Új Ember, 2007 (63. évfolyam, 1/3047-52/3098. szám)
2007-02-04 / 5. (3051.) szám
2007. február 4. Gifimal Fórum Az Olvasó írja Boldog Sára és az ugandai árvák Boldog Sára testvérünk - ma már közismert - vágya volt, hogy misszióba mehessen, de a történelem Ura itthon fogadta el életáldozatát. S most úgy tűnik, Sára testvér mégis misszióba indul. Az Úristen meghallgatta, és egészen másképpen teljesíti vágyát és imáját. A következő levelet kaptam: „Engedje meg, hogy kéréssel forduljak a Szociális Testvérek Társaságához. Néhány héttel ezelőtt egy kandidátusi védésen vettem részt a pozsonyi Szent Erzsébet Egészségügyi és Szociális Munka Főiskolán, amelynek alapítója Vladimir Kremery professzor, nemzetközileg elismert onkológus és farmakológus. Kremery professzor és munkatársai Afrikában és a világ más szociális problémákkal küzdő részein több kórházat, hospice-t és árvaházat alapítottak és támogatnak. Ezeket rendszerint ismert katolikus egyéniségekről (Batthyány-Strattmann László, Maximilian Kolbe) nevezik el. A védés utáni beszélgetésben szóba került Boldog Salkaházi Sára neve is, és Kremery professzor felajánlotta, hogy egy Ugandában a közeljövőben megnyíló árvaházat Salkaházi Sáráról nevezne el..." De ehhez az imameghallgatáshoz kellett a kassai KÉSZ vezetőjének találékony szeretete, új boldogunk örömhírének továbbadása akkor és úgy, hogy az Úr terve így valóra válhasson. Imádkozzunk ennek az árvaháznak a megvalósulásáért, s hogy mindannyiunkban legyen meg a hála és öröm, hogy vannak hősök, szentek, vértanúk, s komoly szakemberek, adakozó igaz emberek, akik köré szerveződik a szeretet civilizációja. Boldog Sára testvér, járj közben az ugandai árvákért és jótevőikért! Sztrilich Ágnes szociális testvér A kitelepítés emlékére országos novellapályázat A piliscsabai Művelődési Információs Központ és Könyvtár, a Német Kisebbségi Önkormányzat, valamint a Német Kulturális Egyesület egyetlen példaként országos novellapályázatot hirdetett a múlt évben, a német nemzetiségiek kitelepítésének 60. évfordulóján. A meglepően szép eredmény: 35 pályamű különböző tájegységekről és Németországból. A szakértői bizottság valamennyit értékelte: vannak egyéni és családi sorsot fölelevenítő, művészi színvonalú írások, emellett irodalmi szociográfiák, és új történelmű adatokat tartalmazó, nagyobb terjedelmű munkák - sok egyházi, hitbéli vonatkozással. Az első díjakat megosztva adták ki, és különdíjakat is megszavazott a zsűri, összesen tízet, melyek átadási ünnepségére január 27-én került sor a Piliscsabai Önkormányzat dísztermében. Reformátusok Budapesten Hatalmas vállalkozás a Reformátusok Budapesten című, kétkötetes tanulmánykötet Kása László, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszéke professzorának szerkesztésében. Kása professzor a bevezetőben tisztázza a vállalkozás célját: a fővárosi reformátusok története, élete, mozgalmai és szervezetei a kezdetektől a jelenig. Ugyanakkor rögzíti, hogy nem a református egyház teológiai alapozottságú bemutatása a céljuk, hanem „mindenekelőtt társadalomtörténeti és művelődéstörténeti megközelítéssel" dolgozza föl az 1500 oldalas mű a jelentős vallási közösség életét. Nagy Áron tanulmányából megtudjuk, hogy a reformátusok száma Budapesten folyamatosan nőtt a tizenkilencedik-huszadik században, s 1949-ben már valamivel meghaladta az összlakosság tizenöt százalékát. Ugyanebben az évben a kerületek közötti megoszlás a következő képet mutatja: a legtöbb református a nyolcadik kerületben található, majd a Ferencváros, Erzsébetváros, Zugló, Terézváros és Kőbánya következik. Ez azt is jelzi, hogy a város belső részén egymás mellett élt a meghatározó lélekszámú katolikus, illetve a jelentős református és izraelita vallású lakosság. Figyelmet érdemel a 2001-es budapesti vallásföldrajzi térkép. Eszerint a történelmi - vagy bevett - egyházak híveinek megoszlása legújabb korunkban a következő: a római katolikusok legnagyobb arányban Budán, a második, az első, a tizenegyedik és a huszonkettedik kerületben élnek. A pesti oldalon Soroksár, Rákospalota és a tizenhatodik kerület a katolikusok által leginkább lakott terület. A reformátusok Budán az első kerületben élnek arányaiban a legtöbben, a pesti oldalon pedig elsősorban Rákospalotán, Pestszentlőrincen és Pestszentimrén, s mindenekelőtt Pesterzsébeten. Az evangélikusok Budán az első, második és részben a harmadik, Pesten elsősorban a tizenhatodik és tizenhetedik kerületben laknak. Az izraeliták Budán az első, a második és a tizenkettedik kerületben, Pesten a belső városrészekben, Lipótvárosban, Újlipótvárosban, Terézvárosban, Erzsébetvárosban, Józsefvárosban és Zuglóban vannak jelen elsősorban. A szerző megjegyzi, hogy az elmúlt ötven évben „a vallástalanodás a legnagyobb arányban körükben következett be". 225 ezren vallották magukat reformátusnak a fővárosban 2001-ben, a lakosság több mint egytizede. Ugyanezen adatok alapján Budapesten a római katolikusok szám 45,5 százalékot tesz ki. Welker Árpád a tizenkilencedik századi vegyes házasságokról és vallásváltásokról írott tanulmányában a fő tendenciákat - református szemszögből - a következőkben összegezi: az asszimilálódó zsidók számára „a keresztény féllel való házassági kapcsolat egyetlen magyarországi útja a kikeresztelkedésen keresztül vezetett. A katolikusok számára a házasságkötés terén a legfőbb problémát a válás tiltása okozta, a válást és a reverzálist nem szankcionáló protestáns felekezetek felé irányuló betörési mozgalom egyik hajtóereje alighanem ez lehetett." A Kálvin téri presbitérium (egyháztanács) tagjai között a tizenkilencedik században nem egy, a magyar köztörténet szempontjából jelentős személyiséget találunk. Ifjabb Bertényi Iván őket mutatja be tanulmányában, többek között Lónyay Menyhért miniszterelnököt és Beöthy Zsigmond, költőt, írót, jogtudóst, de itt találjuk Jókai Mórt és Szilágyi Sándort, kora híres történészének nevét is. A könyv harmadik fejezete, közel kétszáz oldalon a budapesti református egyházközségeket enciklopédikus formában mutatja be. Szantner Viktor írása a református egyházszervezet fontos elemeit, a konventek és a zsinatok történetét veszi sorra. A kiemelkedő lelkészegyéniségek között olvashatunk Török Pálról és Szász Károlyról, mint ahogyan Ravasz László püspöki működéséről, illetve Gyökössy Endréről, a pasztorálpszichológia jeles alakjáról. Jelentős volt mindig a református egyház kulturális és társadalmi szerepvállalása: a teológiai akadémia, a gimnáziumok (Lónyay és Baár-Madas) története bontakozik ki Bolyki János, iletve Rébay Magdolna tanulmányából. Az „ébredés" a protestáns szóhasználatban olyan vallási megújulási törekvéseket jelent, melyek a formális egyházi élettel szemben a hitéleti megújulást szolgálják. Ennek ívét rajzolja meg Kiss Réka, bemutatva, hogy a kommunista egyházüldözés sem tudta a vallásos emberek eme igényét háttérbe szorítani, s 1990 után ismét elevenné vált ez az örökség. Ugyanezen szerző kritikusan, valóban történeti távlatot adó higgadtsággal beszél a budapesti reformátusok 1945 utáni sorsáról, nem hallgatva el a bátor helytállás mellett a megalkuvásokat sem. A rendkívül gazdag anyagú, igen értékes köteteket olvasva egyetlen dolgot sajnálhatunk csak, hogy mind ez ideig nem jelent meg hasonló, a katolikusok történetét feldolgozó mű. (Reformátusok Budapesten, Argumentum - ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Budapest, 2006) E.I. Imádság és költészet C. S. l£wis a zsoltárokról „Gyakran megesik, hogy két iskolásfiú, ha együttműködik, hamarabb megold egy problémát, mint a tanító. Amikor a tanítóhoz fordultunk a kérdésekkel, ahogy arra mindannyian emlékszünk, nagyon szívesen elmagyarázta azt, amit már amúgy is értettünk, megtoldva egy csomó olyan tudnivalóval, amire nem voltunk kíváncsiak, de egyáltalán nem mondott semmit arról, ami bennünket nyugtalanított. Mindkét oldalról megfigyeltem ezt, ugyanis tanárként, amikor megpróbáltam választ adni a tanítványaim kérdéseire, néhány perc múltán unott arckifejezésük bizonyossá tette számomra, hogy pontosan ugyanattól a csalódottságtól szenvednek, amitől annak idején én is szenvedtem. A diáktárs többet segíthet, mint a tanító, mert kevesebbet tud. Ő is csak nemrég találkozott azzal a nehézséggel, amire szeretnénk tőle magyarázatot kapni. A szakértő viszont már oly rég szembesült vele, hogy el is felejtette." Rokonszenves és ígéretes őszinteség, a magán is mosolyogni képes ember önismerete sugárzik a fenti sorokból, melyekkel a keresztény hittel foglalkozó könyveiről is ismert „oxbridge-i" irodalomprofesszor, C. S. Lewis vezeti be a zsoltárokról szóló kötetét. Elmélkedéseiből érződik, hogy nem egy könyv erejéig „vetette rá" magát a Biblia e költői műveire: a Szentírással rendszeresen találkozó, nyitott lélekkel hívő és gondolkodó ember hangján szólal meg a szerző, amikor előbb a „kellemetlenebb" témákról (az ítéletről, az átkokról vagy a halálról) ír, majd például a természet, a dicsőítés, az engedékenység vagy „az Úrnak szépsége" foglalkoztatja. „.. .úgy írom e könyvet, mint egyik amatőr a másiknak, olyan nehézségekről szólok, amelyekkel magam szembesültem, vagy olyan meglátásokról, amelyekre magam jutottam a zsoltárok olvasása során, remélve, hogy valamelyest érdekelni, sőt talán még segíteni is fogja a többi nem szakértő olvasót." A biblikusnak - a szó legnemesebb értelmében - „műkedvelő" Lewisról a gondolatmenetében számos alkalommal felbukkanó, egyszer sem öncélú, hanem a zsoltárok megközelítését segítő utalások, párhuzamok olvastán egyértelműen kiderül: az irodalom világa számára a lélek gazdagságának jól ismert, sokszor felkeresett kincseskamrája. A zsoltárokról szóló kicsiny kötet eredetileg 1958-ban jelent meg, de magyar földre vezető majd fél évszázados útja mit sem ártott szellemi frissességének: gondolatai a hitével törődő vagy épp küszködő ember számára ma is hitelesek. A hazai megjelenés kapcsán még valamit érdemes megfontolnunk: e mű akkor íródott, amikor itthon a léleksorvasztó Kádár-rendszer mai napig pusztító világa bontakozott. A szigetországban akkoriban többek közt C. S. Lewis hitről szóló könyvei szerepeltek a népszerűségi listák élén. Nálunk jobbára a „tudományos" szocializmus remekeit nyomták az emberek kezébe. Igaz, ma már mi is tagjai vagyunk a szellemi életének keresztény gyökereit sunyin tagadó Európai Uniónak. Csakugyan aktuálisak - vagy tán egyre időszerűbbek - hát egy igazán európai, bölcsen útkereső Krisztuskövető gondolatai. (C. S. Lewis: A zsoltárokról. Harmat Kiadó, 2006) Szigeti László Könyvespolcra 1955-ben fejeztem be gimnáziumi tanulmányaimat. Felvételi kérelmemet elutasították. Apám bevitt az Új Ember kiadóhivatalába. Fizetésemet az övéből vonták le, erre azonban csak egy év múlva derült fény. Családi közösségbe kerültem, tagjai megérdemlik, hogy megőrizzük emlékezetüket, hiszen abban a korban hősiességet, önfeláldozást is kívánt az Új Embernél történő munkavállalás. Tehát 1955-öt írtunk. A hatalomban megkezdődött a visszarendeződés, amely a lapnál is éreztette hatását. Ilyenkor mindig fokozott éberséggel figyelték a cikkeket és kommentárokat. A szerkesztőség tagjai komoran jártak-keltek. Óvatosabban rágták meg a mondatokat. Némelyiküket már gyerekfejjel is megismertem. Mihelics Vidről tudtam, hogy apámmal a Kereszténydemokrata Párt képviselője volt, Doromby Károlyról, hogy az Új Emberrel egy fedél alatt működő Vigilia munkatársa, Sík Sándor bizalmasa (ő segített Áldás című kötete összeállításában is). A többieket, kiknek emlékezetét oly sok szeretettel szokta ápolni Szeghalmi Elemér, apránként ismertem meg alaposabban. Nagy részük volt világnézetem megszilárdításában, az életre azonban a kiadóhivatalban nevelődtem. A félemeleti ajtón belépve egy lengőajtó mögött nyitt az a terem, amelynek író- Múltidézői Emlékek a hőskorszakból asztalai mögött a két lap, a Vigilia és az Új Ember „ügyintézői" tevékenykedtek. A teremből egyik irányban sötét kuckóba jutottunk, s az ebből nyíló szobácskában működött az ellenségemből barátommá szelídült adréma, amelyen a címszalagokat nyomtatta pipával szájában Mosonyi Ferenc. Ő egy évvel később elkerült a laptól, s jobb híján engem ültettek a helyébe. Ez azonban még odébb van. Beóvakodtam a terembe. A leghátsó íróasztalnál jelölték ki a helyemet. Első feladataim egyikeként kolbászt és zsömlét kellett vásárolnom Kalász Jánosnak, a részleg főnökének, aki ezekkel gyógyította gyomorrontását. A kúra végén közölte, hogy „anyagmozgatóként" tevékenykedem, figyeljek, hogy bármelyik munkatársat eredményesen tudjam helyettesíteni, ha valamelyiküket a kór ledönti a lábáról. Figyeltem, és hamar rájöttem, milyen kemény feladat az előfizetőkkel és lapárusokkal hangot találni. Igazán ott kaptam komoly leckéket udvariasságból. Aki a kiadóhivatalba hatolt, elsőként Viskovics Ferencné mosolygós arcára pillanthatott. Rögtön megértettem, miért nevezi mindenki Zsóka néninek. Ő adta ki a hét második felében az Új Ember példásan egybekötött csomagjait a néniknek, akik a templomokban árusították a lapot - fölöttébb szerény haszonnal. Mindegyikükhöz volt kedves szava, tisztában volt örömeikkel és nehézségeikkel. Talán fiatalabb volt mindegyiküknél, de mintha édesanyjuk lett volna. Nélkülük alighanem csődbe ment volna az Új Ember. Jöttek hűségesen, s bizony megérdemelnék, hogy márványba véssék nevüket. Mögötte ült barna köpenyben Joanelli Alfréd, aki Béda szerzetesi névvel kivételesen népszerű bencés tanár volt, a főszerkesztő, Pénzes Balduin kollégája. „Szólíts Frédinek!" - mondta, s így szólítottam korai haláláig. Egy személyben ő volt a Vigilia kiadóhivatala. Nevéhez híven olaszos temperamentummal rendelkezett, ha dühbe gurult, attól tartottam, megüti a guta. Általában azonban nagyon kedves, jóságos ember maradt kicsit méltatlan helyzetében is, amelybe fénysugárként hasítottak bele volt tanítványai gyakori feltűnései, akik a jelek szerint nagyon szerették az osztályfőnök urat. Anyagiakkal is támogatták, és jókat beszélgettek a pultra támaszkodva. Frédi nem egészen illett a kiadóhivatalba. Fújásnyi szabad idejében maga mellé ültetett, beszélgettünk, s akkor értettem meg igazán, miért szerettek szüleim vele üdülni őszelőn a Stellában. Negyedikként a csodálatos Belon Gellért csatlakozott hozzájuk. A remek társaságban a salátafőzelék iszonyatairól is megfeledkeztek. Ha valaki egykor a Vigilia történetének megírására vállalkozik, Frédinek mindenképp szentelnie kell egy önálló fejezetet. Ebben a sorban az utolsó íróasztal Hargittai Lászlóé volt. Alapvetően fontos megbízatásaként, Pallagi bácsival ők ketten szerezték a hirdetéseket, a lap igen fontos bevételi forrását. Kicsit gátlásos, szemérmesen zárkózott embernek ismertem meg. Könyvekkel, akkoriban hiánycikknek minősülő művek adás-vevésével is foglalkozott. Knittel Via Mala című műve és a Réztábla a kapu alatt voltak a nagy számai. Társa, Pallagi bácsi (a keresztnevére azért sem emlékezhetem, mert mindenki így szólította) már alaposan benne volt a korban, hetenként egyszer-kétszer járt be. Valamelyik ebédnél rábeszélt, egyem meg a levesben főtt erős paprikát. Maradandó élményemet köszönhettem neki. Rónay László Magyar Ferenc, Mihelics Vid, Sík Sándor (jobb szélen háttal)