Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)
2002-04-21 / 16. (2803.) szám
2002. április 19. Fórum Az egyházban senki sem idegen Felszentelték az indiánok magyar püspökét Peruban, a dél-amerikai őserdő peremén fekvő San Román városkában április 14-én felszentelték a „legfiatalabb" magyar püspököt, Zserdin Antal Gellértet. A ferences miszszionárius immár több mint negyed százada él az indiánok között. A hatalmas területű vikariátus minden részéből érkeztek a hívek. Sokan napokon át utaztak a gyors folyású, bővizű folyókon arral szemben, hogy ezen az ünnepen szeretett papjukkal lehessenek. Az egyik törzs transzparensén ez állt: „Átszelted az óceánt, hogy sok lelket megmenthess, és köztünk maradsz egész életedben. Köszönjük, Gellért atya." Az ünnepség már előző este megkezdődött, mikor a városba érkező nuncius fogadására az egész település az utcára vonult. Magát a pápát sem fogadhatták volna sokkal nagyobb lelkesedéssel. Ez a nép tud ünnepelni. S aki ünnepelni tud, az élet nehéz oldalát is könnyebben képes elviselni. Indián család a püspökszentelésenEgyszerű, de nagyszerű szertartás keretében történt a püspökszentelés, amelyet egy közel negyven éve az Amazonas vidéki őserdőben élő ferences püspök, Victor de la Pena, a perui apostoli nuncius, Rino Passigato érsek és Julio Ojeda Pascual szintén ferences püspök, San Ramón-i apostoli vikárius végzett. A magyar ferencest ez utóbbi koadjutorává, vagyis utódlási joggal felruházott helyettesévé nevezte ki a pápa. Peru népessége 25 millió, 93 százaléka katolikus. Az egyház a spanyol gyarmatosítás és az első misszionáriusok megérkezése után a XVI. században gyökeret eresztett, de az Andokon túli hatalmas őserdőkben ma is vannak még olyan bennszülött törzsek, amelyek nem hallottak még Krisztus örömhíréről. Az ország jelenleg 45 egyházi közigazgatási egységre van osztva, 1600 plébánia keretében folyik a lelkipásztorkodás. 2600 pap működik, fele egyházmegyés, másik fele szerzetes. Az ország három nagy térségből áll. A legnépesebb a sivatagos tengerparti sáv, majd következik az Andok hegység hatalmas láncolata, valamint az azon túl lévő Amazonas vidék, vagyis az esőerdők által uralta ritkán lakott, óriási kiterjedésű területek. Az Amazonas missziós vidéken az egyházmegyék szervezettségi foka és a helybeli papság létszáma még nem érte el azt a szintet, hogy püspökségek legyenek. Ezek az úgynevezett prelaturák és apostoli helynökségek. San Ramón Az apostoli helynökségek egyike San Ramón, ahol Zserdin Antal Gellért ferences szolgál immár 27 esztendeje. A majdnem Magyarországnyi terület központja, San Ramón városka a tengerparti fővárostól, Limától 300 kilométerre az Andok hegység túloldalán, éppen a magas hegység és az őserdő találkozásánál fekszik. Bár légvonalban nem nagy a fővárostól való távolság, de az utat csak autóval és egy teljes napig tartó utazással lehet megtenni. Közel ötezer méterre kapaszkodik fel a szerpentin, ahová vonatsínek is vezetnek, de a terroristaveszély miatt jelenleg a vasutat csak teherszállításra használják. A 400 ezer lelket számláló vikariátus területén még ma is élnek felfedezetlen törzsek, és olyanok, amelyekre éppen a misszionáriusok bukkantak a közelmúltban. Az amazonasi bennszülöttek száma körülbelül 55 ezer fő, a többiek az ország más részeiről érkező bevándorlók. A vikariátus 17 missziós plébániára van osztva, húsz papja van, hét egyházmegyés, a többi szerzetes, legtöbbjük missziós. Munkájukat 65 szerzetesnővér és két szerzetestestvér segíti. A védőszentek közbenjártak Gellért püspök kevés szavú, sokat tűrő alkat. Szerény, de határozott és szellemes ember. Magyarságával nem kérkedik, de büszkén vállalja. Pedig okozott ez nehézségeket is számára fiatal éveiben. Szüleinek első gyermeke néhány hetes korában meghalt. Következő gyermeküket születésekor Szent Antalnak ajánlották. A keresztségben is az Antal nevet kapta. Védőszentjéhez hasonlóan ő is a ferences hivatást választotta. Rendi nevének — Gellért — megválasztása is gondviselésszerű volt. Hiszen szerzetesként ő is az evangéliumot még nem ismerő távoli néphez kapott hivatást, s most e nép püspökévé szentelték. Szentelésekor joggal büszke rá három nép is. A magyar, a horvát és a perui, amelyek mind a magukénak érzik, mint ahogy ő is — mint szentelésekor mondotta — mindháromnak sokat köszönhet. Perui hívei mellett vele ünnepelt Szabadkáról érkezett testvérhúga, Katalin, valamint a horvát ferences provincia tagjai közül néhány magyar is, köztük az egykori kurzustárs, Harmath Károly, az Újvidéken megjelenő Hitélet főszerkesztője és Bernád József, Lendva nyugalmazott plébánosa. Gellért püspök otthon van itt a távolban, mert az ember ott van otthon, ahol kiismeri magát az élet mindennapi dolgaiban. Sz. Cs. A magyarok többsége becsületes, jó szándékú, befogadó, családszerető, segítőkész, dolgos ember. Ilyenek alkotják a többi nemzetet is, a különbség a nyelvben, stílusban, kultúrában van, a helyben, ahová születtek. Ehhez ragaszkodik minden nép gyermeke, ez az, ami megkülönbözteti őket egymástól. Ez a ragaszkodás a hazaszeretet, amelyből nekünk biztosan sokat adott a Jóisten. Emlékszem, amikor ifjúkoromban először jártam külföldön, nem is messzi vidéken, hanem csak „itt", Csehszlovákiában, milyen csodálatos volt két hét után ismét átlépni a határt. Csodálatos volt hazaérkezni, haza arra a Magyarországra, amelyből pedig az akkoriban uralmon levő szocialisták, szovjet segítőikkel igyekeztek maguknak elvenni mindent, ami a becsületes, dolgos magyaroknak fontos lehetett. Csodálatos volt hazaérkezni, mert mégis élt, dolgozott, szeretett és szenvedett itt, kis hazájában sok ember, s hűséges maradt hozzá annak ellenére, hogy valójában házi őrizetben tartották otthon. Hatalomban, fegyverzetben erős, létszámban csekély urai beszorították egy kis panellakás, egy keleti autó, egy vállalati nyaralás, egy kis háztáji szűkös perspektívájába, megfosztották attól, hogy beleszólhasson a saját élete, saját hazája ügyeibe, lehetetlenné tették, hogy tehetsége szerint önállóan vállalkozhasson, hogy munkája alapján felemelkedhessen, hogy egyenlő értékű partnere lehessen európai társainak, hogy félelem nélkül magához ölelhesse határon túlivá minősített magyar testvérét. El akarták venni még a hitét is. Amikor, hála a tizenkét évvel ezelőtti fordulatnak, ismét parlamenti képviselőjelöltek és pártok közül választhatunk, éles, komoly helyzetben vagyunk. Nem volna ez sorsdöntő, miként püspök atyáink nevezik, ha csak arról lenne szó, hogy melyik párt vagy pártszövetség kormányozza jobban az országot, melyik jelölt intézné az ügyeket inkább egy kicsit így, melyik inkább egy kicsit úgy. Nálunk — még mindig — nemcsak az a kérdés, hogy hová tesszük az ikszet, hanem, hogy igent mondunk-e vagy nemet. Nem az, hogy egy szimpatikus vagy éppen egy ellenszenves embert, egy csinos aszszonyt vagy egy vonzó férfit juttatunk-e be a Parlamentbe, hanem az, hogy milyen irányt szabunk Magyarország és a magyarok jövőjének. Visszahozzuk-e azokat, akik mindig is becsaptak, megcsaltak bennünket, előbb negyven, aztán négy éven át, akik mindig is — korábban keleti, újabban globális — külföldi támogatóiknak adták a mi jóhiszeműségünk, becsületünk, szorgalmas munkánk gyümölcsét, csak azért, hogy ők leszedhessék a maguk sápját. Azoknak adjuk-e a jövőnket, akik mindig ígérgettek, de soha nem tartottak be semmit, akik külföldön jól hangzó jelzőkkel illetik magukat, miközben semmi közük sem baloldalisághoz, sem szociáldemokráciához, sem szabadelvűséghez? Akiknek olcsó, puszta jelszavakban megfogalmazott ígéreteken kívül se eszményük, se programjuk nincs? Akik, bár kevesen vannak, de mesterei a csalárdságnak, megtévesztésnek, akik a maguk oly sokszor elkövetett bűneivel vádolnak másokat, minket. Választjuk-e ezt a múltból jól ismert, unalmas jövőt, amelyben lehet, hogy kapunk egy kis segélyt, egy kis kompenzációt a megemelt árakhoz, amelyben alamizsnáért nyúló kézzel, esetleg olcsó betanított munkásként csatlakozhatunk a nálunk szerencsésebb európai polgárok közösségéhez? Vagy — tudva, hogy nem volt hibák nélküli — választjuk egy megkezdett út folytatását, amelyen járva nemcsak jó szándékúak, segítőkészek, családszeretők, befogadók és dolgosak, de büszkék is lehetünk, amelyen eljutunk oda, hogy élvezhessük nemcsak a jól végzett munka örömét, de eredményét is. Hogy a lepusztult panelnál, uraktól levetett, öregedő kocsinál, idősi háztájinál nagyobb lehessen az anyagi távlatunk, hogy bátran, jó szívvel vállalhassunk családot, gyermekeket, hogy idősödve sem eltartottjai, hanem tekintélyes, hasznos tagjai lehessünk a közösségnek. Hogy intézhessük saját ügyeinket, hogy ne nélkülünk döntsenek rólunk, hogy félelem nélkül és a siker reményében szállhassunk ringbe, ha úgy látjuk, pályamódosítás szükséges az úton. Csak előre induljunk tovább, ne hátra. Izgalmas, kalandos út ez, bátorság kell a vállalásához. De most, most még, megtehetjük. Elődeink sokszor voltak már történelmünk során éles, komoly helyzetben. Hálával tartozunk azoknak, akik ezekben a helyzetekben a jövőt, a mi jövőnket is választották. Az igazságot választották, nem félve attól, hogy rájuk sütik a gyűlölködés, az árokásás hamis bélyegét. Ma sem könnyű a helyzetünk. Szedjük össze a bátorságunkat, mondjunk le megbántottságainkról. Nézzünk a szívünk mélyére, ott keressünk választ legmakacsabb kérdéseinkre. Mondjuk el az Úr imáját, s mikor a dicsőítő szavakhoz érünk: „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség...", gondoljuk végig, ilyen kezekben levő földi országot ajánlanánk fel nyugodt lélekkel az Úrnak. Olyat-e, amelyet érdemtelen kufárok birtokába adtunk, vagy olyat, amelyet olyanokra bíztunk, akik arra tettek kísérletet, hogy az országgal legyenek, az országért tegyenek? Mondjunk áment, induljunk, s bátran, tiszta szívvel válasszuk a jövőt! Szikora József A második forduló elé Bátran, tiszta szívvel Félúton két valóság között Mi a különbség a misszionárius és a többi pap között? — Az egyház természete, hogy missziós. Alapvető feladata, hogy hirdesse az igét. Mindenkinek missziós küldetése van, de megkülönböztetjük azokat, akiket az egyház olyan helyre küld, ahol a hit még nem honosodott meg. Ez a misszió. A misszionárius élete kicsit nehezebb, mint az otthon maradóké, ő mindig nélkülöz valamit. De amikor odahaza járok, mesélik, hogy a Bánságban nehezebb, mint itt... Püspökként milyen tervei vannak? — Sok mindenen szeretnék változtatni, hogy hatékonyabb lehessen az evangelizációs munka. Jobban kell törekednünk a helyi kultúrák értékeinek megőrzésére, hogy az itteni élet ne spanyolosodjon el túlságosan. Szeretnék mind több európai egyházmegyével és egyházközséggel közvetlen kapcsolatot teremteni, ami az itteni híveknek és a tengerentúliaknak is javát szolgálná, mert szolidaritásra nevel. Nekünk itt nemcsak anyagiakkal, de imával, információval és kölcsönös látogatásokkal is lehet segíteni. Jöhetnének hozzánk csoportok missziós munkára, spanyolul tanulni és megismerni ezt a szép, izgalmas és kemény vitágot. Fontos, hogy megtapasztalják az itteni hívek, hogy egyházuk valóban egyetemes. Mi a legnehezebb a misszionárius életében? — Nehéz az indiánokkal elfogadtatni és megértetni magunkat, de még nehezebb megmagyarázni a kívülállóknak, hogy milyen lelkülettel teszik, amit tesznek, sokszor bizony megbotránkoztató dolgokat. Csak itt, Peruban és csak a ferencesek közül az elmúlt félezer évben több mint nyolcvan vértanú volt. Sok misszionáriust lenyilaztak. De ettől még nincs jogunk az általánosításra, hogy ők gonoszok, és a misszionáriusok pedig mind szentek. A miszszionárius félúton áll két valóság között. Misszionálni kell a hátországot is, nemcsak az indiánokat. S erre nem vagyunk eléggé felkészülve. Milyen örömei vannak a misszionáriusnak? — Általában örülünk, amikor valami sikerül, amikor befogadnak, amikor látjuk a gyümölcsét a munkánknak. Nem fontos, hogy ezek látványos dolgok legyenek. Ha sikerül beindítanunk egy kis iskolát valahol, akkor már meg vagyunk elégedve. Püspöki jelmondata: A te békéd eszköze. Miért? — A jelen helyzetben nagyon sok veszély leselkedik a békére. Nekünk, ferenceseknek az Úr békéjét kell hirdetnünk, és mindenkiben tudatosítanunk, amit II. János Pál így fogalmazott meg: „Nincs béke igazság nélkül, és nincs igazság megbocsátás nélkül". Szerdahelyi Csongor Az indiánok püspöke Keresztény magyarok, határon innen és túl! Az országgyűlési választáson nemcsak a jobb- és baloldal politikusai, nemcsak a nemzeti és nemzetközi erő verseng egymással a polgárok szavazataiért, hanem a krisztusi szellem küzd az ateista szellemmel a magyarok világáért. Arra kérjük ezért az egyházközségek, gyülekezetek tagjait, mint magánszemélyeket, hogy a kampánycsend beállta előtt, április 19-én, pénteken este (közép-európai idő szerint) 8 órakor néhány percet harangoztassanak templomukban, kápolnájukban! Ki kell fejeznünk, hogy a magyarság jövője Jézus Krisztus szövetségében üdvös, és hogy sokat szenvedett népünk nem kér az ateista szellem kovászából, amely materialista életvitelű tömegeket gyárt. Szóljanak a harangok együtt, töltse be szavuk egész hazánkat! Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! Zamárdi Polgári Asztaltársaság Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület Ipolyi Arnold Népfőiskola, Újkígyós Egy budai plébánia közösségének felhívása Böjtöljünk együtt a választás napján, április 21-én reggel 6 órától este 7-ig a választások tisztaságáért és a szavazóurnák mellett dolgozókért.