Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)

2005-01-30 / 5. (2946.) szám

2005. január 30. Kultúra Az oldalt szerkesztette: Gábor Adrienn Angéla PALETTA Kortárs szerzők műve­iből ad hangversenyt a Mini Fesztivál keretében a Gemma Énekegyüttes, a Cantate Női Kar, a Ju­bilate Leánykar, a Cante­­mus Leánykar és az Ewald Rézfúvós Kvintett január 30-án, vasárnap 17 órakor az ELTE Jogi Karának dísztermében. A koncertet a Magyar Zene­­művészeti Társaság ren­dezi. Vezényel: ifj. Sapszon Ferenc és Szabó Dénes. Ifj.Várdai István és ifj. Mező László gordonka­­művészek közreműködé­sével az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar koncerte­zik az Olasz Kultúrintézet­­ben január 30-án, vasárnap este fél nyolckor. Műsor: Haydn: A megjutalmazott hűség - nyitány, D-dúr gor­donkaverseny, Hob. VIIb.2, G-dúr („Üstdob") szimfónia, Hob. 19 94, Vival­di: g-moll concerto két gor­donkára, RV 531. Vezényel: Fischer Ádám. Válogatott mestermű­veket vonultat fel az a kü­lönleges órakiállítás, amely február elsejétől egy éven át látogatható az Iparművészeti Múzeum­ban. Radvánszky Ferenc magángyűjteményében a XVII. századtól napjainkig kísérhető figyelemmel az időmérő szerkezet fejlődé­se. A kollekció minden da­rabja működőképes, és kö­zöttük olyan különleges­ségek is szerepelnek, ame­lyekkel egyetlen magyar­­országi közgyűjtemény sem büszkélkedhet. Corelli a Parnasszuson és más meglepetések csembaló(k)ra - Jótékony­­sági hangverseny egy új csembalóért címmel játsza­nak a Zeneakadémia csembaló szakos hallgatói és kamarazenekara a Clavicembalo Alapítvány támogatásával a február 5- én, szombaton 19.30 óra­kor megrendezendő esten. Fellépnek: Péteri Judit, Horváth Anikó, Cseh Dalma és Balog Zsolt. Helyszín: Zeneakadémia, kisterem. Február 6-áig tekinthe­tő meg Dobogókőn, a Manréza Spirituális és Kulturális Központban az Olajág Keresztény Művé­szeti Társaság kiállítása. A látható zene című kortárs képző- és iparművészeti tárlatot Nagy Szent Ger­gely tiszteletére rendez­ték. Tordon Ákos Ha elmentem ne gyászoljon szó szavak ne sirassanak csupán egyetlen befelé hulló könnycsepp lelkedet érintve őrizze emlékemet s vigyázza majdan telkemet a téren s időn túli valóságban a végtelenben ismerőssé lett ismeretlenben A felvilágosodás és a népiesség „találkozása" Csokonai Vitéz Mihály Csokonai és író barátai, Földi János és Fazekas Mihály, mind a felvilágosodás gyer­mekei. Ennélfogva a tudomá­nyok iránti érdeklődésük mo­dern vonás. Voltaire és Rous­seau eszméi által alakított vi­lágképük - magyar különle­gességként - nem absztrakt, antikizáló hajlammal párosul, hanem hétköznapi élmények­kel, a valóság közvetlen ihle­tésével. Csokonai Vitéz Mihály a fel­világosodás legnagyobb ma­gyar költője. Még ma is kü­lönleges frissességgel hat köl­tészete. Miért? Talán, mert a nép közvetlen közelségében megszerzett élettapasztalata hatotta át, miközben a könyv­tárban a Siecle des Lumieres (a fény évszázada) nagy gon­dolkodóival társaloghatott. Fáradhatatlanul küzdött a kultúra terjesztéséért, a kor­ban igen merésznek számító, felvilágosult pedagógiájáért rajongó diákjaival színműveit adatta elő, s bár verseskötete­it nemigen tudta kiadatni, mégis országos hírű költő vált belőle. Már 1785 táján felfigyelt környezete az üldözött refor­mátus lelkészek ivadékára, a borbélysebész fiára­­ Háló Ko­vács József csodagyereknek nevezte az akkor tizenkét éves Csokonait. Szépprózai kísérletei idején Kazinczy biz­tatta, őt magát „második Hor­váth Ád­ámként" üdvözölte, már 1792-ben. Noha számta­lan kudarc kísérte életpályá­ján, rendkívüli szellemessé­gét mindvégig őrizte. Talán csak a „komáromi elméret­­séget" követően tört meg ke­véssé, azaz a boldognak in­dult Lilla-szerelem keserű fordulata után, mikor is a Csokonait viszontszerető Lil­lát - azaz a gazdag komáro­mi kereskedő lányát, Vajda Ju­liannát - máshoz adták. Re­ménye, hogy álláshoz jut a keszthelyi Georgiconban, szintén meghiúsult. E csaló­dások után Somogyban vi­gasztalták barátai. Ekkor költészete teljes ere­jével a néphagyomány felé fordul, az irodalmi népiesség úttörőjévé válik. Nem való­színű, hogy magánéleti ku­darcai fordították volna népi­es irányba líráját. Sokkal in­kább feltételezhető, hogy a felvilágosodás valódi híve­ként induló fiatal költő hu­manizmusát megzavarja a ja­kobinus terror, szintúgy an­nak majdani felszámolása. Végül is az 1795 utáni pálya­­szakasz vélhetően ebből a lel­ki válságból való kiemelke­dés eredménye. Ne felejtsük el: Csokonai valószínűleg ott volt a Vérmezőn, és saját sze­mével láthatta Martinovitsék kivégzését! Kazinczyval 1801-ben ta­lálkozott, ám a nagy nyelvújí­tó példakép félreértette őt. Műveinek kiadására ezért elő­fizetőket gyűjt Csokonai­­ ke­vés sikerrel. Debreceni házát tűzvész pusztítja el, miközben folyamatosan küzd újból és újból fellángoló tüdőbajával. Mégis, az isteni gondviselés látszik abban, hogy Fazekas Mihály töretlen és meghitt ba­rátságot tartott vele, ő enyhí­tette Csokonai keserűségét amiatt, hogy Kazinczy csak az ügyes életképfestőt látta ben­ne, nem érzékelve azt a tényt, hogy költészete érzéki gaz­dagságú, világirodalmi mér­cével mérve is jelentős líra. A költői mintának érzett „isteni Pope" műveit meghaladta, rousseau-izmusát páratlan módon oldotta szépprózává. Filozofikus költészete nem so­rolható iskolákba. Pontosan ismerte a magyar valóságot, mindazonáltal kitűnő intelli­genciával foglalkozott az eu­rópai magas műveltséggel, és annak megfelelő életművet hozott létre. A hányatott életű zseni egy temetésen fázott meg úgy, hogy tüdőgyulladása ha­lálhoz vezetett. Éppen két­száz évvel ezelőtt, 1805. janu­ár 28-án hunyt el. A debreceni Hatvan utcában, temetésén - a tilalom ellenére is - részt vettek diákjai, de ott volt Ka­zinczy Ferenc is. Völgyi Tóth Zsuzsa égi ismerősöm mesélte nekem ezt a történetet. Talán húsz éve is van már ennek, de mostanában gyakran eszembe jut. Le­het, hogy akad megszívlelendő ta­nulsága is. Mert azért vannak törté­netek. Házassági évfordulójának meg­ünneplésére egész rakomány aján­dékkal tért haza egy este a hivatalá­ból Szűcs Elemér adóellenőr. Hozott piperecikkeket, édességeket és két belépőt egy zenekari hangversenyre. Mindent lerakott az asztalra, és ke­zet csókolt Marikának, a feleségé­nek, aki nagyon hálás tudott lenni az ilyen meglepetésekért. Nyomban helyükre rakta a dolgokat. A díszes, nagy bonbonosdoboz a tükör elé ke­rült, egy szekrénykére. A család sze­me fénye, Pistike áhítattal nézte. Ru­mos meggy van benne, aranypapír­ba csomagolva. Abban reménykedett, hogy anyu­ka felbontja majd a dobozt, és ő is belemarkolhat, de ezt hiába várta. Anyja mintha megfeledkezett volna a csokoládéról. Egy szombat délelőtt aztán, ami­kor egyedül maradt a lakásban, kéz­be vette, forgatta, szagolgatta, majd elhatározta, hogy ő bizony meg­dézsmálja. Lesz, ami lesz. Aztán, ahogy jobban szemügyre vette, rá­jött, hogy apja éles borotvapengéjé­­nek segítségével könnyen hozzáfér­het az áhított bonbonhoz. Három szemet elfogyasztott, és a bonbonok pótlására egy kockacukrot göngyölt aranypapírba, majd visszarakta a dobozt a tükör elé. Senki, még a takarítónő sem vette észre a fosztogatást, így történhetett meg, hogy egy hét mú­lva már min­den bonbon helyett kockacukrot őr­zött a színes burkolat. És épnek tűnt a doboz is. Közben egy kisebb baleset is tör­tént a családban. Mária asszony el­csúszott a parkettán, és kificamította a lábát. Orvost hívtak, az pihenésre ítél­te az asszonyt, s később beszervezett egy ápolónőt is, aki délelőttönként megtornáztatta. Amikor így rendbe jött, Mária hálája jeléül az ápolónőnek adta a dobozt. „Vigye el Margitka, majd örülnek a csokinak a gyerekek!" Margitka megköszönte, de ő sem bontotta fel a dobozt hazaérve, ha­nem berakta a ruhásszekrénybe. Naponta megnézte, gyönyörkö­dött a doboz szép díszítésén, oly­kor-olykor a kísértés is megkörnyé­kezte: mi lenne, ha megenne belőle egy szemet? De ellenállt, egyszer majd, ha elérkezik a nagy pillanat, felbontja. Végül is lemondott róla, elajándé­kozta. Etuska néni, a keresztanyja lá­togatott el hozzá születése napján, sokáig ücsörgött a kényelmes fotel­ban, régi dolgokra emlékezve. Neki­ajándékozta a dobozt. „Fogyassza el egészséggel, és látogasson meg más­kor is." Etuska örömmel vitte haza, mi­közben arra gondolt, hogy örül majd a rumos meggynek az unoká­ja, a vézna kis Irmácska, aki min­dennap meglátogatja, és segít neki a háztartásban. Pedig még csak isko­lás. De nem szeret tanulni. Többet kellene vele foglalkozni. Ez a szép ajándék biztos ösztönzőleg hat majd rá. Igaz, ő szíve szerint inkább könyvet adna neki, hogy olvasson, de a kislányok rajonganak az édes­ségért. Irmuska tapsolt örömében, ami­kor a nagyanyja átnyújtotta neki a doboz csokoládét. Örömmel vitte haza. Fel is bontot­ta volna, ha anyukája nem figyel­mezteti: „Ez olyan szép, hogy nem szabad hozzányúlni. Ajándékozd a tanárnődnek, tudod annak, aki pik­kel rád, és mindig rossz jegyet ad. A szemüveges Berta néninek..." Hány embernek szerzett már örö­met ez a doboz. A szív melege vette körül, a szeretet, a jóság, mások megbecsülésének aurája, így vándo­rolt kézről kézre, mire elért a szigorú tanárnőhöz. Bertus néni szinte meg­rendült, amikor a vézna kis Irmács­ka szégyenlősen elébe állt, rebegett valamit, majd átnyújtotta neki. Éppen a dolgozatokat javította. Az ajándékozás hatására a szokott­nál enyhébb szigorral. Lám, lám, szíve van ennek a kislánynak. Hatá­rozott mozdulattal tépte le a doboz­ról a díszes burkot, aztán elsápadt. Micsoda hecc ez? És éppen ez a kis butuska? Határozott mozdulattal írta a kislány neve mellé a nagy egyest. Pótvizsga lesz belőle. Tanul­­ság? Akár százféle. Én ezt vontam le belőle. Nem mindig az igazi bűnös lakói az életben... Illés Sándor Csokoládé Akit a művek választottak Hatvan éve halt meg Szerb Antal írni a portré egyik mesteré­ről, Szerb Antalról nehéz fel­adat. Ő mindig briliáns stílus­sal és lenyűgöző tudással ké­szítette irodalmi arcképeit, így minden róla írt szöveg ki­csit szürkének látszik. Ám élete során önmaga portréit is megfestette - az elsőt a ka­masz Szerb Antal naplójában, egy piarista cserkész feljegy­zéseiben. A tizenöt éves fiú távirati stílusban írta le napi­rendjét, céljait, gondolatait a felnőttek világáról, de ez a visszafogott jegyzet a szelle­mi és lelki növekedni akarás­ról, valamint figyelemre mél­tó önfegyelemről árulkodik: „Napirend. Hétfő: (...) 2-1/2 3 olvasás. Vz 3-3 algebra (eset­leg latin). Vi 4-ig természet­rajz. 1/2 4-ig pihenés. Utána I. történelem. II. latin mon­dattan. III. Toldi." „A mai nappal nem vagyok megelé­gedve - írta néhány héttel ké­sőbb. - Nem végeztem el eléggé kötelességeimet. Na­gyobb jótettet nem csináltam, amint azt elhatároztam. Cél­jaimat nem teljesítettem elég­gé. Ezért ezeket ismét kitű­zöm, és iparkodni fogok telje­síteni ezeket. Örömet fogok szerezni szüleimnek. Elmél­kedés: miért szükséges a munka? Mert örömet nyújt. Mert élvezet a munka ered­ményét látni." A fiút úgy ne­velték, hogy a keresztség, amit a zsidó család felvett, ne csak formalitás legyen. Ke­resztapja Prohászka Ottokár volt, és Sík Sándorral beszélte meg kamaszként, mi szeretne lenni. Végül az irodalom, amivel „Sík tanár úr" megis­mertette osztályát, eldöntötte, mi legyen Szerb Antalból. A második portré iroda­lomtörténeti munkáiból ol­vasható ki. A két, hatalmas tudást és könyvtárnyi olvas­mányt feldolgozó szintézise, a Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története megje­lenésük után meghatározó tudományos munkák voltak. Majd mikor a történelmi vál­tozások miatt szerzőjük visz­­szavonulni kényszerült, be­tiltották őket. Ma sem forgat­ják túl sokan ezeket a köny­veket, főképpen azért, mert a mai irodalomfelfogás szerint túl szubjektívek, „nem elég tudományosak". Pedig ép­pen ebben a „nem elég tudo­mányosságban" rejlik Szerb Antal irodalomtörténeti munkáinak nagy vonzereje: maga az elméleti munka is kész műalkotás, s ezzel iga­zán közel hozza az irodalmat a mindennapi olvasóhoz. Er­re Szerb Antal tudatosan tö­rekedett. „Legjobban annak örülök - nyilatkozta évekkel később -, amikor azt hallom, hogy ismerőseim, legna­gyobb meglepetésükre úgy olvassák irodalomtörténeti műveimet, mint egy regényt. Ezt is akartam. Kiemelni az irodalomtörténetet az iskolás porrétegből, eleven valóság­gá tenni, és ezáltal az embe­rekbe kedvet önteni ahhoz, hogy ne csak a bestsellereket olvassák, hanem az ún. iro­dalomtörténeti magasságo­kat is." Ugyanakkor beleszőt­te elemzéseibe a maga vívó­dásait is az alkotással, és nemegyszer saját életének nagy kérdéseire kereste a vá­laszokat mások szavaiban: „...az alkotónak választania kell a mű és az élet között - írta Henrik Ibsen Solness építő­mesterével kapcsolatban. - Ez a probléma végighúzódik az egész századon Goethétől Thomas Mann Tonio Krögeréig, a legszélsőségesebb példája Flaubert élete (...). Mint Flau­bert esetében, Ibsennél is van bizonyos önámítás: valószí­nűleg egyiküknek sem állt módjában szabadon választa­ni élet és mű között, a mű vá­lasztotta őket, és az életnek hallgatnia kellett." Az utolsó önarckép a mun­katáborból küldött leveleiből és ottani tetteiből sejlik föl. Hogyan viselte el a munkatá­bort az, aki életét könyvek kö­zött töltötte, aki „szerelmes esszéket" tudott írni irodalmi művekről? Volt, aki vakon körmölte a sorokat kockás fü­zetébe, Szerb Antal olvasott ugyanabban a sötétben. Ő egy könyvet vitt magával, a Száz vers című gyűjteményét, melyben a számára legkedve­sebb verseket szedte össze, amelyek „jóformán mind­egyike vigasztalója volt egy­szer egy magányos vagy bá­natos órán, vagy pedig titkos és kimondhatatlan sejtelme­ket ébresztett benne a világ mélyebb és örök összefüggé­seire vonatkozólag" - írta az előszóban. 1943-ban készítet­te ezt a gyűjteményt, mikor először munkaszolgálatra kellett mennie, a táborból le­velezve intézte a fordítások átengedését. 1944 nyarának legelején végleg behívták. Ez­után már csak feleségének és régi barátjának, Zsolnay Bélá­nak írt, az elkeseredésben is bizalommal és halvány iróni­ával: „... a munkatáborból még Mikes Kelemennek sem lett volna kedve levelet írni, nem mintha rossz sorom vol­na, de nem illik a stílushoz..." Az egyik, feleségének szóló levélben elküldte felnőttkora egyetlen és élete utolsó ver­sét: És Orpheus csak ment, magába hullva, / A pusztulás nagy leckéjét tanulva... Kétszer próbált megszök­ni, másodszorra alig több mint egy hónappal halála előtt, ám mivel barátait is ma­gával akarta vinni, a szökés meghiúsult, és elveszett a re­mény. Már betegen, munkára képtelenül feküdt, mikor a nyilasok megverték. 1945. ja­nuár 27-én, Balfon halt meg, a tábor orvosa nem tudott vagy nem akart segíteni rajta. Tár­sai, akik túlélték, azt mesél­ték, szilveszter éjszaka - ön­magát meg nem tagadva ek­kor sem, itt sem - hosszan beszélt nekik Shakespeare-ről és József Attiláról. Kácser Anikó

Next