Új Ember, 2004 (60. évfolyam, 1/2891-51/2940. szám)

2004-05-23 / 21. (2911.) szám

2004. május 23 Kultúra Az oldalt szerkesztette: Gábor Adrienn Angéla PALETTA A keresztény Európáról beszélget Beer Miklós váci megyés püspök, Gáncs Pé­ter evangélikus püspök és Balog Zoltán református lelkész május 27-én, csü­törtökön 18 órától a Szent Margit Gimnázium dísz­termében (1114 Budapest, Villányi út 5—7.). Mode­rátor: Szikora József, la­punk egykori főmunka­társa, a MAKÚSZ elnöke. Kulturális sokféleség, fenntartható fejlődés, a béke feltételei — e három gondolatkört tárgyalja a Kultúrák Világfóruma Bar­celonában. A szeptember 26-ig tartó rendezvényen a XXI. század valamennyi aktuális problémája terí­tékre kerül, de ezúttal nem a kormányok, hanem a civil társadalom szem­pontjai alapján. A fórum 141 napjára összesen öt­millió résztvevőt várnak 45, tudományos kollokvi­umra, vitára és konferen­ciára; 27 kiállítást rendez­nek, 450 koncertet és 141 színielőadást tartanak. Eötvös Péter, a hatvan­éves, világhírű magyar ze­neszerző tiszteletére nagy­szabású koncertsorozatot rendeznek május 18. és 28. között Párizsban. A kilenc­millió európai háztartás­ban fogható francia zenei­művészeti csatorna, a Mez­zo pedig bemutatja a Kos­­suth-díjas karmester Három nővér című operáját. A pári­zsi koncertsorozaton fellép a Francia Rádió Filharmo­nikus Zenekara, az En­semble Intercontemporain, a Muzsikás együttes, Szök­ési Lakatos Béla és Kathy Horváth Lajos duója, vala­mint a Chick Corea and Touchstone. Az „Európa kulturális fővárosa" címért 2010- ben Pécs is indul. Az első­ségért valószínűleg Buda­pesttel kell majd megküz­denie a baranyai megye­­székhelynek, ezért még az idén elkészítik a pályázati koncepciót, és elindítják a cselekvési tervet. A leg­fontosabb feladatok kö­zött az infrastrukturális beruházásokat, azon belül is a víz- és csatornahálózat teljes körűvé tételét és az úthálózat korszerűsítését tartja számon a városveze­tés. Ha Pécs álma valóra válik, a település igazi fesztiválvárossá alakul, ahol 2010-ben mindennap helyi, országos és nemzet­közi érdeklődésre is szá­mot tartó programokat szerveznek majd. Japán segítséggel kor­szerűsödött az Országos Széchényi Könyvtár Ze­neműtára. A 84 millió fo­rint értékű műszaki ado­mánnyal a hangstúdiót, az olvasótermet és a mun­kaszobákat fejlesztették. A japán kormány 1989- ben indította nemzetközi programját, a vissza nem térítendő pénzügyi segít­ségnyújtással a kulturális és történelmi emlékek megőrzésének elősegítése és a kultúrával kapcsola­tos tevékenységek párto­lása a célja. G.A.A. A nagy magyar meseteremtő Száz éve halt meg Jókai Mór A romantika — a pátosz — a kaland utáni vágyból és a ko­mor végzet hitéből született meg. És a romantikából meg­született Jókai. Nekünk, akik a XX. században eszméltünk, legnagyobb gyerekkori olvas­mányélményeink a Jókai-regé­­nyek voltak. Meséje akkor iga­zán lenyűgöző, mikor még nem tör be az olvasó tudatába az irodalomtörténet mindent kíméletlenül mérlegelő és megítélő törekvése. Amikor még a mesevilág fölül tud ke­rekedni a valóságon. Amikor a Jó és a Rossz harca feketén-fe­­héren, mindenek fölött álló lé­tező. Amikor az olvasó még gyerek. Igaz volt ez mostanáig. Ma viszont már az az igaz, hogy a száz éve halott Jókai Mór haj­dan volt népszerűsége igen­csak megkopott. Nem sokan ír­nak róla, s az biztos, hogy nem olvassák. A már életében szere­tet és elismerés övezte szerző ötvenéves jubileuma hajdan valóságos nemzeti ünnep volt. Műveinek százkötetes díszki­adását, amely egykor a párizsi világkiállítás egyik nagy látvá­nyossága volt, a magyar olva­sóközönség személyes aján­déknak érezte. Vajon az idei Jó­­kai-emlékév képes-e akár csak hasonló lelkesedést kelteni a mai olvasókban? Vagy ha meg­fordítjuk: érdekes tud-e lenni újra a nagy romantikus mes­ter? Sokan bizonyára nemmel válaszolnak magukban. Pedig Jókaira szükségünk van. Bár szégyelljük és tagadjuk, mégis általános emberi jellegünkből fakad a kaland, a katarzis, a happy end utáni vágy. Ezekkel nincs is semmi baj. Talán csak azzal van, hogy végletesen vi­zuálissá lett világunkba nem fér bele az olvasás „fárasztó" tevékenysége. Nem Jókai leírá­sai unalmasak, hanem mi va­gyunk türelmetlenek. Ha nem így volna, akkor a Jókai-regé­­nyekből készült híres, Várkonyi Zoltán rendezte filmek nem lennének ma is közkedveltek. Sőtér István azt írta egy helyütt Jókairól: „írni tanultak tőle az írók, és olvasni az olvasók" To­vábbgondolva mondhatjuk, és filmkultúrát tanulnak a nézők. Bár Várkonyi rendezői szem­üvegén át láthatjuk szenvedni és boldognak lenni az eszmé­nyi hősöket: a Baradlay fiúkat, Berend Ivánt, Kárpáthy Zol­tánt, s tudjuk, hogy a film­adaptáció mégiscsak egy olva­sat a sok közül, úgy érezzük, regényolvasói képzeletünkben is Básti Lajost, Latinovits Zoltánt, Darvas Ivánt láttuk. Bár hajlamos rá az ember, mégsem szabad csak a mesét látnunk Jókaiban. A valóság­ból, saját életéből — mely ma­ga is, akár egy Jókai-regény, el­lentétek folyamata volt — gyűjtötte tervszerű munkával a regény-építőköveket. Még­hozzá konkrét, aktuális célok­kal. A szabadságharc bukása után a nemzetet vigasztalta, buzdította. Pályafutásán dia­dal és vereség kergették egy­mást. Alkotói fénykorát a hazai kultúra fellendítéséért folyta­tott harc határozta meg, mi­közben újra és újra szembe­szállt a két nagy ellenséggel: a germanizmussal és a magyar közönnyel. Életének fény- és árnyoldala szintén beleszövő­dött az alkotásokba: lelkes ifjú­kori barátságai, botrányosnak mondott házasságai, soha meg nem bocsátó édesanyja, a köz­vélemény. A Kőszívű emberfiai­ban, a Fekete gyémántokban hangsúlyozott gazdasági érde­kek kérdését s a korábbi regé­nyek naiv optimizmusát élete vége felé csendes rezignáció váltja fel. Tímár Mihálynak bűnhődnie kell, Jókai illúziói szertefoszlottak, a Boldogság pedig valahol távol, a Senki szigetén, egy be nem teljesülő ábrándkép marad. Az igazi és egyetlen nagy Jókai-regény ép­pen száz évvel ezelőtt, 1904. május 5-én ért véget. Völgyi Tóth Zsuzsa Mindennek megvan a maga helye az életben, hallottam ifjúkoromban az öregek véleményét. Az is előre el­rendeltetik, hogy kiből mi válik. Az egyik emberből kocsmáros lesz egy falusi ivóban, a másikból mozdony­­vezető, a harmadik piaci kofának al­kalmas. De így van ez az ügyvédek­kel, orvosokkal, patikusokkal és adóbeszedőkkel is. Alkalmas embert a megfelelő helyre. Ezekre az évszázados tapasztala­tokra épült véleményekre gondolva akaratlanul is Lukács bácsi jut eszembe. Minden nyár elején megje­lent a faluban egy hátára szíjazott kis faládával, és érces hangján fújta messze hangzó nótáját: „Fazekat, kannát cinezni, foltot!" Drótostót volt, csak törte a magyart. Szerette és várta őt a falu. Majd­nem minden házban akadt munkája. Benyitott a kapukon, egyes kutyák­nak a nevét is tudta: „Csiba, te, mé­regduda. Én vagyok, a drótostól!" Erre a kutya a farkát csóválva elhall­gatott, a háziasszony pedig behívta. Leült a konyhalépcsőre vagy a gang végébe, és várta derűsen mosolyog­va, hogy kihordják neki a javításra még érdemes fazekakat, lábasokat, serpenyőket. Ügyesen és gyorsan dolgozott. Szállóigévé vált feledhe­tetlen mondása, hogy amikor a házi­asszony azzal adta kezébe a javításra szánt edényt: „Lukács bácsi, nézze csak, folyik ez a lábas", akkor azt vá­laszolta értő humorral: „Nem a lábas folyik, Teca néni, hanem a víz!" Két hétig tartózkodott a faluban, aztán továbbállt. Ő volt az egész kör­nyék drótostótja Óbecsétől Újvidékig. Annyira kedvelték, hogy ebéddel is megkínálták a parasztházaknál, éj­szakai szállást is kapott a pelyvásban, de elalhatott akár az istállóban is. Nálunk a szülő pártfogolta, érdek­lődött a családja iránt is. Még talán mindig látható az a ceruzajelzés a hombár ajtaján, amit Lukács bácsi húzott oda: „Ekkora a klapcsi. Enyém gyerek. Janó..." — mondta. És elmesélte, hogy egy nagy erdő szélén laknak, a falu végén, hogy pa­tak is folydogál a réten, meg hogy van egy tarka tehénkéje. A felesége mindig puliszkával várja haza. Sze­reti a puliszkát, néha jut rá szalonna­­pörc is, de a legjobb mégis a bácskai töpörtüs pogácsa. Úgy frissiben, ahogy kihúzzák a tepsit a kemencé­ből. Tele is rakták az asszonyok a ta­risznyáját, ami a faláda mellett csün­gött a vállán. A szülő mindig leka­­nyarintott neki egy karéj szalonnát is. De volt úgy, hogy meghívta ebéd­re, és csordultig merte a tányérját rántott levessel. A szülő tojást is ha­bart a rántottlevesbe, és mindig bele­csempészett egy darabka kolbászt. Csak az ízéért... Minden évben visszavártuk, én olykor-olykor gondoltam is a család­jára, elképzeltem a kis patakot, bizto­san van rajta fahíd. És ott legelészik a partján Lukács bácsi tarka tehene. Hát a klapci? Milyen lehet a fia? Aztán egyszer csak azt vette észre a falu, hogy Lukács bácsi elmaradt. Helyette egy másik drótostót jelent meg, de azt már nem kedvelték az asszonyok, mert részeges volt. A sar­ki Pörge-féle kocsmában itta el az összeszedett garasokat. Meg is feledkeztem volna Lukács bácsiról, ha a véletlen nem hozza elém. Legénykoromban, nyári szün­idő alatt sokat kerékpároztam, felke­restem a szomszéd falvakat is, így jutottam el egy ízben Szenttamásra. Vásár volt a faluban, nagy zsibon­­gás. Betértem egy faluszéli kocsmá­ba, mert megszomjaztam. Hát kit látok az ivóban: Lukács bácsi ült búsongva egy asztalnál. Mellételepedtem. „Megismer?" — kérdeztem. Zavartan tekintett rám. „Már régen járt mifelénk" — folytat­tam. Tiszta magyarsággal válaszolt. Kiderült, hogy nem Lukács a neve, nem szlovák, hanem magyar pa­raszt. Áldrótostót. Szerepet játszott. És mivel magyar ember nem lehet fazékjavító, tótnak álcázta magát. „Tudja, mindenre születni kell. Ha az ember mást csinál, akkor boldogta­lan lesz. Ez a foglalkozás nem nekem rendeltetett. Most keresem a kiutat a zsákutcából, ahová betértem. Vesz­temre. Csak akkor lesz rend ezen a világon, ha mindenki megtalálja ben­ne a neki megfelelő foglalkozást. Ak­kor visszanyerjük a szívünk nyugal­mát is. Életünk értelmét. Aztán sokáig nem találkoztam ve­le. Elköltözött Szenttamásról. Csak évek múltán hozta elém a sors. Egy kirakodó falusi vásáron. Egy nagy sátor alatt ült, török papucsokat árult, és piros fez volt a fején. Remé­lem, rátalált önmagára, és örökre ködbe veszett a rét, a legelő tarka te­hénnel... Illés Sándor Lukács bácsi Nádasdi Éva Porból-égi Apró-cseprő gondjaimban te segíts meg, Mária, porból való, mégis téged szolgál a menny minden angyala. Apró-cseprő gondjaimban tehozzád fohászkodom: szólj Uradnak, édes Mária, segíts, mikor gondolom, elgondolom a napomat, sok a teher, nagy a kincs, engedd meg, hogy szeresselek, mikor elfogy, s erőm nincs. Áldlak téged, az Égfia, édes Uram, gyermeked, tudtok minden kínt, fájdalmat, segítsetek, hogy ne ejtsek könnyeket. Porból vagyok, és életem múlékony és porba vész, de míg élek, hozzád vágyom, lelkem lobog, nagy a rész, amit kaptam Teremtőmtől, vigyáznom kell nagyon rá, és akiket reám bíztál, segítsetek, hadd legyenek áldottá. Tóth Sándor Ének Miguel de Unamuno emlékére Mikor az éjszakát terelve ballag a hűvös holdsugár az út fehér kövére írva hagyja sávosan kék nyomát átballag emléken a hídon fent vonat kanyarog döbögve fák súlyát tartja hegy és reggel az idő csak éppen lép tovább Marad búcsú és beköszöntés új házba küszöbön a lépés időtlen távú tág mezőkbe hozva boldogabb feltámadást Útkanyarnál kereszten ragyog a szenvedő világ üdvösség­i arcán a Szenvedettnek. Felsír az élet-pirkadatban az az ártatlan virág mely nyílott már akkor kezdetekben. Testté meg vált fehér reményben és a tövisnek adta homlokát Test már test az étek aszta­lának kenyér-szerelme hal és bor körítve mellé fogyasztva nő és egyre szebb a fákon a tavasz. Virág-arcszínével a hold a napnak adja át magát Az 1897-ben megtért világhírű spanyol író, költő, Unamuno 140 éve született. „Mikor méltó az ember, és mire?" Egy modern dráma Becket Szent Tamásról Az Evangélium Színház azzal a céllal alakult meg tizenkét éve, hogy az ókori Görögország­ban megszületett művé­szet eredeti szelleme szerint értékeket, példa­képeket állítson a nézők elé — építse Thália templomát. Művészei — a keresztény egyházak és a hívők támogatása révén — minden évben két alkalommal lépnek színpadra — virágva­­sárnaptól pünkösdig és októbertől adventig. Idén tavasszal Jean Anouilh: Becket, vagy Isten becsülete című da­rabját adják elő, mely­ben Becket Szent Tamás megalkuvást nem isme­rő jelleme rajzolódik ki. A kortárs francia szerzőt, Jean Anouilh-t két darabja tet­te ismertté a magyar közön­ség előtt is, A kis Moliere-né és a Becket, vagy Isten becsülete. Mindkettőben egy tiszta, hő­sies jellem áll a középpont­ban, példát mutatva arra, hogy nem hiábavaló az érté­kek, az erkölcs tiszteletben tartása. A szerző tolla nyomán Ud­varos Béla, az Evangélium Színház művészeti vezetője és az előadás rendezője ki­­lencszáz év távlatából idézi meg Becket Szent Tamás alak­ját, de a probléma, amellyel a főhős viaskodik, állandó a történelemben, és minden ember életében. Keresi a he­lyét a világban, kutatja a mi­érteket, a szilárd alapot egy olyan társadalomban, amely­ben az emberek nem tesznek fel kérdéseket, csak engedel­meskednek mások vagy ön­maguk kívánságainak. Becket Tamás, akit I. Szabó László alakít, fiatal korában szintén a könnyebb utat vá­lasztotta. II. Henrik angol ki­rály — akit Bitskey Tibor nagy­szerűen személyesít meg — kancellárjaként és barátjaként kérdések nélkül szolgálta ki­rályát, tette a dolgát és élvez­te a jutalmat. Ebben a közeg­ben azonban gyorsan elvesz­tette azt, amit egyedül érték­nek ismert el az életben: a be­csületet. Ekkor kezd el keres­ni: „Mikor méltó az ember, és mire?" S mikor politikai taktiká­ból, méltatlanul megkapja a canterburyi érseki címet, egy­szerre megkapja a válaszokat is. Az ember akkor és arra méltó, amit feladatául kap, és azt tegye a tőle telhető legjob­ban. Ezért vállalta Becket Ta­más Isten becsületének védel­mét, a végsőkig kiállva azon értékek mellett, amelyeket ér­sekként képviselnie kellett. A darab cselekménye nem mindig hű a történelmi való­sághoz, de Becket Tamás és II. Henrik barátságát a história is följegyezte. Ebből a barátság­ból fakad a drámai konflik­tus, s ez vezetett a valóságban is Becket Tamás vértanúságá­hoz. Hiszen a királynak az ál­lami jogot, az ország becsüle­tét, míg az érseknek az egyhá­zat, Isten becsületét kellett vé­delmeznie. „A munka egy­szer és mindenkorra meg van osztva. A tragédia az, hogy kettőnk között, akik szerettük egymást." Az elv, ami szerint Becket Tamás élt csak látszólag veze­tett a halálba. Helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az érseket III. Sándor pápa szokatlanul rövid idő alatt, már halála után három évvel szentté avatta.­­A következő előadás május 23-án, majd május 30-án lesz a BM Duna Palota színháztermé­ben. Jegyrendelés: 250 53 38­ k.a.

Next