Új Ember, 2000 (55. évfolyam, 1/2684-53/2736. szám)
2000-02-13 / 7. (2690.) szám
EVOE Gyurkovics Tibor Sárszeghi László halálára Minden halál szomorú. De az ember, aki elballagott, mégis fölvidít, olyan jóságos és egyszerű volt. Tiszta? Azt mondhatnám. Egy ügye volt. Valahogy a fölső tisztaság. Nemrég még a Lehel téri piacon találkoztam vele, amint olcsó tojások után kajtatott. S onnan lebeghetett föl abba a mennyek országába, melyet Jézus olyanoknak ígért, amilyen Sárszeghi László volt nyolcvan évesen is. Búcsúcska , kedves, drága emberek valaki közülünk elveszett s most ott gurul, most ott gurul az ég aljában valahol, mint egy csodálatos golyó, talán csak egy üveggolyó, de amivel, ha este lesz, játszik Isten, ha kedve lesz...______________________/ Az irodalom győzelme Stendhal (családi nevén Henry Beyle), a XIX. század egyik legjelentősebb francia prózaírója szerint a jó írónak feltétlenül objektívnek kell lennie leírásaiban. Ezért is terjesztette el magáról, hogy a törvénykönyvből másol ki néhány fejezetet, mielőtt nekikezd szépirodalmi művei megírásának, hogy mentős szárazabb, tárgyszerűbb legyen a stílusa. Lehet, hogy mindez legenda csupán. Az viszont kétségtelen, hogy Stendhal bizonyos esetekben páratlan hidegvérről tett tanúságot. Kevesen tudják, de történelmi tény, hogy ott járt Napóleon csapataival az oroszországi hadjáratban, közvetlenül látta Moszkva égését, és személyesen is találkozott Bonapartéval. S amíg ezek a fontos események zajlottak, az író Rousseau követőjének, Bernardin de Saint Pierre-nek a Pál és Virginia című, akkoriban divatozó kisregényét olvasta. Láthatóan nem sokat törődött a mellette és körötte zajló világtörténelmi eseményekkel. Inkább regényt olvasott... Az irodalom ritka győzelme a bonyolult és sok viszontagsággal járó élet fölött! szeghalmi Szöllősi Zoltán Február van Barlangjából a medve kilépked, február van, havon a felkelt lélek megáll barna bundában. Süt a Nap, talpam fázik, lelkek nyoma a hóban, zúz marás ágak között fémmadár pendül: jól van, jól van, jól van. _ ___________ Az ember értéke, földi és földöntúli boldogsága nem attól függ, hogy dúskálkodik-e földi javakban, avagy koldusszegény, hanem attól, hogy minő lélekkel viseli a szegénységet, illetve használja a gazdagságot (Balanyi György). Gazdagság, szegénység. Milyen nagy ellentét! Még a mesékben is úgy szolgáltat igazságot a sors a becsületes, jóravaló szegény embernek, hogy vagyona lesz neki is, akár a gonosz gazdagnak. Csakhogy a meseírók itt rendszerint abbahagyják a történetüket, mert nem akarják leírni, hogy a vagyon megmérgezi az ember gondolatát, megkeményíti a szívét, mert a pénz a Gonoszé, aki csak kölcsönben adja azt, hogy cserébe kamatos kamatként az örök életre hivatott lelkünket vegye el. Az adakozók, a könyörületesek rendesen nem gazdagok, mert tehetős ember nem ismer szánalmat, minden erejével arra törekszik, hogy megőrizze, megsokszorozza azt, amije van. Ahogyan megint háziállatát kidobja az autójából egy elhagyatott országúton, úgy szabadul meg könnyű szívvel életének pillanatnyi terheitől is... Láttak-e rászorulókon segítő gazdagokat? Láttak-e éhes állatokat etető elegáns embereket? Én nemigen láttam, de tapasztaltam nap nap után, hogy szegény emberek megosztották másokkal azt, amijük volt. És jó szívükbe férnek a kóbor, kivert, éhező állatok is. Szent Ferenc annyira szerette a Jóisten teremtményeit, hogy a császárral arra akarta köteleztetni alattvalóit, hogy karácsonykor gabonával és más magvakkal hintsék fel az útszéleket, hogy a pacsirtanővéreknek és más madaraknak, legyen mit enniök a nagy napon... Ha belegondolunk, valójában nagyon kevésre van az embernek szüksége, s amire igazán szükségünk lehet, azt kicsi pénzért is meg tudjuk szerezni. Mindig csak a felesleges, a nélkülözhető dolgok kerülnek sokba. Ami igazán szép és nemes, azt nem lehet megvásárolni, mert azt az Isten adta számunkra ajándékul! Ingyen gyönyörködhetünk a napkeltében és a naplementében, nyári éjszakákon a tücsökciripelésben, s csodálhatjuk a tiszta égbolton a csillagok ragyogását. Napközben nézhetjük a hullámzó búzatáblák aranyló tengerét, hallgathatjuk harmatos reggelen a madarak énekét. Gyönyörködhetünk a messzi tájakban, s patakparton a vízcsobogásban. Sétálhatunk az illatos hársak alatt, s csodálhatjuk a virágba borult gyümölcsfákat. Ha kiérünk mindennapos bajaink sűrűjéből, ahol nem vethetnek már gáncsot filléres gondjaink, megkérdeztük-e magunktól: „Ki ülteti a mezők virágait? Ki tanítja a pacsirtát énekelni? Szél testvérünk, ki küld téged, s miért vagytok ti Hold, Nap és csillagok?!" Ha morzsát vetsz nehezen megszolgált kenyeredből egy borzas verébnek, gondolsz-e arra, hogy Isten mily nagyon szeretheti a madarakat, hogy szárnyakat adott nekik, akár az angyalainak, s jutott-e eszünkbe, ha az írás szerint az Atya tudta nélkül még egy veréb sem hullhat le a földre, mennyivel ér többet az ember, mint a madarak?! Ne mondja senki sem, hogy a szegénynek nincsen semmije! Gondoljunk csak Schubertre! Ha valaki, akkor ő igazán szegény volt egész életében. Hátrahagyott holmijai szerények, jelentéktelenek. Hűségesen vallanak tulajdonosuk szegénységben leélt, rövid életéről. Halála után ingóságait kevés pénzért elárverezték, miközben az ágya alatt egy kopott táskában egész sereg halhatatlan dal kottáját találták meg... Hagyott-e ránk valaki is gazdagabb, szebb, nemesebb ajándékot?! Burger János Szegénység Úrnő Kultúra 2000. február 13. Az evangélium festője, Náray Aurél Ez év tavaszán egy különösen szép festmény vonta magára a figyelmet az Ecclesia Szövetkezet kegytárgyüzletében. A képen a Golgota felé mentében, keresztje súlya alatt térdreeső Krisztust láthattuk. Bámészkodóktól és katonáktól kísérve a korbácsos lesújtani készül Jézusra, hogy továbbhajtsa a vesztőhelyre. A megrázó jeleneten a helyzet szörnyűsége és fájdalmassága ellenére a gyöngéd együttérzés a legszembetűnőbb. A zöldesszürke párában szálas ecsetvonásokkal felidézett figurák mintha nem is a „szemtanú" friss élményét, hanem a „visszaemlékező" bánatát fejeznék ki. Olyan érzésünk támad, akár valamely kései evangélista ragadott volna ecsetet. Nem ismeretlen a festőművész, akinek a szemlélők ezt az élményt köszönhették. A mára megkopott emlékű, de a két világháború között határainkon túl is jelentős sikereket elért Náray Aurélról van szó. Soha nem tartozott azok közé, akik hangos ágálással, vagy figyelemfölkeltés egyéb kétes eszközével próbálták volna előtérbe tolni saját személyüket és művészetüket. Mélyen vallásos katolikus volt. Egyetlen valakit kívánt életében és műveiben mindenek elé helyezni, az általa személyes élményként átélt Istent. Náray a világban tapasztalható általános szépséget, a szerelmet és a tiszta szeretet alapján nyugvó családi életet s emberi kapcsolatokat mind a teremtés mögött rejlő Gondviselőnek tulajdonította. Ezt 1940-ben „Van-e Isten?" címen kiadott könyvében meg is írta. Csaknem minden festményének uralkodó vonása a szépségre való törekvés. Ahol ettől eltér, az mindig szándékos és bíráló jellegű. Jellemző, hogy művei legnagyobb részét kis változtatásokkal újra és újra megfestette. A kifejeznivalót így körüljárva közelítette meg az eszményi változatot. Néhány virágcsendélettől és képzelet utáni tájképtől eltekintve leggyakoribb világi témája a szeretett nő, az anyagyermek közti és a testvérek közötti bensőséges viszony. Irányzatok fölötti és kordivatoktól mentes ábrázolásmódja már a húszas évek elejére kialakult. Ebből az időből való itt látható grafikája. Festészete a továbbiakban csak finomságaiban és elmélyültségében nemesedett. Életműve jelentős részét szentelte Jézus Krisztusnak. Megváltónk felnőtt alakjának megjelenítése Náraynál következetesen önábrázolás is egyben. Pályája során Krisztus küldetésének majd minden mozzanatát megfestette. Legkedvesebb témái a csodatételek: az öt kenyér csodája; Lázár feltámasztása; kánai menyegző; Krisztus gyógyít; Krisztus a tengeren; Krisztus és a vakok; Az emmauszi vacsora; „Nem halt meg e leányzó..." Vallásos tárgyú művei ritkán bukkannak föl kereskedelmi forgalomban. Múzeumi kutatásaink során csak a Nemzeti Galéria raktárából került elő egy ilyen kompozíció (Jézus a hajóban tanít). Hitelesnek tűnő forrás szerint a művész működése során körülbelül hatvan vallásos témájú művet alkotott. Tudva azt, hogy ezek nagy része a harmincas-negyvenes években külföldön talált gazdára, mégis feltételezhető, hogy hazánkban még lappang néhány közülük. További vizsgálódásaink megkönnyítése érdekében ezúton is kérjük tisztelt olvasóinkat, jelezzék, ha tudomásuk van Náray-művekről. Nemzeti értékeink nagyobb megbecsülését és szélesebb nyilvánosságra jutását segítenék vele. N. Horváth Péter Náray Aurél: Ez a kehely az új és örök szövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik R ám zuhant a kora téli fáradtság. Mint érzéketlen, súlyos kő omlottam le a zúzmarás fák alatt árválkodó padra, és eredendő szokásomhoz hűen, hiábavalóságokon gondolkodtam. A szél garázda szabadcsapatainak előőrsei már áttörtek a lombjukat panaszló didergő bokrok szövevényén, miközben én olyan komoly ábrázattal bámultam magam elé, ___________ mintha legalábbis értenék valamihez. Akkor már régen nem volt bűntudatom meg nem írt, ezért aztán soha le nem adott kézirataim miatt, hiszen az utóbbi néhány esztendőben olyanformán csellengtem a vidéki és a fővárosi redakciók között, hogy azon magam is elcsodálkoztam. Agyamtól csak a zsebem volt üresebb, márpedig azt minden íróféle tapasztalatból tudja, hogy mennyire szoros az öszszefüggés e két, amúgy nagyon is ellentétes természetű tárolóhely között. Ott ültem a padon, élveztem a csendet, és örültem a semminek, amikor egy hét-nyolc éves forma kis cigánylány pattant elém. Kopottas farmerdzsekije alatt bokájáig érő, holt-sápadt bazsarózsákkal díszített, könnyűnek látszó ruhát viselt, míg nyakában sószínű selyemzsinóron egy fából faragott feszület lógott. - Bácsi, adj egy ötvenest, és én megjósolom a jövődet. Nem túl nagy lelkesedéssel nézhettem frivolan kutató szemeibe, mert sajátságos garanciaként még hozzátette: - Aztán majd meglátod, hogy Rózai csak az igazat mondja. - Mint mindannyian villant át az agyamon, míg eljövendő életem igaz fényeinek ismeretét igyekeztem magamtól elhárítani. - Tudod, Rózát, nekem múltam ismerete is súlyos teherként nehezedik a vállamra, és ha még bizonytalannak látszó jövőmet is ismerném, nem biztos, hogy lenne kedvem itt, az ecetfa alatt üldögélni. A gyerek olyan csalódottan és szomorúan nézett rám, mintha legalábbis oktalanul megsértettem volna. Mezítelen lábára húzott tornacipőjével szórakozottan kapargatta az éjszakai hidegtől lefagyott gyöngykavicsot, és a reménytelen ügyek ismerős sóhaját hallatva, elfordult tőlem. - Rózái - szóltam utána igazi bűntudattal, mert már én is voltam megalázóan éhes. - Azért megpróbálhatjuk. Jóslás nélkül. Azt az ötvenest. Napsugaras arccal nézett rám, miközben én rovott múltú nadrágom agyongyötört zsebeiben kutattam pénz után. - Hát ennyi - nyújtottam felé a sunyin csillogó érméket, rutinos pillantást vetve rájuk. - Hát ennyi. Harmincegy forint - morfondíroztam magamban megnyugodva. - Ennyiért amúgy sem nyílhatott volna meg előtte eljövendőm vaksötét kárpitja. De tudtam, az én reménységem olcsóbb és megnyugtatón vigasztalóbb. Mert az én reménységem biztató, az én reménységem örök... Rab Imre Rózai Tóth: Sándor Vivaldi hangjainál Pető Lászlónak hullámok mozgások a tenger alkonyában a mormolás kinyitja ablakát a szélnek Velence vizek bölcsődös, édenében kék-fodros virág ifjúság végtelen képzeletében a valóság sziget karéja s a zsongás-áradás Isten énekel izgalmat az érkezőknek testvér-hegedűkön felsírja az első nap perceit s mikor víz és föld különváltak kiáltások sarkain az angyal áll folytatja a dallamot elsimuló hajnalban a nappal opálos fényében a tengert simogatja kezével törékeny papot ütött lovaggá a szent szolgálatában kertek repkényén ezüst bogár futott szellőben a megrebbent hang a zene jegyesét siratta