Új Ember, 2003 (59. évfolyam, 1/2840-52/2890. szám)
2003-11-09 / 45. (2883.) szám
2003. november 9 . Közelkép Almát, kenyeret vagy egyszerűen csak jelenlétet Teréz anya és nővérei Kalkutta, 1946. szeptember 10. A történelemkönyvek nem említik ezt a napot, a huszadik századnak mégis meghatározó időpontja ez. Egy szerzetesnő — Gonxha Bojaxin (más írásmód szerint Bojaxhiu) ekkor érezte meg azt, amit ő maga úgy fogalmazott meg: hívás a hívásban. Rövidesen megnyitja az első otthont a haldokló ínségeseknek, hogy az életüket nyomorban töltő férfiak és nők a falak között békében távozhassanak. Gonxha Bojaxhiu-t Teréz anya néven ismerte meg a világ. Vatikánváros, 2003. október 19. A Szent Péter-bazilika homlokzatáról a nővér barázdált, eltökéltségében egyszerű tekintete néz le a térre és a világra. A pápa ekkor avatja szentté. A törékeny, fiatal korában sokat betegeskedő leánygyermek 1910. augusztus 26-án született albán nemzetiségű családban az oszmán birodalomhoz tartozó Üskübben, amely később Skopje néven vált ismertté. Tizennyolc éves korában lépett be az angolkisasszonyok rendjébe. Rövidesen Írországba került, a rend anyaházába, ahonnan Indiába küldték, hogy ott végezze el a noviciátust. Teréz anya első indiai benyomásait így rögzítette a Zágrábban megjelenő Katolicke Misje (Katolikus Missziók) lapnak küldött cikkében: A családok igen nagy számban az utcán élnek. Az emberek a nappalokat és az éjszakákat is a szabad ég alatt töltik, mégpedig az utca kövezetén, amelyet pálmalevelekkel borítanak vagy azzal sem. Majdnem teljesen ruha nélkül vannak. Legjobb esetben egyetlen öltözékük a derekuk közé szorított néhány rongyból áll. Vékony karkötőket hordanak a karjukon és a lábukon, és valamiféle díszítést az orrukban és a fülükben. A homlokukon jeleket viselnek, amelyeknek vallási értelmük van. Egy utcában egy családra bukkantunk, amely egy elhunyt köré gyűlt, akit néhány elnyűtt vörös ronggyal takartak be. A testét sárga virágok borítják, és az arcán különféle színű festett csíkok vannak. A látvány szörnyű. Ha országaink lakói látnák ezeket a dolgokat, felhagynának azzal, hogy kis gondjaik miatt panaszkodjanak, és megköszönnék az Úrnak, hogy ilyen bőkezű volt velük szemben. Az emberek nem meztelenül járnak, de rendkívül szegény körülmények között élnek, amelyeket a misszionáriusoknak nem sikerül orvosolniuk. Budapest, kilencedik kerület. Különös vidék: egyetemi klinikák, mellettük kopott, omladozó falak mögött súlyos sorsokat rejtő körfolyosós bérházak, az utcákon terjengő kocsmagőz, a mában folytatódó tegnapi zsibbasztó mámor, a magasban bamba tekintetű lakótelepi paneltömeg. A Tömő utcában barna vasajtó, jobb oldalon csengő. Kiírás nincs. Déltájban gyülekeznek az emberek. Tudják, hogy nemsokára megnyílik az ajtó, s odabent meleg étellel várják őket. A Szeretet Misszionáriusai rendjének Magyarországon szolgáló nővérei élnek itt. 1989. június 16-án telepedtek le az első, kék-fehér színű szárit (Indiában megszokott öltözetet) viselő nővérek Érd- Parkvárosban egy megüresedett plébániaépületben. Onnan jártak be naponta Budapestre, s a plébániáról kapott címek alapján keresték föl az arra rászoruló családokat. Később a kilencedik kerületi Bokréta utcában raktárt hoztak létre, s osztották szét az ott összegyűjtött ruhaneműt a szegények között. Érden anyaotthont nyitottak, ahol átmeneti elhelyezést nyújtanak hajléktalan anyák és gyermekeik részére. A Tömő utcai épületben 1990 során felépült a konyha a százszemélyes ebédlővel. Ettől kezdve naponta mintegy kétszázötven-háromszáz kitaszított embernek tálalnak. Miközben Jánossal beszélgetek az utcán (a társadalmi elesettség bizonyos szintjén mintha az ember családi nevét is elveszítené, s maradna csupán a személyiséget föloldó keresztnév...), eszembe jut Teréz anya indiai beszámolója az utcán haldoklókról. De hiszen itt is haldokló embereket látni az utcán, ha nem is éppen közvetlenül fizikai értelemben, a kilencedik kerületben éppúgy, mint a városban, sőt, az egész országban. Hiszen belsejében is nyomorodhat az ember, ha fizikailag él is. Az már csak egyféle jelnek tűnhet, hogy a közelben található az orvosi egyetem boncintézete... János arcáról leolvashatatlan az életkora. Valamikor, talán napokkal, netán hetekkel korábban borotválkozott legutóbb, haja zsíros, ruházata kopott. Nem beszél, beáll a sorba, mintha egész életében ezt a rendet gyakorolta volna... pedig... Ma kertvárosi résznek mondják, ahol a házak mögött még mező, szabad pusztaság várta a környék gyermekeit. János itt nőtt föl. Szülei a nagyvállalatnál dolgoztak, édesapja az egyes gyáregységben, édesanyja az ötös raktárban. A több mint tízezer embernek munkát adó gyáróriás vonzásában élt, otthon erről a világról hallott, s természetes volt, hogy ő is ott tanul szakmát. Szerszámkészítő lett, akit a szakmunkások között is külön tisztelet övezett. „Azután megnősültem, jöttek a gyerekek, egyre több munkát kellett vállalnom, mert kinőttük a helyet feleségem szüleinél. Ő is a gyárban dolgozott, így kaptunk vállalati kölcsönt is, építkezésbe fogtunk. Három gyerek, nagy ház kellett, meg azután... meg akartam mutatni — mosoly-savanyodik el az arca, elülső foga helyén fekete mélység tátong. — Amikor bevezették az üzemi gmk-kat (mintha visszatért volna az óriásdaruk, szerszámgépek közé), még egyre jobban ment. Tudtuk, persze hogy tudtuk, csalás az egész: amit a rendes munkaidőben kellett volna elvégezni a fizetésért, azt külön pénzért csináltuk délután, gmk-ban. De ki törődött ezzel, a melós fogja be a száját, és vágja zsebre, amennyit csak lehet. Ment is az építkezés, azután egyszerre csak azon kaptam magam, hogy nincs munkahelyem. Nekem ezt jelentette a rendszerváltozás. Ott állt a félkész ház, az OTP állandóan írogatott, rettegtem, valahányszor kinyitottam a levelesládát, megint fizetési fölszólítás, a három gyerek már iskolába járt, egyre több kiadás, feleségem nyaggatott, mi lesz. Én, a szerszámkészítő, kénytelen voltam elmenni éjszakai biztonsági őrnek. Nappal meg dolgoztam a házon. De nem bírtam. Inni kellett, hogy ne essen le vállamról az iga. Mert letenni nem lehetett... Minek folytassam — legyint, veszekedés, zűrök, azután válás, a félkész házat áron alul kellett eladni, mindenről lemondtam a gyerekek javára... évek óta itt az otthonom — háta mögé bök, a következő sarkon lévő kocsma irányába. Amikor láttam, hogy hol alszanak és esznek ezek, összeszorult a szívem, mert elképzelhetetlen rettenetesebb nyomort találni —írja Teréz anya. Darjeelingben tett örökfogadalmat 1937. május 24-én. A második világháború után, 1946. augusztus 16-án tanúja a muzulmánok és a hinduk közötti összecsapások kezdetének, amelyek 5000 halálos áldozatot és 15 000 sebesültet követeltek. Az Indiában töltött tizenöt szerzetesi esztendő tapasztalata után egy másik elhivatottság jelentkezett nála, amelynek születéséről így ír: 1946. szeptember 10-én következett be. Míg legbensőbben csendben imádkoztam, tisztán észleltem a hívást a hívásban. Az üzenet világos volt: el kell hagynom a loretói zárdát, hogy mások szolgálatának szenteljem magam, mégpedig közöttük élve. Ez parancs volt. Világosan észleltem, honnan jön a hívás. Amit kevésbé jól láttam, az annak a módja volt, hogyan válaszolhatok rá. Más szóval: tudtam, hová menjek, de nem tudtam, hogyan jussak el odáig. Erősen éreztem, hogy Jézus azt akarja, hogy szolgáljam őt a szegényekben, az elhagyatottakban, a nyomornegyedek lakóiban, a társadalom kivetettjeiben, azokban, akiknek semmilyen menedékük nincs. Jézus hívott engem, hogy szolgáljam őt és kövessem őt valóságos szegénységben, magaménak vallva egy olyan életmódot, amely hasonlóvá tesz a rászorulókhoz, akikben ő van jelen, akikben ő szenved, akikben ő él. Az egyházi szabályzatok nehézkessége miatt csak 1948. augusztus 16-án kezdődött a Szeretet Misszionáriusainak társasági története. Teréz anya ekkor hagyta el korábbi rendjének házát, megtartva azonban az ott tett örökfogadalmat. Az angolkisasszonyok egyik bengáli ágának, a Szent Anna Leányai által viselt öltözetet, a szárit vette magára. A nővérek fehér ruhát hordanak nyáron, kéket télen. Teréz anya elhatározta, hogy az ő szárija fehér lesz, kék szegéllyel díszítve, Szűz Mária színeiben, s a bal vállon a ruha redőjéhez egy kis fakeresztet erősített. El kellett hagynom a zárdát, és segíteni a szegényeken, oly módon élve, mint ahogyan ők. A parancs az volt, hogy mindent hagyjak hátra, s hogy kövessem Krisztust a nyomornegyedekben, hogy szolgáljam őt a legszegényebbek között. Kezdetben néhány társa követi őt, s kialakul a Szeretet Misszionáriusai nővérek azóta is követett napi időbeosztása. Hajnali fél ötkor kelnek, amit ima, szentmise, majd rövid, könnyű reggeli követ. Azután házimunkát végeznek, fél nyolctól 12-ig pedig munkahelyükön dolgoznak: iskolában, elfekvőben, árvaházban. Fél egykor közös ebédet tartanak, amelyet lelkiismeret-vizsgálat, keresztút, imaóra és félórás pihenő követ. Délután háromtól fél hétig folytatják a munkájukat. Ekkor az oltáriszentség imádása következik. Ez — írja Teréz anya — semmilyen módon nem okoz nekünk megszakítást a munkában, hiszen számunkra a munka imádság, éppúgy, ahogyan az imádság a szegények szolgálata. Fél nyolckor vacsoráznak, utána a tanács következik, amelynek során kiosztják a másnapi munkát. Fél kilenckor rövid kikapcsolódás, majd az esti ima zárja a napot. Hat napon keresztül megy ez így. A hetedik napot Teréz anya nem pihenőnapnak, hanem az elmélyülés idejének szánja. Ez igen fontos nap, hiszen lehetővé teszi számunkra, hogy erőre kapjunk, hogy betölthessük a belső űrt, amelyet a napi nehéz munka okoz. A Szeretet Misszionáriusai csendben dolgoznak. Példájukat idehaza már akkor követték egyesek, amikor a szerzetesség — s legfőképpen, ami Teréz anya nővéreinek jelszava: Jézusért tesszük — még üldözendőnek számított. Sopronban 1980-ban alakult meg a kalkuttai csoport, Hajdú Teréz tanár és festőművész vezetésével. A tagok önként vállalták: önzetlenül és rendszeresen fáslit kötnek leprások számára, takarókat készítenek a hajléktalanoknak, vagy az eladott kézimunkáik jövedelméből lepedőt vásároltak a rászorulóknak. Az 1980—90 közötti években mintegy ötvenen végezték munkájukat. Major Éva így számol be a közösség életéről: „1987-ben csatlakoztam a csoporthoz. Hajdú Teréz arra kért, hogy olvassak fel az összejöveteleken, vezessem az imát és éneket. 1990-ben egészségi állapota miatt megkért a csoport vezetésére. 1992-ben bekövetkezett halála után pedig átvettem az ő munkáját. Kedves, jó testvéreket kaptam örökül. Mintegy húszan lehettünk. Többségükben hetven év fölöttiek, de volt köztünk kilencvenéves is. Miből állt a munkánk? Babafonalból fáslikat kötöttünk a leprások részére. Azért előnyös a kötött fásli, mert egyszeri használat után nem kell eldobni, mosható, fertőtleníthető. Egy-egy darab 10 centiméter széles és 80—160 centiméter hosszú. Annak ellenére, hogy vékony fonalból, vékony tűvel kötöttük, aprólékos munkával jó néhány kilométernyi készült belőlük, s a budapesti városmajori plébánia Teréz anyaközpontjába és a Lepra-misszióba küldtük továbbításra." A fáslikötés után takarókat kötöttek. „Úgy gondoljuk, nemcsak a takaró melegíti a rászorulókat, hanem az a szeretet, amellyel a csoport tagjai munkálkodnak minden egyes darabon" — mondja Major Éva. A közel kétezer takaróból nemcsak a leprásoknak jutott, hanem a soproni Szent Margit-plébánia óvodájának is, s küldtek a kárpátaljai működő plébániákra is. Több budapesti nagycsalád is kapott belőlük. Mindig akadnak jótevőik, akik kisebb-nagyobb összeggel támogatják őket. Volt idő, amikor a soproni Fésűsfonal Gyártól nagyobb mennyiségben kaptak hibás, selejtes fonalat. Keddenként jönnek össze a domonkos templom hittantermében. Ilyenkor begyűjtik az elkészült munkákat, kiadják a továbbiakhoz szükséges fonalat, gombolyítanak, bogozzák a gubancos fonalat, kötnek, összeállítanak, csomagolnak. Közben felolvassák a repromissziós híreket és a Teréz anya nővéreinek életéről szóló tájékoztatót, s imádkoznak, énekelnek. „Mostanában mindössze hatan-nyolcan vesznek részt az összejöveteleken. Beteg testvéreink otthon folytatják munkájukat. Fiatalokra lenne szükségünk. Korábban cserkész kislányok, most egy középiskolás leányka segít nekünk: a postára viszi csomagjainkat. Tartós betegségem miatt Csigó Rozália testvérem helyettesít nagy-nagy szeretettel és önfeláldozó munkával. Kalkuttai Teréz anya eltávozott közülünk, azonban halála után is működnek a nővérei és mi, világi munkatársak is. Annak idején Teréz anyát megrendítő élmények érték az utcai halálról. Létrehozta a Tiszta Szív Házát, egy helyet, ahová elvezethetők a haldoklók. Ekkor írta: Ha világosan elmagyaráznák az embereknek, hogy a halál visszatérés Istenhez, akkor nem lenne többé félelem. Az emberek megrémülnek attól, mi fog történni velük, és ezért nem akarnak meghalni... Itt senki nincs elcsüggedve, kétségbeesve, kirekesztve, kiéhezve. Megadjuk nekik, amit kívánnak hitük szerint, egy szót, egy imát, egy almát, kenyeret, cigarettát vagy egyszerűen csak jelenlétet. Elmer István (A képek Teréz anya magyarországi látogatásain készültek.)