Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)

2002-04-21 / 16. (2803.) szám

Hivatások világnapja 2002. április 19. Meghívás az életszentségre Pápai üzenet az egyházi hivatások világnapjára (Folytatás az 1. oldalról.) Mint az »Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében össze­gyűjtött nép«, az egyház magá­ban hordozza az Atya titkát, aki mindenkit arra hív, hogy szen­telje meg az ő nevét, és tegye meg akaratát." A Szentatya üzenetének e pontján köszöntötte az észak­amerikai papi és szerzetesi hi­vatások kongresszusát, me­lyet április 21-én, húsvét 4. vasárnapján tartanak. Az egyház a „szentség há­za", a ház lelke pedig Krisz­tus szeretete, amelyet a Szent­lélek áraszt ki rá. Az egyház­ban minden kereszténynek segítenie kell egymást, hogy felfedezze és kibontakoztassa hivatását az Isten igéjének hallgatásában, az imádság­ban, a szentségek rendszeres vételében. „Az egyházban minden hi­vatás az életszentséget szol­gálja — folytatja a pápa —, mégis van néhány, mint pél­dául a papi és a szerzetesi hi­vatás, amely sajátos módon ilyen hivatás. Mindenkit arra hívok, hogy a mai napon megkülönböztetett figyelem­mel tekintsen e hivatásokra, és még intenzívebben imád­kozzék értük." „A felszentelt szolgálatra szóló, vagyis a papi hivatás lényegénél fogva meghívás a szentségnek arra a formájára, amely az egyházi rend szent­ségéből fakad. Az életszent­ség bizalmas viszony Isten­nel, a szegény, tiszta és aláza­tos Krisztus követése, az egy­ház iránti szeretet, amely szent, és azt akarja, hogy szentek legyünk, mert ez a Krisztustól kapott küldetése." (Pastores dabo vobis 33) A megszentelt szerzetesi élet minden keresztény szá­mára feltárja az életszentségre szóló meghívás legbensőbb természetét, a „jegyes egy­ház" viszonyát Krisztushoz, az „egyetlen jegyeshez". „Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak benső kapcsolat­ban vannak Krisztus misztéri­umával. Az ezekre az életálla­potokra szóló meghívások olyan értékes és szükséges ajándékok, amelyek bizonyít­ják, hogy a tiszta, a szegény és az engedelmes Krisztus köve­tése, az Isten abszolút elsősé­géről adott tanúságtétel, és az emberiségnek a Megváltóhoz hasonló módon végzett szol­gálata ma is megkülönbözte­tett utak a lelki élet teljessége felé. A papságra és a megszen­telt életre jelentkezők ala­csony száma, amely manap­ság néhány helyen tapasztal­ható, nem vezethet oda, hogy kevesebbet követeljünk, és beérjük középszerű képzéssel és lelkiséggel. Ellenkezőleg: még nagyobb odafigyeléssel kell végezni azok kiválasztá­sát és képzését, akik — miu­tán Krisztus szolgái és tanúi lesznek — arra kapnak meg­hívást, hogy életszentségük­kel támasszák alá mindazt, amit hirdetnek és ünnepel­nek." Üzenete befejező részében a pápa arra figyelmezteti a püspököket és papokat, hogy mindenkit megelőző módon legyenek tanúi a hivatás szentségének. Fontos, hogy a keresztény közösségek az imádság iskolái legyenek (vö. Novo millennio incante 33.). Bárcsak adná az aratás Ura, hogy ne hiányozzék egy­házából a sok és szent papi és szerzetesi hivatás!! A Szűzanya a papok édesanyja Milhoffer Miklós atyát 1949-ben, vagyis ötvenhárom évvel ezelőtt szentelték pappá Veszprémben. Jelenleg a veszpré­mi szemináriumban a kispapok lelki vezetője. Az Isten és a lelkek szolgálatáról, valamint földi és égi édesanyjáról vall. Egész életünk a Szentlélek munkálkodására épül. Mi en­nek csak a közvetítői va­gyunk. Mindannyian tapasz­taljuk, hogy az emberi élet te­le van gyöngeséggel, és az Is­ten ereje és kegyelme nélkül semmik sem vagyunk. Ahogy az írás is mondja: „Nálam nélkül semmit sem tehettek". Én akkor lettem kispap, ami­kor a világ tele volt bűnnel, vagyis a háború közepén. Ott akkor csak az Isten erejében lehetett bízni, emberi erőben nem. Átéljük, hogy gyengesé­günkben olyan sokszor segít­ségünkre siet a Lélek! Az Is­ten segítségével, a Szentlélek erejével túl lehet lépni a mély­pontokon és minden nehézsé­gen. Azt is megtapasztaljuk, hogy minden gyöngeségünk mellett, vagy minden gyönge­ségünk ellenére is tud az Isten rajtunk keresztül nagy dolgo­kat cselekedni. Amikor a primíciós oltár­hoz indultam hazulról, akkor elém állt az édes­anyám. (Mivel édesapám nem ér­hette meg ezt a na­pot, már csak egye­dül volt.) Egy kis csomagot adott át nekem, s azt mond­ta: „Ezután ő le­gyen a te anyád!" Amikor kibontot­tam, egy kis Mária­­szobrot találtam benne, amely a vas keménységével — mert vasból van — mutatja nekem nap mint nap, hogy ő az én édesanyám! Majd azon a szép napon édesanyám még hozzátette, amit addig még so­sem mondott: „Még meg sem vol­tál, amikor azt kértem az Is­tentől, hogy ha fiúgyermeket ad, akkor azt hívja meg pap­nak". Aztán, amikor később Szigetváron együtt voltunk a szülőfalumban, akkor bevitt a barátok templomába, s ott megmutatta azt az oltárt, amely előtt ezt térdelve kérte az Úrtól: a Szűzanya oltára volt az! így lettem pap. Azóta is sokszor gondoltam édes­anyám szavaira, hogy „ő le­gyen az anyám". Nem úgy mondta, mint aki szülőként lemondott volna az anyaságá­ról. Mindvégig velem volt. Életemnek a legnehezebb per­ceiben ott volt mellettem, és szívbetegen is több mint tíz éven át ellátta a plébánia szol­gálatát. És a szíve is tulajdon­képpen ott dobbant utoljára, Mária hónapjában, május el­sején. Mindig ő volt hozzám a legközelebb. Nemcsak a sze­mélyes életemben, de a papi gondjaimban, bajaimban, a papi örömeimben és bánata­imban, papi küzdelmeimben is. És igen közel van hozzánk a Szűzanya, az az édesanya, akit nekünk a földi édes­anyánk ad, amikor az oltár elé térdel, és ott imádkozik ér­tünk. (lejegyezte: N. K.) Köszöntjük papjainkat, szerzeteseinket! Csanád Béla Kenyér és bor A kenyér és bor a világ legegyszerűbb dolgai, de az élet alázatos fényeit hordozzák szüntelen. A Kenyér és a Bor a Lélek, a Szeretet tanúságai, hogy mi is megtöressünk, s Krisztusban életünk étel-ital legyen. Sík Sándor Misék Ó nyárelő sokünnepi hava, Papszentelések édes évszaka! Évforduló minden vasárnap. S az öreg pap, kit kézvezetni várnak Fölkent fiúk, barátok, unokák: Vállán érzi az Apostol kezét. Ó páratlan primiciák! Ezüstmisék, aranymisék! Első mise! Te zsenge nász! Megérkezés s elindulás. Koszorú, min a tövisek is rózsák, Egy percben átélt örökkévalóság. Kelyhedre vár a bárány és a farkas, A még nem­ született csodák. Hozd a kenyeret, prédikálj, ne hallgass! Ó egyetlen, örökös ifjúság. Ezüstmise, férfiak ünnepe! Eljárt az élet forró közepe, Sürög az ember, korhamvazta fővel, A munkából is ima lesz idővel. Haszontalan szolgák vagyunk, A szerelemből megmaradt a hűség. Ezüst halakkal Téged szomjazunk, Ezüst igazság, ezüst egyszerűség. Aranyos alkony, aranyáldozat! Dús délutánra hűs napáldozat. Reszket a kéz, a fáradt szív is reszket, De tartja meg és emeli a kelyhet. Ami közel volt, milyen messze van! És ami messze volt, milyen közel! Ennyi telt tőlem, — te tudod, Uram, Öreg szolgádat most bocsássad el! V____________________) Ostyaként Isten kezében... „Nyolcadik gyerekként fogantam. Édesanyám már nem nagyon örült nekem, de vállalt. Ezért amikor a hívek köszö­netet mondanak nekem, arra gondolok: Édes­anyámat illeti a köszö­net, hiszen igen­t mon­dott rám" — vallja P. Peisch Ferenc szalézi szerzetes, aki 1944-ben tette le örökfogadalmát a rendben, és 1948-ban szentelték pappá. Ma is fáradhatatlanul hirdeti az Igét, és szolgálja az embereket. A napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A követ­kezőkben ismerkedjünk meg gazdag papi, szer­zetesi életének néhány állomásával. Hivatása kibontakozásá­nak két meghatározó tényező­je: a család és egykori plébá­nosa, akinek hite, Isten­ szere­­tete sugárzott az emberek felé. Az őt nyolcadik gyermek­ként vállaló édesanyja Gond­viselésbe vetett hite nagysze­rű példa volt: egyszerűen és csodálatos módon tudta ösz­­szekapcsolni a természetfö­löttit a természetessel. És ezt át tudta adni a családtagok­nak is, amely valahol beépült az életükbe. Az első és a nyolcadik gye­rek születése között tizenöt esztendő telt el, így a bátyja már kispap volt a szaléziaknál, amikor ő minist­­rálni, „eszmélődni" kezdett. A szaléziak esztergom-tábori intézetében tanult, ott ismerte meg a szalézi életet. Először nem is annyira papi, mint in­kább szerzetesi hivatás fogal­mazódott meg benne: a gyer Ott már foglalkozott a minist­­ránsgyerekekkel is. Tulajdon­képpen ez így ment a nyugdí­jazásig. Nyolc vagy kilenc helyen dolgozott. Új munkahelyre kerülve mindig igyekezett megtanulni egy szakmát. Elő­ször ívhegesztővé képezte ki magát, majd kiemelték, mű­szaki rajzra taníttatták, és azon a területen is dolgozott másfél évig. Amikor papi mi­voltára fény derült, „raciona­lizálás" címén elbocsátották. Volt vegyipari szakmunkás, gépi kötő, és pénzügyi terüle­ten is dolgozott. 1982-ben még tartott a nyugdíjazás előtti felmondá­sa, de már „beállt" a budapes­ti Szent Család-plébániára, s ott fiatalokkal kezdett megint foglalkozni. (Isten kegyelmé­ből születtek hivatások az if­jak köréből is.) Amikor 1990-ben újrakezd­hették működésüket a szerzetes­­rendek, szalézi elöljárói Óbudára küldték. Két év múlva már 30-35 fiatallal ment nyári táborozásra. Sikerült megkapniuk az óbudai templom épülete mellett egy Sokszor mond köszönetet az Úrnak: az életért, a hivatá­sért, a kegyelmekért. Ferenc atya mondja: sokszor megkö­szönik neki a hívek, hogy papként sokat segít nekik. Ilyenkor azt szokta válaszol­ni, hogy nem neki, hanem az édesanyjának kellene hálás­nak lenniük, mert ha akkor nemet mond rá, ő most nem tudna segíteni. Don Bosco, a szalézi rend alapítója is arra tanítja követőit: adjanak hálát azért, hogy megteremtette őket az Úr. Adjanak hálát, hogy katolikus kereszténnyé lettek. Ferenc atya gyermek­korától kezdve egy „sodrás­ban" él: mindig is szeretett templomba járni, magával ra­gadta a szertartás, egész éle­tében boldog volt, hogy ezt a hitet tudta élni. És vallja, hogy gyakran meg kell kö­szönnie a hivatást. Nemcsak azért, mert megkapta, hanem azért is, hogy az Isten csodá­latos módon megadta a lehe­tőséget, hogy meg is tartsa. Papi élete kezdetén kama­­szos magabiztosság alakult ki benne. Aztán a szétszóratás éveiben rájött: nem ő ad, ha­nem kap az Istentől kegyel­met. És ajándékként élheti meg, hogy papként dolgozhat. Gyakran olvasta Puszta Sándor egyik versét. Az aranymiséjére invitáló meghí­vókra ennek az Úrfelmutatás című versnek részlete került: „Sem a boldogság, sem az érdem nem függ a tehetségek nagyságától vagy az elvégzett munka méreteitől, hanem kizárólag attól a szeretettől, amellyel az iránt viseltetünk, ki a hivatást lelkünkbe lehelte“ — vallotta hivatásáról Slachta Margit (IBM—1974), a Szociális Testvérek Társaságának alapítója. Sekek között élni, játszani, ta­nulni kirándulni!... Ekkor ti­zennégy éves volt. Később ér­lelődött meg papi hivatása. Világossá vált számára a kö­vetendő út: papként élni, de a szaléziaknál. A család szerény anyagi körülményei és édes­apja erős szociális érzékeny­sége is segítette vonzódását a szegényebb ifjúság felé. Belé­péséhez meghatározónak tartja a két bátyja szalézi papi életének példáját. 1945-ben már látni lehetett, hogy az országban egy más­fajta gondolkodásmód, élet­stílus kezd uralkodóvá válni. Peisch Ferencet 1948-ban szentelték pappá. Szentelési szentképén ez olvasható: Egy a szükséges! Mit használ az em­bernek, ha az egész világot meg­nyeri, lelkének pedig kárát vallja. Ezért lett pap, ezért az egyért, ami szükséges. Az ezerkilencszázötvenes szétszóratást követően eleinte kántorként működött, de két helyen is felmondtak neki: a szerzeteseknek ugyanis még kisegítőként sem volt szabad működniük. És misézniük sem volt szabad. A plébáno­sok többsége ezt a tilalmat nem tartotta be, így a szerze­tes papok valamilyen módon és mértékben azért dolgoztak. Peisch Ferenc atya is lelki­­pásztor maradt. Civil munka­helyétől távoli templomban működött, kisegítést vállalt. Huszonkét évig járt Dunake­szire. Minden vasárnap kiuta­zott oda misézni és gyóntatni­ ócska házat. Korszerűsítette, és két-két kispap lakást kapott ben­ne, akik innen jártak be az egye­temre és a piarista hittudományi főiskolára. Az óbudai épület idő­vel tanulmányi ház lett, később a rend római központjától kapott segítséggel felépült az óbudai rendház, és bővítették a kápolnát is. Egyre több család jött, gyerek­kel együtt. Érződött, hogy na­gyon sok jó szentgyónás, szent­áldozás történt, megszentelődtek a falak. Peisch Ferenc atya ma a Pestszentlőrinc-szemeretelepi plébánián szolgál. Uram, mikor már sokat miséztem, S felkent kezemben sokat hordtalak, Fogadj el égő, élő áldozatnak, S fogjon ostyának engem Isten-ujj. Állj a helyembe és felém hajolva, Rám vetve öröklátó tiszta, mély szemed, Leheld rám a konszekrációt, Uram! Változtass át, s legyek örökre a Tied! Isten éltesse Peisch Ferenc atyát nyolcvanadik születés­napja alkalmából! -p -s

Next