Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)
2005-01-30 / 5. (2946.) szám
2005. január 30. Kultúra Az oldalt szerkesztette: Gábor Adrienn Angéla PALETTA Kortárs szerzők műveiből ad hangversenyt a Mini Fesztivál keretében a Gemma Énekegyüttes, a Cantate Női Kar, a Jubilate Leánykar, a Cantemus Leánykar és az Ewald Rézfúvós Kvintett január 30-án, vasárnap 17 órakor az ELTE Jogi Karának dísztermében. A koncertet a Magyar Zeneművészeti Társaság rendezi. Vezényel: ifj. Sapszon Ferenc és Szabó Dénes. Ifj.Várdai István és ifj. Mező László gordonkaművészek közreműködésével az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar koncertezik az Olasz Kultúrintézetben január 30-án, vasárnap este fél nyolckor. Műsor: Haydn: A megjutalmazott hűség - nyitány, D-dúr gordonkaverseny, Hob. VIIb.2, G-dúr („Üstdob") szimfónia, Hob. 19 94, Vivaldi: g-moll concerto két gordonkára, RV 531. Vezényel: Fischer Ádám. Válogatott mesterműveket vonultat fel az a különleges órakiállítás, amely február elsejétől egy éven át látogatható az Iparművészeti Múzeumban. Radvánszky Ferenc magángyűjteményében a XVII. századtól napjainkig kísérhető figyelemmel az időmérő szerkezet fejlődése. A kollekció minden darabja működőképes, és közöttük olyan különlegességek is szerepelnek, amelyekkel egyetlen magyarországi közgyűjtemény sem büszkélkedhet. Corelli a Parnasszuson és más meglepetések csembaló(k)ra - Jótékonysági hangverseny egy új csembalóért címmel játszanak a Zeneakadémia csembaló szakos hallgatói és kamarazenekara a Clavicembalo Alapítvány támogatásával a február 5- én, szombaton 19.30 órakor megrendezendő esten. Fellépnek: Péteri Judit, Horváth Anikó, Cseh Dalma és Balog Zsolt. Helyszín: Zeneakadémia, kisterem. Február 6-áig tekinthető meg Dobogókőn, a Manréza Spirituális és Kulturális Központban az Olajág Keresztény Művészeti Társaság kiállítása. A látható zene című kortárs képző- és iparművészeti tárlatot Nagy Szent Gergely tiszteletére rendezték. Tordon Ákos Ha elmentem ne gyászoljon szó szavak ne sirassanak csupán egyetlen befelé hulló könnycsepp lelkedet érintve őrizze emlékemet s vigyázza majdan telkemet a téren s időn túli valóságban a végtelenben ismerőssé lett ismeretlenben A felvilágosodás és a népiesség „találkozása" Csokonai Vitéz Mihály Csokonai és író barátai, Földi János és Fazekas Mihály, mind a felvilágosodás gyermekei. Ennélfogva a tudományok iránti érdeklődésük modern vonás. Voltaire és Rousseau eszméi által alakított világképük - magyar különlegességként - nem absztrakt, antikizáló hajlammal párosul, hanem hétköznapi élményekkel, a valóság közvetlen ihletésével. Csokonai Vitéz Mihály a felvilágosodás legnagyobb magyar költője. Még ma is különleges frissességgel hat költészete. Miért? Talán, mert a nép közvetlen közelségében megszerzett élettapasztalata hatotta át, miközben a könyvtárban a Siecle des Lumieres (a fény évszázada) nagy gondolkodóival társaloghatott. Fáradhatatlanul küzdött a kultúra terjesztéséért, a korban igen merésznek számító, felvilágosult pedagógiájáért rajongó diákjaival színműveit adatta elő, s bár versesköteteit nemigen tudta kiadatni, mégis országos hírű költő vált belőle. Már 1785 táján felfigyelt környezete az üldözött református lelkészek ivadékára, a borbélysebész fiára Háló Kovács József csodagyereknek nevezte az akkor tizenkét éves Csokonait. Szépprózai kísérletei idején Kazinczy biztatta, őt magát „második Horváth Ádámként" üdvözölte, már 1792-ben. Noha számtalan kudarc kísérte életpályáján, rendkívüli szellemességét mindvégig őrizte. Talán csak a „komáromi elméretséget" követően tört meg kevéssé, azaz a boldognak indult Lilla-szerelem keserű fordulata után, mikor is a Csokonait viszontszerető Lillát - azaz a gazdag komáromi kereskedő lányát, Vajda Juliannát - máshoz adták. Reménye, hogy álláshoz jut a keszthelyi Georgiconban, szintén meghiúsult. E csalódások után Somogyban vigasztalták barátai. Ekkor költészete teljes erejével a néphagyomány felé fordul, az irodalmi népiesség úttörőjévé válik. Nem valószínű, hogy magánéleti kudarcai fordították volna népies irányba líráját. Sokkal inkább feltételezhető, hogy a felvilágosodás valódi híveként induló fiatal költő humanizmusát megzavarja a jakobinus terror, szintúgy annak majdani felszámolása. Végül is az 1795 utáni pályaszakasz vélhetően ebből a lelki válságból való kiemelkedés eredménye. Ne felejtsük el: Csokonai valószínűleg ott volt a Vérmezőn, és saját szemével láthatta Martinovitsék kivégzését! Kazinczyval 1801-ben találkozott, ám a nagy nyelvújító példakép félreértette őt. Műveinek kiadására ezért előfizetőket gyűjt Csokonai kevés sikerrel. Debreceni házát tűzvész pusztítja el, miközben folyamatosan küzd újból és újból fellángoló tüdőbajával. Mégis, az isteni gondviselés látszik abban, hogy Fazekas Mihály töretlen és meghitt barátságot tartott vele, ő enyhítette Csokonai keserűségét amiatt, hogy Kazinczy csak az ügyes életképfestőt látta benne, nem érzékelve azt a tényt, hogy költészete érzéki gazdagságú, világirodalmi mércével mérve is jelentős líra. A költői mintának érzett „isteni Pope" műveit meghaladta, rousseau-izmusát páratlan módon oldotta szépprózává. Filozofikus költészete nem sorolható iskolákba. Pontosan ismerte a magyar valóságot, mindazonáltal kitűnő intelligenciával foglalkozott az európai magas műveltséggel, és annak megfelelő életművet hozott létre. A hányatott életű zseni egy temetésen fázott meg úgy, hogy tüdőgyulladása halálhoz vezetett. Éppen kétszáz évvel ezelőtt, 1805. január 28-án hunyt el. A debreceni Hatvan utcában, temetésén - a tilalom ellenére is - részt vettek diákjai, de ott volt Kazinczy Ferenc is. Völgyi Tóth Zsuzsa égi ismerősöm mesélte nekem ezt a történetet. Talán húsz éve is van már ennek, de mostanában gyakran eszembe jut. Lehet, hogy akad megszívlelendő tanulsága is. Mert azért vannak történetek. Házassági évfordulójának megünneplésére egész rakomány ajándékkal tért haza egy este a hivatalából Szűcs Elemér adóellenőr. Hozott piperecikkeket, édességeket és két belépőt egy zenekari hangversenyre. Mindent lerakott az asztalra, és kezet csókolt Marikának, a feleségének, aki nagyon hálás tudott lenni az ilyen meglepetésekért. Nyomban helyükre rakta a dolgokat. A díszes, nagy bonbonosdoboz a tükör elé került, egy szekrénykére. A család szeme fénye, Pistike áhítattal nézte. Rumos meggy van benne, aranypapírba csomagolva. Abban reménykedett, hogy anyuka felbontja majd a dobozt, és ő is belemarkolhat, de ezt hiába várta. Anyja mintha megfeledkezett volna a csokoládéról. Egy szombat délelőtt aztán, amikor egyedül maradt a lakásban, kézbe vette, forgatta, szagolgatta, majd elhatározta, hogy ő bizony megdézsmálja. Lesz, ami lesz. Aztán, ahogy jobban szemügyre vette, rájött, hogy apja éles borotvapengéjének segítségével könnyen hozzáférhet az áhított bonbonhoz. Három szemet elfogyasztott, és a bonbonok pótlására egy kockacukrot göngyölt aranypapírba, majd visszarakta a dobozt a tükör elé. Senki, még a takarítónő sem vette észre a fosztogatást, így történhetett meg, hogy egy hét múlva már minden bonbon helyett kockacukrot őrzött a színes burkolat. És épnek tűnt a doboz is. Közben egy kisebb baleset is történt a családban. Mária asszony elcsúszott a parkettán, és kificamította a lábát. Orvost hívtak, az pihenésre ítélte az asszonyt, s később beszervezett egy ápolónőt is, aki délelőttönként megtornáztatta. Amikor így rendbe jött, Mária hálája jeléül az ápolónőnek adta a dobozt. „Vigye el Margitka, majd örülnek a csokinak a gyerekek!" Margitka megköszönte, de ő sem bontotta fel a dobozt hazaérve, hanem berakta a ruhásszekrénybe. Naponta megnézte, gyönyörködött a doboz szép díszítésén, olykor-olykor a kísértés is megkörnyékezte: mi lenne, ha megenne belőle egy szemet? De ellenállt, egyszer majd, ha elérkezik a nagy pillanat, felbontja. Végül is lemondott róla, elajándékozta. Etuska néni, a keresztanyja látogatott el hozzá születése napján, sokáig ücsörgött a kényelmes fotelban, régi dolgokra emlékezve. Nekiajándékozta a dobozt. „Fogyassza el egészséggel, és látogasson meg máskor is." Etuska örömmel vitte haza, miközben arra gondolt, hogy örül majd a rumos meggynek az unokája, a vézna kis Irmácska, aki mindennap meglátogatja, és segít neki a háztartásban. Pedig még csak iskolás. De nem szeret tanulni. Többet kellene vele foglalkozni. Ez a szép ajándék biztos ösztönzőleg hat majd rá. Igaz, ő szíve szerint inkább könyvet adna neki, hogy olvasson, de a kislányok rajonganak az édességért. Irmuska tapsolt örömében, amikor a nagyanyja átnyújtotta neki a doboz csokoládét. Örömmel vitte haza. Fel is bontotta volna, ha anyukája nem figyelmezteti: „Ez olyan szép, hogy nem szabad hozzányúlni. Ajándékozd a tanárnődnek, tudod annak, aki pikkel rád, és mindig rossz jegyet ad. A szemüveges Berta néninek..." Hány embernek szerzett már örömet ez a doboz. A szív melege vette körül, a szeretet, a jóság, mások megbecsülésének aurája, így vándorolt kézről kézre, mire elért a szigorú tanárnőhöz. Bertus néni szinte megrendült, amikor a vézna kis Irmácska szégyenlősen elébe állt, rebegett valamit, majd átnyújtotta neki. Éppen a dolgozatokat javította. Az ajándékozás hatására a szokottnál enyhébb szigorral. Lám, lám, szíve van ennek a kislánynak. Határozott mozdulattal tépte le a dobozról a díszes burkot, aztán elsápadt. Micsoda hecc ez? És éppen ez a kis butuska? Határozott mozdulattal írta a kislány neve mellé a nagy egyest. Pótvizsga lesz belőle. Tanulság? Akár százféle. Én ezt vontam le belőle. Nem mindig az igazi bűnös lakói az életben... Illés Sándor Csokoládé Akit a művek választottak Hatvan éve halt meg Szerb Antal írni a portré egyik mesteréről, Szerb Antalról nehéz feladat. Ő mindig briliáns stílussal és lenyűgöző tudással készítette irodalmi arcképeit, így minden róla írt szöveg kicsit szürkének látszik. Ám élete során önmaga portréit is megfestette - az elsőt a kamasz Szerb Antal naplójában, egy piarista cserkész feljegyzéseiben. A tizenöt éves fiú távirati stílusban írta le napirendjét, céljait, gondolatait a felnőttek világáról, de ez a visszafogott jegyzet a szellemi és lelki növekedni akarásról, valamint figyelemre méltó önfegyelemről árulkodik: „Napirend. Hétfő: (...) 2-1/2 3 olvasás. Vz 3-3 algebra (esetleg latin). Vi 4-ig természetrajz. 1/2 4-ig pihenés. Utána I. történelem. II. latin mondattan. III. Toldi." „A mai nappal nem vagyok megelégedve - írta néhány héttel később. - Nem végeztem el eléggé kötelességeimet. Nagyobb jótettet nem csináltam, amint azt elhatároztam. Céljaimat nem teljesítettem eléggé. Ezért ezeket ismét kitűzöm, és iparkodni fogok teljesíteni ezeket. Örömet fogok szerezni szüleimnek. Elmélkedés: miért szükséges a munka? Mert örömet nyújt. Mert élvezet a munka eredményét látni." A fiút úgy nevelték, hogy a keresztség, amit a zsidó család felvett, ne csak formalitás legyen. Keresztapja Prohászka Ottokár volt, és Sík Sándorral beszélte meg kamaszként, mi szeretne lenni. Végül az irodalom, amivel „Sík tanár úr" megismertette osztályát, eldöntötte, mi legyen Szerb Antalból. A második portré irodalomtörténeti munkáiból olvasható ki. A két, hatalmas tudást és könyvtárnyi olvasmányt feldolgozó szintézise, a Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története megjelenésük után meghatározó tudományos munkák voltak. Majd mikor a történelmi változások miatt szerzőjük viszszavonulni kényszerült, betiltották őket. Ma sem forgatják túl sokan ezeket a könyveket, főképpen azért, mert a mai irodalomfelfogás szerint túl szubjektívek, „nem elég tudományosak". Pedig éppen ebben a „nem elég tudományosságban" rejlik Szerb Antal irodalomtörténeti munkáinak nagy vonzereje: maga az elméleti munka is kész műalkotás, s ezzel igazán közel hozza az irodalmat a mindennapi olvasóhoz. Erre Szerb Antal tudatosan törekedett. „Legjobban annak örülök - nyilatkozta évekkel később -, amikor azt hallom, hogy ismerőseim, legnagyobb meglepetésükre úgy olvassák irodalomtörténeti műveimet, mint egy regényt. Ezt is akartam. Kiemelni az irodalomtörténetet az iskolás porrétegből, eleven valósággá tenni, és ezáltal az emberekbe kedvet önteni ahhoz, hogy ne csak a bestsellereket olvassák, hanem az ún. irodalomtörténeti magasságokat is." Ugyanakkor beleszőtte elemzéseibe a maga vívódásait is az alkotással, és nemegyszer saját életének nagy kérdéseire kereste a válaszokat mások szavaiban: „...az alkotónak választania kell a mű és az élet között - írta Henrik Ibsen Solness építőmesterével kapcsolatban. - Ez a probléma végighúzódik az egész századon Goethétől Thomas Mann Tonio Krögeréig, a legszélsőségesebb példája Flaubert élete (...). Mint Flaubert esetében, Ibsennél is van bizonyos önámítás: valószínűleg egyiküknek sem állt módjában szabadon választani élet és mű között, a mű választotta őket, és az életnek hallgatnia kellett." Az utolsó önarckép a munkatáborból küldött leveleiből és ottani tetteiből sejlik föl. Hogyan viselte el a munkatábort az, aki életét könyvek között töltötte, aki „szerelmes esszéket" tudott írni irodalmi művekről? Volt, aki vakon körmölte a sorokat kockás füzetébe, Szerb Antal olvasott ugyanabban a sötétben. Ő egy könyvet vitt magával, a Száz vers című gyűjteményét, melyben a számára legkedvesebb verseket szedte össze, amelyek „jóformán mindegyike vigasztalója volt egyszer egy magányos vagy bánatos órán, vagy pedig titkos és kimondhatatlan sejtelmeket ébresztett benne a világ mélyebb és örök összefüggéseire vonatkozólag" - írta az előszóban. 1943-ban készítette ezt a gyűjteményt, mikor először munkaszolgálatra kellett mennie, a táborból levelezve intézte a fordítások átengedését. 1944 nyarának legelején végleg behívták. Ezután már csak feleségének és régi barátjának, Zsolnay Bélának írt, az elkeseredésben is bizalommal és halvány iróniával: „... a munkatáborból még Mikes Kelemennek sem lett volna kedve levelet írni, nem mintha rossz sorom volna, de nem illik a stílushoz..." Az egyik, feleségének szóló levélben elküldte felnőttkora egyetlen és élete utolsó versét: És Orpheus csak ment, magába hullva, / A pusztulás nagy leckéjét tanulva... Kétszer próbált megszökni, másodszorra alig több mint egy hónappal halála előtt, ám mivel barátait is magával akarta vinni, a szökés meghiúsult, és elveszett a remény. Már betegen, munkára képtelenül feküdt, mikor a nyilasok megverték. 1945. január 27-én, Balfon halt meg, a tábor orvosa nem tudott vagy nem akart segíteni rajta. Társai, akik túlélték, azt mesélték, szilveszter éjszaka - önmagát meg nem tagadva ekkor sem, itt sem - hosszan beszélt nekik Shakespeare-ről és József Attiláról. Kácser Anikó