Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)

2002-04-21 / 16. (2803.) szám

2002. április 19. Fórum Az egyházban senki sem idegen Felszentelték az indiánok magyar püspökét Peruban, a dél-amerikai őserdő peremén fekvő San Román városkában április 14-én fel­szentelték a „legfiatalabb" magyar püspököt, Zserdin Antal Gellértet. A ferences misz­­szionárius immár több mint negyed százada él az indiánok között. A hatalmas területű vikariátus minden részéből érkeztek a hívek. Sokan napokon át utaztak a gyors folyá­sú, bővizű folyókon arral szemben, hogy ezen az ünnepen szeretett papjukkal lehesse­nek. Az egyik törzs transzparensén ez állt: „Átszelted az óceánt, hogy sok lelket meg­menthess, és köztünk maradsz egész életedben. Köszönjük, Gellért atya." Az ünnepség már előző este megkezdődött, mikor a városba érkező nuncius fogadására az egész tele­pülés az utcára vonult. Magát a pápát sem fogadhatták volna sokkal nagyobb lelkese­déssel. Ez a nép tud ünnepelni. S aki ünnepelni tud, az élet nehéz oldalát is könnyebben képes elviselni. Indián család a püspökszentelésenE­gyszerű, de nagyszerű szertartás keretében tör­tént a püspökszentelés, amelyet egy közel negy­ven éve az Amazonas vidéki őserdőben élő ferences püspök, Victor de la Pena, a perui aposto­li nuncius, Rino Passigato érsek és Julio Ojeda Pascual szintén fe­rences püspök, San Ramón-i apostoli vikárius végzett. A ma­gyar ferencest ez utóbbi koad­­jutorává, vagyis utódlási joggal felruházott helyettesévé nevez­te ki a pápa. Peru népessége 25 millió, 93 százaléka katolikus. Az egyház a spanyol gyarmatosí­tás és az első misszionáriusok megérkezése után a XVI. szá­zadban gyökeret eresztett, de az Andokon túli hatalmas ős­erdőkben ma is vannak még olyan bennszülött törzsek, amelyek nem hallottak még Krisztus örömhíréről. Az or­szág jelenleg 45 egyházi köz­­igazgatási egységre van oszt­va, 1600 plébánia keretében folyik a lelkipásztorkodás. 2600 pap működik, fele egy­házmegyés, másik fele szer­zetes. Az ország három nagy tér­ségből áll. A legnépesebb a si­vatagos tengerparti sáv, majd következik az Andok hegység hatalmas láncolata, valamint az azon túl lévő Amazonas vi­dék, vagyis az esőerdők által uralta ritkán lakott, óriási ki­terjedésű területek. Az Ama­zonas missziós vidéken az egyházmegyék szervezettségi foka és a helybeli papság lét­száma még nem érte el azt a szintet, hogy püspökségek le­gyenek. Ezek az úgynevezett prelaturák és apostoli hely­­nökségek. San Ramón Az apostoli helynökségek egyike San Ramón, ahol Zserdin Antal Gellért ferences szolgál immár 27 esztendeje. A majdnem Magyarországnyi terület központja, San Ramón városka a tengerparti főváros­tól, Limától 300 kilométerre az Andok hegység túloldalán, éppen a magas hegység és az őserdő találkozásánál fekszik. Bár légvonalban nem nagy a fővárostól való távolság, de az utat csak autóval és egy teljes napig tartó utazással lehet megtenni. Közel ötezer méter­re kapaszkodik fel a szerpen­tin, ahová vonatsínek is vezet­nek, de a terroristaveszély mi­att jelenleg a vasutat csak te­herszállításra használják. A 400 ezer lelket számláló vikariátus területén még ma is élnek felfedezetlen törzsek, és olyanok, amelyekre éppen a misszionáriusok bukkantak a közelmúltban. Az amazona­­si bennszülöttek száma körül­belül 55 ezer fő, a többiek az ország más részeiről érkező bevándorlók. A vikariátus 17 missziós plébániára van oszt­va, húsz papja van, hét egy­házmegyés, a többi szerzetes, legtöbbjük missziós. Munká­jukat 65 szerzetesnővér és két szerzetestestvér segíti. A védőszentek közbenjártak Gellért püspök kevés sza­vú, sokat tűrő alkat. Szerény, de határozott és szellemes em­ber. Magyarságával nem kér­kedik, de büszkén vállalja. Pe­dig okozott ez nehézségeket is számára fiatal éveiben. Szülei­nek első gyermeke néhány he­tes korában meghalt. Követke­ző gyermeküket születésekor Szent Antalnak ajánlották. A keresztségben is az Antal ne­vet kapta. Védőszentjéhez ha­sonlóan ő is a ferences hivatást választotta. Rendi nevének — Gellért — megválasztása is gondviselésszerű volt. Hiszen szerzetesként ő is az evangéli­umot még nem ismerő távoli néphez kapott hivatást, s most e nép püspökévé szentelték. Szentelésekor joggal büsz­ke rá három nép is. A magyar, a horvát és a perui, amelyek mind a magukénak érzik, mint ahogy ő is — mint szen­telésekor mondotta — mind­háromnak sokat köszönhet. Perui hívei mellett vele ünne­pelt Szabadkáról érkezett testvérhúga, Katalin, vala­mint a horvát ferences pro­vincia tagjai közül néhány magyar is, köztük az egykori kurzustárs, Harmath Károly, az Újvidéken megjelenő Hit­élet főszerkesztője és Bernád József, Lendva nyugalmazott plébánosa. Gellért püspök otthon van itt a távolban, mert az ember ott van otthon, ahol kiismeri magát az élet mindennapi dolgaiban. Sz. Cs. A magyarok többsége becsületes, jó szándé­kú, befogadó, családszerető, segítőkész, dol­gos ember. Ilyenek alkotják a többi nemzetet is, a különbség a nyelvben, stílusban, kultúrá­ban van, a helyben, ahová születtek. Ehhez ra­gaszkodik minden nép gyermeke, ez az, ami megkülönbözteti őket egymástól. Ez a ragasz­kodás a hazaszeretet, amelyből nekünk bizto­san sokat adott a Jóisten. Emlékszem, amikor ifjúkoromban először jártam külföldön, nem is messzi vidéken, hanem csak „itt", Csehszlová­kiában, milyen csodálatos volt két hét után is­mét átlépni a határt. Csodálatos volt hazaér­kezni, haza arra a Magyarországra, amelyből pedig az akkoriban uralmon levő szocialisták, szovjet segítőikkel igyekeztek maguknak el­venni mindent, ami a becsületes, dolgos ma­gyaroknak fontos lehetett. Csodálatos volt ha­zaérkezni, mert mégis élt, dolgozott, szeretett és szenvedett itt, kis hazájában sok ember, s hűséges maradt hozzá annak ellenére, hogy valójában házi őrizetben tartották otthon. Ha­talomban, fegyverzetben erős, létszámban cse­kély urai beszorították egy kis panellakás, egy keleti autó, egy vállalati nyaralás, egy kis ház­táji szűkös perspektívájába, megfosztották at­tól, hogy beleszólhasson a saját élete, saját ha­zája ügyeibe, lehetetlenné tették, hogy tehetsé­ge szerint önállóan vállalkozhasson, hogy munkája alapján felemelkedhessen, hogy egyenlő értékű partnere lehessen európai tár­sainak, hogy félelem nélkül magához ölelhes­se határon túlivá minősített magyar testvérét. El akarták venni még a hitét is. Amikor, hála a tizenkét évvel ezelőtti fordu­latnak, ismét parlamenti képviselőjelöltek és pártok közül választhatunk, éles, komoly hely­zetben vagyunk. Nem volna ez sorsdöntő, mi­ként püspök atyáink nevezik, ha csak arról len­ne szó, hogy melyik párt vagy pártszövetség kormányozza jobban az országot, melyik jelölt intézné az ügyeket inkább egy kicsit így, melyik inkább egy kicsit úgy. Nálunk — még mindig — nemcsak az a kérdés, hogy hová tesszük az ikszet, hanem, hogy igent mondunk-e vagy ne­met. Nem az, hogy egy szimpatikus vagy ép­pen egy ellenszenves embert, egy csinos asz­­szonyt vagy egy vonzó férfit juttatunk-e be a Parlamentbe, hanem az, hogy milyen irányt szabunk Magyarország és a magyarok jövőjé­nek. Visszahozzuk-e azokat, akik mindig is be­csaptak, megcsaltak bennünket, előbb negyven, aztán négy éven át, akik mindig is — korábban keleti, újabban globális — külföldi támogatóik­nak adták a mi jóhiszeműségünk, becsületünk, szorgalmas munkánk gyümölcsét, csak azért, hogy ők leszedhessék a maguk sápját. Azoknak adjuk-e a jövőnket, akik mindig ígérgettek, de soha nem tartottak be semmit, akik külföldön jól hangzó jelzőkkel illetik magukat, miközben semmi közük sem baloldalisághoz, sem szoci­áldemokráciához, sem szabadelvűséghez? Akiknek olcsó, puszta jelszavakban megfogal­mazott ígéreteken kívül se eszményük, se prog­ramjuk nincs? Akik, bár kevesen vannak, de mesterei a csalárdságnak, megtévesztésnek, akik a maguk oly sokszor elkövetett bűneivel vádolnak másokat, minket. Választjuk-e ezt a múltból jól ismert, unalmas jövőt, amelyben le­het, hogy kapunk egy kis segélyt, egy kis kom­penzációt a megemelt árakhoz, amelyben ala­mizsnáért nyúló kézzel, esetleg olcsó betanított munkásként csatlakozhatunk a nálunk szeren­csésebb európai polgárok közösségéhez? Vagy — tudva, hogy nem volt hibák nélkü­li — választjuk egy megkezdett út folytatását, amelyen járva nemcsak jó szándékúak, segítő­készek, családszeretők, befogadók és dolgo­sak, de büszkék is lehetünk, amelyen eljutunk oda, hogy élvezhessük nemcsak a jól végzett munka örömét, de eredményét is. Hogy a le­pusztult panelnál, uraktól levetett, öregedő kocsinál, idősi háztájinál nagyobb lehessen az anyagi távlatunk, hogy bátran, jó szívvel vál­lalhassunk családot, gyermekeket, hogy idő­södve sem eltartottjai, hanem tekintélyes, hasznos tagjai lehessünk a közösségnek. Hogy intézhessük saját ügyeinket, hogy ne nélkü­lünk döntsenek rólunk, hogy félelem nélkül és a siker reményében szállhassunk ringbe, ha úgy látjuk, pályamódosítás szükséges az úton. Csak előre induljunk tovább, ne hátra. Izgal­mas, kalandos út ez, bátorság kell a vállalásá­hoz. De most, most még, megtehetjük. Elődeink sokszor voltak már történelmünk során éles, komoly helyzetben. Hálával tarto­zunk azoknak, akik ezekben a helyzetekben a jövőt, a mi jövőnket is választották. Az igazsá­got választották, nem félve attól, hogy rájuk sütik a gyűlölködés, az árokásás hamis bélye­gét. Ma sem könnyű a helyzetünk. Szedjük össze a bátorságunkat, mondjunk le megbán­­tottságainkról. Nézzünk a szívünk mélyére, ott keressünk választ legmakacsabb kérdéseinkre. Mondjuk el az Úr imáját, s mikor a dicsőítő szavakhoz érünk: „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség...", gondoljuk végig, ilyen ke­zekben levő földi országot ajánlanánk fel nyu­godt lélekkel az Úrnak. Olyat-e, amelyet ér­demtelen kufárok birtokába adtunk, vagy olyat, amelyet olyanokra bíztunk, akik arra tet­tek kísérletet, hogy az országgal legyenek, az országért tegyenek? Mondjunk áment, indul­junk, s bátran, tiszta szívvel válasszuk a jövőt! Szikora József A második forduló elé Bátran, tiszta szívvel Félúton két valóság között Mi a különbség a misszi­onárius és a többi pap között? — Az egyház ter­mészete, hogy misszi­ós. Alapvető feladata, hogy hirdesse az igét. Mindenkinek missziós küldetése van, de megkülönböztetjük azokat, akiket az egy­ház olyan helyre küld, ahol a hit még nem honosodott meg. Ez a misszió. A misszioná­rius élete kicsit nehe­zebb, mint az otthon maradóké, ő mindig nélkülöz valamit. De amikor odahaza járok, mesé­lik, hogy a Bánságban nehe­zebb, mint itt... Püspökként milyen tervei van­nak? — Sok mindenen szeretnék változtatni, hogy hatékonyabb lehessen az evangelizációs munka. Jobban kell töreked­nünk a helyi kultúrák értékei­nek megőrzésére, hogy az itte­ni élet ne spanyolosodjon el túlságosan. Szeretnék mind több európai egyházmegyével és egyházközséggel közvetlen kapcsolatot teremteni, ami az itteni híveknek és a tengeren­túliaknak is javát szolgálná, mert szolidaritásra nevel. Ne­künk itt nemcsak anyagiakkal, de imával, információval és kölcsönös látogatásokkal is le­het segíteni. Jöhetnének hoz­zánk csoportok missziós mun­kára, spanyolul tanulni és megismerni ezt a szép, izgal­mas és kemény vitágot. Fon­tos, hogy megtapasztalják az itteni hívek, hogy egyházuk valóban egyetemes. Mi a legnehezebb a misszionári­us életében? — Nehéz az indiánokkal elfogadtatni és megértetni magunkat, de még nehezebb megmagyarázni a kívülállók­nak, hogy milyen lelkülettel teszik, amit tesznek, sokszor bizony megbotránkoztató dolgokat. Csak itt, Peruban és csak a ferencesek közül az el­múlt félezer évben több mint nyolcvan vértanú volt. Sok misszionáriust lenyilaztak. De ettől még nincs jogunk az általánosításra, hogy ők go­noszok, és a misszionáriusok pedig mind szentek. A misz­­szionárius félúton áll két va­lóság között. Misszionálni kell a hátországot is, nemcsak az indiánokat. S erre nem va­gyunk eléggé felkészülve. Milyen örömei vannak a misszi­onáriusnak? — Általában örülünk, ami­kor valami sikerül, amikor befogadnak, amikor látjuk a gyümölcsét a munkánknak. Nem fontos, hogy ezek látvá­nyos dolgok legyenek. Ha si­kerül beindítanunk egy kis is­kolát valahol, akkor már meg vagyunk elégedve. Püspöki jelmondata: A te békéd eszköze. Miért? — A jelen helyzetben na­gyon sok veszély leselkedik a békére. Nekünk, ferencesek­nek az Úr békéjét kell hirdet­nünk, és mindenkiben tuda­tosítanunk, amit II. János Pál így fogalmazott meg: „Nincs béke igazság nélkül, és nincs igazság megbocsátás nélkül". Szerdahelyi Csongor Az indiánok püspöke Keresztény magyarok, határon innen és túl! Az országgyűlési választáson nemcsak a jobb- és baloldal politikusai, nemcsak a nemze­ti és nemzetközi erő verseng egymással a polgárok szavazataiért, hanem a krisztusi szellem küzd az ateista szellemmel a magyarok világáért. Arra kérjük ezért az egyházközségek, gyülekezetek tagjait, mint magánszemélyeket, hogy a kampánycsend beállta előtt, április 19-én, pénteken este (közép-európai idő szerint) 8 órakor néhány percet harangoztassanak templomukban, kápolnájukban! Ki kell fejeznünk, hogy a magyarság jövője Jézus Krisztus szövetségében üdvös, és hogy sokat szenvedett népünk nem kér az ateista szellem kovászából, amely materialista életvitelű tömegeket gyárt. Szóljanak a harangok együtt, töltse be szavuk egész hazánkat! Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! Zamárdi Polgári Asztaltársaság Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület Ipolyi Arnold Népfőiskola, Újkígyós Egy budai plébánia közösségének felhívása Böjtöljünk együtt a választás napján, április 21-én reggel 6 órától este 7-ig a választások tisztaságáért és a szavazóurnák mellett dolgozókért.

Next