Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)
2006-07-23 / 30. (3023.) szám
Amiért a harang szól... Nándorfehérvár diadalának emlékezete külföldön Hányszor hallhattuk gyermekkorunk óta a déli harangzúgás pontatlan történetét? Nem csoda, hiszen a lexikonok, a művészi alkotások sokasága máig azt a téves információt adják tovább, mely szerint a világra szóló diadal kivívása után rendelte el egy pápai bulla a harangszót a keresztény világban. A budavári Nagyboldogasszony-templom freskóján is így jelölik - de ez nem pontosan fedi a valóságot. Elöljáróban le kell szögeznünk: sok köze van e nagyszerű és hősies fegyverténynek a délidőben számunkra oly kedves hangokhoz. Csakhogy III. Kallixtusz pápa nem a nándorfehérvári diadal után, hanem hetekkel korábban - éppen a Magyar Királyság területén küzdő keresztény hadak sikeréért való esdeklésként - rendelte el a déli harangozást. A Bulla Orationumban (1456. június 29- én) felszólította Európa népeit a „pogányok elleni" imára, s elrendelte a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban" a harangok háromszori megkongatását. A győzelem emlékére pedig az Úr színeváltozásának ünnepét iktatta a naptárba. Budán külön az elesettekért - minden délben harangoztak. Ismert tény az is, hogy az 1455. április elején, hetvenhét éves korában megválasztott pápa elképesztő energiával szervezkedett. Követeket, hithirdetőket küldött, és adót vetett ki a török elleni hadjáratok költségeinek fedezésére. Már 1455 májusában nyolcszázezer aranyat fordított erre a célra. De mit szólt a földrészünk sorsát is igencsak „érintő" ütközethez, a hatalmas magyarországi sikerhez Európa? Hogyan őrzi emlékezetében a magyarság - és több balkáni nép - önfeláldozó évszázados harcának legjelesebb mozzanatát? Ma úgy mondanánk: a diadal két „kulcsfigurája" Hunyadi János és Kapisztrán János volt. (Mivel Kapisztrán személyének számtalan - hazai, délvidéki, itáliai, ausztriai - megjelenítése önmagában is kimeríthetetlen téma, ezekről érdemesebb a szent halálának októberi évfordulóján szólni.) Nándorfehérvár szerepe és Hunyadi alakja az angol, francia, itáliai, német és más nyelvterületek kutatóit is élénken foglalkoztatta. De e nevekkel, képekkel templomok mélyén, sőt utcatáblákon is találkozunk Nyugat-Európában. Érdekes például egy neves francia történész Hunyadiképe. A XIX. század nagy francia történetírójától, Jules Michelet-től (a Párizsban elhunyt Teleki Blanka grófné tisztelőjétől) és Edgar Quinettől gyakran hallott egy lelkes tanítvány az „Európa hőseként", a „szabadság előhírnökeként" emlegetett Magyarországról. Ennek az országnak „legkiválóbb bajnoka", Hunyadi János oly nagy rokonszenvet keltett a történészi pályája elején álló Charles Louis Chassinben, hogy megírta La legende hongroise Jean de Hunyad című munkáját, amely 1855-ben folytatásokban jelent meg a Revue de Paris-ban. A Párizsba menekülő Irányi Dániel (akivel később közösen könyvet is írt) hasonlóképpen felkeltette az ifjú francia történész érdeklődését a magyar középkor és Hunyadi legendákkal övezett személye iránt. A párizsi Cluny Múzeum huszonhármas számú terme magyar pajzsokat őriz a Hunyadiak korából (Mátyás díszes halotti pajzsa a Musée de l'Armée-ben található). A Csatorna túloldalán, Angliában már a XVI. századtól bőséggel találunk Hunyadi Jánost magasztaló írásokat brit történetírók, utazók tollából is. (Mátyás megítélése - nyilván kora politikai szövetségeire tekintettel - nem volt ilyen kedvező és egyértelmű.) E témának a Cambridge-ben élő Gömöri György volt alapos kutatója. Megjegyzendő, hogy Oxfordban az elsők között szólalt meg a harang Nándorfehérvárért. Sir Thomas More, azaz Morus Tamás a mohácsi vész utáni események hatására megjelentetett Párbeszéd a balsorsban című művében így értékeli az említett időszakot: „A Magyar Királyság mind ez ideig a kereszténység nagyon biztonságos kulcsa volt. S nem kétséges, ha a török egyszer birtokba veszi, akkor Magyarország elveszett, hiszen innen jó út nyílik a töröknek szinte az egész maradék keresztény világba." A korszakkal foglalkozó szinte valamennyi fontosabb angol történelmi mű megállapítja, hogy a magyarok kemény, hősies harcot vívnak a törökkel, s ha más népek segítenének, sikerülne is kiűzni őket végleg az országból. Ám az is tény, hogy néhány önkéntes, csekély számú angol katonai egység megjelenésén túl a rendszeres imaelrendelések révén vált inkább ismertté Magyarország helyzete Angliában. 1566-ban készült például a canterburyi érsekség imaszövege, amelyet hetente háromszor mondattak el a templomokban „azoknak a keresztényeknek a megmaradásáért, akik országát a török most megtámadta Magyarországon vagy másutt". A török európai előnyomulásával először John Foxe foglalkozott mélyebben, az 1563- ban Londonban megjelent terjedelmes és nagyhatású Actes and Monument című munkájában. Ennek olvasását I. Erzsébet királynő szinte kötelezővé tette: elrendelte, hogy minden templomban helyezzék el. E korszakban a könyv népszerűsége (Gömöri szerint) vetekedett az anyanyelvre fordított Szentíráséval. A mű harmadik és negyedik fejezetében részletesen ismerteti a magyar kormányzó és hadvezér pályafutását, Nándorfehérvár ostromát. „Magyarország kormányzója Hunyadi János volt, akinek a törökön vett győzelmei híresek." Majd Nándorfehérvár védelmére térve leírja a törökök nagy veszteségeit - negyvenezer ember és számos ágyú -, majd megállapítja, hogy mindez a Hunyadi vezette sereggel szembeni többszörös oszmán fölény ellenére történt. Érdekesség, hogy a Dugovics-epizód leírásánál - más források legendás elemeinek átvételével - azt állítja: mielőtt az önfeláldozó vitéz elszánta volna magát a halálos ugrásra, gyors feloldozást kért „öngyilkosságáért" az éppen a közelben tartózkodó Kapisztrán Jánostól. Ő ezt természetesen megadta, „így mentette meg Belgrád városát Isten gondviselése, Hunyadi János és eme derék cseh." (Foxe valamilyen okból cseh vitéznek vélte Dugonics Tituszt.) George Whetstone 1586-ban megjelent - Erzsébet királynőnek ajánlott - művében, az Angol tükörben ír Mahomet (Mehmed) szultán csúfos elűzetéséről Belgrádnál, „ama vitéz magyar hadvezér, János vajda által". De az angol „történetírás Newtonjaként" ismert XVIII. századi Edward Gibbon is (A Római Birodalom hanyatlása és bukása című hatalmas munkájának több fejezetében) kiemeli a magyarság oszmánellenes küzdelmeit: „Magyarország és Lengyelország királysága, amelyek a latin egyház belső határait védték, volt közelebbről érdekelve a török előrenyomulásának föltartásában." Leírja, hogy e királyságokon belül - a szüntelen pártos viadalok ellenére - „a római pápa elképzeléseit elősegítették a kor körülményei... egy hős révén, akinek a neve Hunyadi János, már népszerű volt a keresztények között, és félelmetes a töröknek..." William Godwin angol író 1799-ben és 1831-ben kiadott regényében, a St. Leonban így ír a spanyol inkvizíció börtönéből szabaduló főhős Magyarországra tervezett utazására gondolva: „Magyarország katasztrófaáldozatán tépelődtem ott, az 1444-i várnai csatavesztéstől az 1526-i mohácsi vészig, ez a nagylelkű nemzet mindkét esetben hasztalanul tündökölt a vitézség erényeivel, de még a vereségek ellenére is fenn tudta tartani függetlenségét, és Európa népeinek és kultúrájának védelmében összefogott egy barbár és vérszopó ellenség ellen... Gondolataim lelkes csodálattal adóztak a hős Hunyadi és még nagyobb fia cselekedeteinek..." S még sok angol író Hunyadi méltatását sorolhatnánk... Érdekes adalék a szigetországból, hogy a londoni Viktória és Albert Múzeum felismerhetően Hunyadi-ábrázolást őriz egy kis ezüst érmén, a sárkányt taposó Szent György-figura alakjában... Itália irodalma is, de képzőművészete még inkább bővelkedik Hunyadi-ábrázolásokban. Az Olaszországban barangoló magyar turista több helyütt is találkozhat a hős alakjával: hol Zsigmond király ifjú itáliai kísérőjével, hol az ünnepelt hadvezér képével. Például Castiglione Olonában (a keresztelőkápolnában: a feltételezés szerint Zsigmond ábrázolása mellett), Genovában (a Museo di Palazzo Rossóban), Firenzében (a Szent Annunziatatemplomban, L'Aquilában (a Convento di S. Giuliano kerengőjének falán, a nándorfehérvári csata ábrázolásánál) és Capestranóban (a számos Kapisztrán János-emlék mellett a S. Francesco-kolostorban, valamint a Castello Piccolominiben). Az először 1941-ben kiadott, Florio Banfi által írt Ricordi ungherese in Italia című katalógus 2005. évi felújítása, kiegészítése - ha szélesebb körben elterjedne - nagy segítséget jelenthetne a Hunyadi-emlékek iránt érdeklődő utazók számára is. S végül kiragadnék az európai Hunyadi-emlékek közül egy mai svájci feliratot. Burgdorf csinos település Bem közelében (alig húsz kilométerre északkeletre). Egyik szép utcája a „Hunyadigasse". Érdekes a felirat megfogalmazása a név és a dátumok után: „Johann Hunyadi 1383-1456, Ungarischer Freiheitskämpfer". A „magyar szabadságharcos" jóvoltából a török hetven évig kényszerült lemondani az Európa meghódítását célzó rohamairól. Hunyadi 1456 nyarán így ír: „Inkább meghalok fegyverrel a kezemben... inkább kész vagyok síromat a csatamezőn keresni, mint tanúja lenni továbbra is nemzetem szenvedéseinek." A magyar szabadság védelme egyenlő volt az európai keresztény kultúra és civilizáció védelmével is. Az Oszmán Birodalom száz évvel Hunyadi halála után bekövetkező terjeszkedésének következményeit mi, magyarok jól ismerjük, sőt máig viseljük: az ország nagy területeinek elnéptelenedését, a szpáhigazdálkodás termőföldeket kirabló hatását, a későbbi eltanyásodás fogalmát, az évszázados, véres, heroikus végvári küzdelmek világát. Európa nyugati felének - épp az itt élő nemzet(ek) önfeláldozó közdelmének köszönhetően - mindezt nem kellett elszenvednie. Ironikus szójáték fogalmazódott meg agyamban még diákként, amikor gyakran láttam egy falfestményt az esztergomi ferences gimnázium lépcsőházának falán: „Közép- és Kelet-Európában a helyzet változatlan." Forró Kamill ferences impozáns falképe a nándorfehérvári diadalnak állított emléket - a kép az ötszázadik évfordulóra, 1956-ban készült. Sok hasonlóságot mutatott az ábrázolt esemény és a kép készültének időpontja. „A magyarok vére", áldozata 1956-ban ismét példát adott Európának. Vajon elgondolkoznak-e valaha ezeken a tényeken - a külhoni művészi Hunyadi-ábrázolások vagy éppen a svájciak által állított utcatábla tövében - az Európa szerencsésebb felén született, ott gazdagodott polgárok és a számunkra újabb és újabb uniós feltételeket és követelményeket előíró politikusok? Jó volna, ha megértenék: a földrész keleti felének mai állapota nem független azoktól a történelmi megpróbáltatásoktól, amelyektől ők épp e népeknek köszönhetően menekültek meg. Messik Miklós (Magyar Emlékekért a Világban Egyesület) A nándorfehérvári csata ábrázolása a S. Giuliano-kolostor kerengőjének falán Fotó: Horváth Zoltán L'Aquila, a S. Giuliano-kolostor kerengője Fotó: Horváth Zoltán Kapisztrán Szent János a nándorfehérvári csatában (Capestrano, Szent Ferenc-kolostor) Fotó: Horváth Zoltán Nándorfehérvár 1456-1956 Forró Kamill falfestménye az esztergomi Temesvári Pelbárt Gimnázium lépcsőházában Fotó: Messik Miklós Hunyadi utca a svájci Burgdorfban Fotó: Jancsó Gábor Múltunk 2006. július 23.