Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)
2002-04-21 / 16. (2803.) szám
2002. április 19. Katolikus szemmel Márfi Gyula veszprémi érsek „Kell a hit, a közösség, szeretet..." Egzotikus vidékekről szóló filmekben gyakran látunk magányos, ormótlan, környezetbe nem illő sziklákat sivatagos tájon. Filmre sincs szükségünk ahhoz, hogy üde zöld fák közt megpillantsunk egy teljesen kiszáradt fát vagy gondosan karbantartott épületek közt egy lepusztult házat. Ilyen környezetbe nem illő alakzatnak, a régmúlt időkből a modern világban itt felejtett tárgynak tekintett és tekint ma is minket, papokat a materialista felnőtt világ. Ez a sorsuk a szerzeteseknek és természetesen a szerzetes papoknak is. Ha egészen őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy ez néha zavar bennünket. Társadalmi elfogadottságunk érdekében néha szívesebben hivatkozunk hobbiszinten űzött tevékenységünkre, mint papi munkánkra. Jobban örülünk annak, hogy jártasak vagyunk a világi jogban, történelemben, néprajzban, sportban, zenében, mintsem hogy papi hivatásunkban való jártasságunknak örülnénk. Néha szívesebben beszélünk orvosi dolgokról vagy politikáról, mint a Bibliáról vagy általában hit- és erkölcstani kérdésekről. Mintha szégyellnünk kellene azt, hogy főfoglalkozású papok vagyunk, és profi módon semmi máshoz nem értünk, mint a lelkipásztori munkához. Pedig a világnak mégis szüksége van ránk, papokra. Mert igaza volt az Úr Jézusnak, amikor azt mondta: „Nemcsak kenyérrel él az ember." (Mt 4,4) Olvassuk el Adynak Álmom, az Isten vagy az Istenhez hanyatló árnyék című versét, hogy megértsük: „a vér és arany" önmagában, Isten nélkül nem boldogít. Ugyanez az igazság fogalmazódik meg Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dalában vagy József Attila: Keresek valakit című költeményében. A magát ateistának valló Szabó Lőrinc is azt kiáltja anyagelvű barátainak: „Nem kell nekem a ti istenetek — Okos a vitág, gyáva, beteg... — Én emberentúlit akarok — Óhormok, rémek, erők, viharok!" (Szédület). Ugyanez a költő Az Árny keze című versében arról álmodik, hogy az emmauszi tanítványoknak megjelent Jézus egyszer majd neki is megjelenik, mert: „kell a hit, a közösség, szeretet. — S kezét nyújtja, mert beesteledett." Vannak az ember életének olyan földhözragadt időszakai, amikor jól megvan Isten, vallás és egyház nélkül. De egy életet leélni, életre szóló, súlyos döntéseket meghozni, szenvedni és meghalni Isten nélkül, rendkívül nehéz. Az Európa-hírű szívsebész, Papp Lajos, aki nyolc koszorúér-szűkület áthidalásával operált engem is, többször kijelentette: „Én ateistát még nem műtöttem!" Amikor közel a pillanat, hogy kivegyék és egy órára jégkásába tegyék az ember szívét, akkor nincs kedve humorizálni és magabiztos, istentagadó nyilatkozatokat tenni... Ilyenkor „Istenhez hanyatló árnyéknak" érezzük magunkat, kiknek őbenne van egyetlen reményünk. Hasonló szituációkban hirtelen megnő Isten emberének szerepe is, azé az emberé, aki életének középpontjába állította az Urat, és akit maga az Úr is kiválasztott, hogy általa üzenetet küldjön és kegyelmet közvetítsen az embereknek. A papi és a szerzetesi hivatások világnapján nagy szeretettel kérem paptestvéreimet, ne veszítsék el hitüket hivatásuk értelmét illetően, mert sem a technikai civilizáció fejlődése, sem a nyers erő kultusza, sem a pénzimádat, sem az élvezetek hajszolása nem tudja kielégíteni az emberi lélek mélyén rejlő — Istentől elültetett — vágyakat. Ezek kielégítésére csak ő képes, aki éppen minket használ fel arra, hogy megközelítse, magához ölelje, az igazi boldogság és szépség tartományaiba emelje a róla megfeledkezett embereket is. Végezzék állhatatosan papi munkájukat, az igehirdetést, a szentségek kiszolgáltatását és a közösség vezetésének szolgálatát. S mondják el a fiataloknak is: Amikor majd meghalljátok Isten szavát, meg ne keményítsétek szíveteket (Zsid 3,7-8). Akik ugyanis a papi hivatást választják, azokra különösen is érvényes a Szentatya szava: „A világnak Krisztus kell, a világnak kellesz te is, mivel te Krisztushoz tartozol." Szeretettel küldöm főpásztori áldásomat paptestvéreimre, a papi hivatásra kiválasztott fiatal testvéreimre és a papságot munkájában támogató kedves hívekre. Kedves egri barátomtól — mellesleg főiskolai tanár, jeles irodalomtörténész — kaptam ajándékba egy egri naptárt. Mindegyik hónapnál egy, a várossal valamiképp kapcsolatba került író, költő fényképe, rövid jellemzése. Tinódi Lantos Sebestyénnel kezdődik, a ciszter Szvorényi Józseffel végződik. A portrék aszerint követik egymást, ki melyik hónapban született. Jeles emberek, a magyar művelődéstörténet és irodalom büszkeségei joggal lehetnek Eger megbecsült személyiségei. A könyvespolcok rengetegében még nem találtam meg végleges helyét, joggal szemlél komoran Tárkányi Béla. Bezzeg a másik falinaptár! Annak állandó a helye a konyhában, az étkezőasztal fölött. Aki a hokedlire telepszik, óhatatlanul szembesül vele, a színes rajzokkal és a gondosan megválogatott, fölkasírozott fényképekkel. Mert a naptár a családot ábrázolja. A születés- és névnapoknál a fénykép, a rajzok a hónaphoz illő illusztrációk, unokáim mesterművei. Tudtam, hatalmas munka lesz összehozni, mégis kisírtam, kiköveteltem, hozzon a A naptár Jézuska erre az évre szóló naptárt. Lányom és vejem elátkoztak, estéket ragdaltak, ragasztgattak végig, a gyerekek meg kuncogva készítették nagyszüleik meglepetését, „jaj, csak el ne árulja valaki, hogy ámul majd a nagymama és nagypapa". Amikor hihetetlenül feszült percek után a karácsonyfa elé vonultunk, hogy hálát adjunk Isten kegyelmeiért, és meghallgassuk az evangélium előadásában Jézus születése történetét, még külön meglepetésben is részesültünk: a három gyerek előadta apám régi, hajdanán az Új Emberben megjelent betlehemesét. Bizony erősen és sűrűn pislogtam, de így is kihull a könny a szememből. Gyerekeknek írta, de hogy gondolt-e arra, hogy egyszer majd az unokái játsszák, mondják — nem tudom. Mindenesetre ő is ott volt velünk. Még akkor is érezni véltem szellemujja érintését, amikor iszonyú zűrzavarban megkezdődött az ajándékok szemléje. Ilyenkor a gyerekek se látnak, se hallanak, amikor Andris és Kata titokzatos ábrázattal mellém osontak. — Van ám még egy nagynagy meglepetés a nagymamának meg neked! Majd meglátjátok! — Hol van? — Most nem kapjátok meg. Majd holnap felviszszük. A családi ebédre, amelynek előkészületei már két héttel korábban felhőbe borították a nagymama kedélyét, valóban titokzatos arccal toppantak be unokáim. „Szólj a nagymamának!" — utasított Andris, s amikor Öcsivel és Ágival négyesben összegyűltünk, elővarázsolták a naptárt, és egymás szavába vágva mesélték, ki mit rajzolt. „Ugye, nem számítottatok rá?" Büszkeségből és a jól végzett munka örömétől átitatott hangon magyarázták, hogy a mama és a papa is dolgozott vele, de amennyit ők fáradoztak, arra nincsen szó és nincsen fogalom. A hónapok végén lapozunk. Innen is, onnan is mosolygó gyermekarcok tekintenek ránk. Hogy a mi gyerekeink közben felnőttek? Nekünk csak gyerekek maradtak, akiket szeretni és félteni kell. Nézzük a naptárt, s közben arra gondolunk, csodálatos ajándékot kaptunk a Jóistentől. Rónay László Lelkiismeret Szülőföld, külföld A gyakran torokszorító, hiábavalónak tetsző küzdelmek, napi gondok elől az ember gyakran vágyik elmenekülni, vagy a templomok és kolostorok csendjébe vagy a könyvek varázsvilágába, esetleg fizikai értelemben is messze, minél messzebb, olyan országba, melynek az ember még nyelvét sem érti, az újsághíreket sem fogja fel. De manapság már nem lenne olyan egyszerű messze menni, hiszen az egész világon nagyjából ugyanazok a képes hírek járják körbe szélsebesen a bolygót, s a legfestőibb tájakon is ugyanazok a multinacionális cégek kínálják uniformizált termékeiket. Külföldön mégis jobb, mert ott az ember csupán idegen szemlélődő, kíváncsiskodó, egyszóval turista, aki néhány nap múlva továbbáll, emlékeit csupán néhány fénykép és filmkocka őrzi, néhány hamar elfeledett íz, idegen szó, idegen arc és táj. Ha jól érezte ott magát, az ember fogadkozik, nemsokára visszamegy oda, aztán továbbgördül a végtelen idő hullámain, s a külföld ott marad, távoli árnyként, egyre jobban fakuló emlékként. Aki nem volt hosszabb ideig külföldön, talán nem is ismeri a hiányérzetnek, a vágyakozásnak azt a sajátos fajtáját, ami csak a szerelemhez hasonlítható: ez pedig a honvágy. Az idegenbe szakadt ember valóságos fizikai fájdalmat érez a szülőföldje iránt, hiányzik minden, a rokonok, ismerősök, barátok, a nyelv, a táj, az ízek, az illatok, még a lehangoló élmények és problémák is. Most mégis külföldre vágyom, inkább epesztene a honvágy, mint hogy a tehetetlen rettegés gyötörjön, szülőföldem, hazám sorsa, jövője miatt. Nem éppen rövid eddigi életemben annyit már megtanultam, valóban bölcs a mondás: „ember tervez, Isten végez", hiszen még személyes sorsomban sem alakultak úgy a dolgok, ahogyan én korábban elképzeltem, s minél jobban igyekeztem valamelyik irányba, annál keményebb ütésekkel terelt a Gondviselés az ellenkező útra, mely aztán némi kerülővel — vagy rövidebb úton — ugyanoda vezetett. Ha az ember önmagáért imádkozik, abban igen sok a természetes önzés, de amikor az ember saját szülőhazájáért fohászkodik Istenhez, abban már csak annyi az önzés, ami minden jókívánságban megtalálható. Hiszen tudjuk, minden úgy van jól, ahogyan az Úr akarja, de vajon nem azért adott-e nekünk szabad akaratot, hogy földi sorsunkat jó és rossz között választva megpróbáljuk irányítani? Legszívesebben sok ezer kilométerre lennék most, hogy minden magyar honfitársamra egyformán jó szívvel legyek képes gondolni, azt óhajtván, válasszák a biztosabb, jobb, s főleg Istennek jobban tetsző magyar jövőt. De hát itthon vagyok, e tenyérnyi, kicsiny, megosztott hazában. Adjon az Isten nekünk bölcsességet és békességet, hogy jól válasszunk nemzetünknek, s magunknak jó úti célt s hozzá alkalmas utat. Szentmihályi Szabó Péter Budapest Ukrajnában? A magyarságtól sok mindent elvettek az elmúlt századok alatt. Szinte megszoktuk, mint valami nemzeti sajátosságot, hogy mindenfélét eltulajdonítsanak tőlünk: területet, lakosságot, javakat, lehetőségeket vagy ha mást nem, önbecsülést. Ezúttal kisebb jelentőségű „kisajátításról" van szó, de ezt sem intézhetjük el egy közömbös kézlegyintéssel. A nemrégiben sugárzott Titkos ügynök a pácban című amerikai film például egyik helyszínének kiválasztásánál Budapest mellett döntött. Ebben nincs is semmi kivetnivaló. Az azonban megtévesztő, sőt sértő, hogy a Lánchíd és a Vár panorámájának bemutatása során (a Vár ráadásul a világörökség része!) több alkalommal is úgy tüntetik föl, mintha mindez Ukrajnához tartozna. Szép felvételek mutatják a budai hegyeket, a romantikus utcák barátságos miliőjét, a Szabadság hidat a Gellért-heggyel és fürdővel — s közben újra és újra elhangzik: Ukrajna fővárosában, Kijevben járunk, ahol sok érdekes és szép látnivaló található. Jól tudjuk, hogy ezzel még nem csatolják el Budapestet Magyarországtól, ám az eszmei-erkölcsi kifogásokon kívül joggal nehezményezi ezt a „csalást" az idegenforgalom és turizmus, mely prospektusok tömegével hirdeti a felsorolt budapesti látnivalókat. Eközben egy amerikai produkció laza nemtörődömséggel áthelyezi fővárosunkat az ukránokhoz, ezzel megtévesztve számos külföldi vendéget, akik Budapest látnivalóit Budapesten, a magyarok fővárosában és nem Ukrajnában kívánnák látni és megismerni. Szeghalmi Elemér : SPRANZ-SÉRVKÖTŐK (60) ÉS FŰZŐK KEDVEZŐ ÁRON! HA SÉRVE VAN, forduljon a Spranz Német céghez, aki 80 éve specialistája a hasfali, köldök-, lágyék- és heresérvek ellátásának! * EGYEDI MÉRETRE KÉSZÜL. Tökéletes védelem minden sérvre! Információ (levélcím): Spranz KFT. Pilisborosjenő, Fő út 3. 2097 Tel./Fax: 06-26-336-122 és 336-322 Budapesten és minden megyeszékhelyen megtalálja képviseletünket! Méretre rendelhető: ápr. 19. péntek, ápr. 27. és május 4. zombat: 9.00—12.00 h Bp. I. ker. Fő u. 12. Vízivárosi Patika éretre rendelhető: ápr. 20. szombat 9.00—12.00 h Bp. VII. Rottenbiller u. 24. Materia Medica Gyógyszertár Méretre rendelhető: ápr. 23. és 30. kedd 13.00—15.00 h Bp. VII. Rottenbiller u. 24. Matéria Medica Gyógyszertár Kunszery Gyula Költői levél Ortutay Gyulához (Az Új Ember 1947. április 6-i számából.) Miniszter Úr, Kedves Barátom! engedd meg, hogy magázzalak, oly nagy köztünk a rangkülönbség; gerinces Ön, s én átalag. Ön mondó, hogy már készülőben egy újabb törvénytervezet, mely minket a fakultativus hitoktatáshoz elvezet; s Ön ezt helyesli, hirdetvén, hogy a lelkiismeret szabad. (Ez alapon Rousseau törölné az összes többi tárgyakat!) Henrik királynak büszke trónért Páris megért egy szentmisét, de bársonyszék és szabad hittan hát sem éppen semmiség! Magyar műveltség vallás nélkül? Miniszter Úr, nevetni kell, hiszen az egész kultúránkat a keresztkútnál kezdtük el. Az első kedves gügyögésünk a mély hitünkről mond regét, az „usa pur es chomov vogmuc" s a königsbergi töredék, a példázatok, szép legendák, a siralmak és himnuszok... S Balassi két szerelmi dal közt bűnbánatos zsoltárt susog. Aztán a magyar szellem-élet Tovább a hit körül forog. Erről vitáznak szenvedéllyel Pázmány s a prédikátorok, Zrínyink hatalmas eposzához a Szent Szűztől kér ihletet, s egy délceg bécsi gárda-hadnagy a vallásról bölcselkedett; s törékeny testtel, rossz tüdővel, amely tipor, liheg, zihál, a lélek halhatatlanságát hirdette jó Vitéz Mihály; majd Berzsenyi az Istenséghez zengett fohászos háladalt, és Kölcsey meg úgy könyörgött, hogy „Isten áldd meg a magyart!" És Arany János azt kívánta, — Ez nem hazugság, nem rege, — hogy kis kacsáit összetéve imádkozzék a gyermeke. De hallgassuk meg tán Petőfit, a Szabadságnak dalnokát: az Istenünkre esketett fel, hogy nem leszünk rabok tovább. Hitünknek ősi lombos fáját nem érte semmi hervadás: tragédiáját Úr szavával fejezte be a nagy Madách. Aranykötésű imakönyvről dalolt Reviczky boldogan, s az Illés tüzes szekerével Adynk az ég felé rohan. Itt minden művész, mint Jákob az angyalokkal vív tusát, hadd említsem csak Liszt miséit és Munkácsynak Krisztusát... Hát mindezért bizony honunkban Tompult az agy, fakult a szív. Ha vallásunknak oktatása csak amolyan fakultatív. Magyar kultúra vallás nélkül ott lenne, hol a módi jó izrélita. — Miniszter Uram Önt várja már a rádió. Addio! Ortutay Gyula miniszterhez (aki közvetlen ezután a Magyar Rádió elnöke lett — erre utal az utolsó két sor) íródott Kunszery Gyula verses levele az iskolai hitoktatás fakultatívvá tételének idején. A „folytatás" ismert: végül évtizedekre szinte teljesen eltűnt a hitoktatás a magyar iskolákból, amelynek súlyos következményei máig érzékelhetők...