ÉE 55. — Zsolozsma: II. zsoltárhét JANUÁR 4., HÉTFŐ (Angéla, Titusz, Leóna) — ljn 3,22-4,6 — Mt 4,12-17,23-25. JANUÁR 5., KEDD (Simon, Emília) — ljn 4,7-10 — Mk 6,34- 44. JANUÁR 6., SZERDA (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) — ljn 4,11-18 — Mk 6,45-52. JANUÁR 7., CSÜTÖRTÖK — Pengaforti Szent Rajmund áldozópap emléknapja (Attila) — ljn 4,19-5,4 — Lk 4,14-22. JANUÁR 8., PÉNTEK (Gyöngyvér, Szeverin, Szörény) — ljn 5,5-13 —Lk 5,12-16. JANUÁR 9., SZOMBAT (Marcell, Juliánusz) — ljn 5,14-21 — Jn 3,22-30. JANUÁR 10., VASÁRNAP, URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE (Melánia, Vilmos) — Jz 42,1-4,6-7 — Ap- Csel 10,34-38 — Mt 3,13-17. — Énekrend: Ho 45 - ÉE 523, Ho 45 - ÉE 61, Ho 134 - ÉE 163, Ho 274 -ÉE 361. és Rainer Maria Rilke Az Áhítat könyvéből Kiolthatod szememre: látlak, tömd be fülem, hallom szavad, láb nélkül is kúszom utánad, száj nélkül hívlak hallgatag. Törd le karom, én átölellek szívemmel mint egy csodakézzel, fogd le szívem, lázas velem ver, s ha agyamat zúzod te széjjel, véremre veszlek új erővel. (Fordította: Kosztolányi Dezső) V___________ /