Új Ember, 2007 (63. évfolyam, 1/3047-52/3098. szám)
2007-12-23 - 2007-12-30 / 51-52. (3097-3098.) szám
2007. december 23-30. „Kedvét találta lelkében az Úr" Kaszap István erényeiről „Kaszap István meg sem érte huszadik születésnapját, mégis tudta, hol a helye a világban, mit szeretne elérni, és ezt milyen eszközökkel tegye. Nem sodródott korának szellemével, hanem erős akarattal és önmagát tudatosan formálva élt teljes életet, amely minden fiatal számára példakép lehet. Remélem, hogy a magyar ifjúságnak és a magyar társadalomnak lendületet ad példája" - nyilatkozta tavaly Spányi Antal székesfehérvári püspök a fiatalon elhunyt tornabajnokról, cserkészről, jezsuita novíciusról, akinek a boldoggá avatáshoz megkívánt csodás gyógyulás kivizsgálása jelenleg is folyik. Alább a római Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának 2006. december 16-án kelt, Kaszap István erényeiről szóló határozatából idézünk, Nemeshegyi Péter fordításában. „Ha valaki beengedi Krisztust saját életébe, nem veszít el semmit, semmit azokból, amelyek szabaddá, széppé és naggyá teszik az életet. Nem veszít el semmit! Csak ebben a Krisztussal kötött barátságban nyílnak meg az élet kapui. Csak ebben a barátságban tárulnak fel az ember létének mérhetetlen lehetőségei. Csak ebben a barátságban tapasztalhatjuk meg, hogy mi szép, és mi tesz szabaddá." (XVI. Benedek pápai hivatalának megkezdésekor, 2005. április 24-én mondott homíliájából.) Ez a Krisztus iránti barátság ragyogta be és táplálta Isten fiatal szolgájának, Kaszap Istvánnak lelki érettségét. Ő örömmel követte isteni Mesterét, és hathatósan segítette Krisztus országának növekedését. Vidám és áldozatos lélekkel követte az evangéliumot, szeretettel járta végig keresztútját, amely rövid idő alatt elvezette őt a mennybe, Urunk arcának szemléletére. Ezért erre a fiatalemberre, aki Jézus barátja volt, jól illenek a Bölcsesség Könyvének szavai: „Korán tökéletes lett, és ezáltal nagy kort élt meg. Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a gonoszság köréből." (Bölcs 4,13-14) (...) Kiváló tornász volt, és tornaversenyekben számos díjat nyert. A legnagyobb sikereket azonban Krisztus követésében és az erények gyakorlásában érte el, amire hetedikes gimnazista korától kezdve nagy erővel, kitartással és örömmel törekedett. Küzdött a kísértések, a középszerűség, az ínyencség, a kíváncsiság ellen. Nem szégyellte megvallani hitét. Az isteni kegyelmet követve, pontosan használta fel idejét, szorgalmasan tanult, jó feltételeit következetesen megtartotta. Tudta, hogy mi a kötelessége a családban, az iskolában és a vallási életben. Tudott uralkodni önmagán. Szelíd volt és szerény. Szavaiban és viselkedésében tiszta és szemérmes. Mély és sértetlen volt vallásos lelkülete. István gyermekkorától kezdve szívesen imádkozott, akár templomban, akár a családdal, akár egyedül is. Ministrált a szentmiséknél, gyakran vette magához Krisztus szent Testét, szeretett csendben szentségimádást végezni, meghatározott időközökben elvégezte szentgyónásait, értékes könyveket olvasott, és pontosan követte tanárai utasításait. Felhasznált minden alkalmat, hogy Krisztus méltó tanítványává legyen, és Isten akaratát egyre jobban teljesítse. Egész gondolat- és érzésvilágában Istené volt a főhely. Tisztelte apját és anyját, és készségesen segített a házimunkákban. Szerette fivéreit, nővéreit, osztálytársait, tanárait. Szűkszavú volt a beszédben, de nagy volt a szeretete, és szívesen segítette embertársait. Leginkább őhozzá fordultak, ha kellemetlen feladatokat kellett ellátni, amelyektől mások ódzkodtak. Segítette iskolatársait a tanulmányokban, a tornászásban és minden másban, amikor erre szükségük volt. Mindig kész volt másokon segíteni, leginkább a szegényeken és betegeken. Különösen törekedett arra, hogy növekedjék Isten Országa, hogy diáktársai helyesen éljenek, és hogy a bűnösök megtérjenek. Mialatt így gyors léptekkel haladt az Úr útjain, fokozatosan és egyre erősebben érzett hivatást a szerzeteséletre. Ezért, miután kitüntetéssel leérettségizett, 1934 júliusában Budapesten belépett a Jézus Társaságának (a jezsuita rendnek) noviciátusába, a szentség iránti nagy vággyal szívében. A noviciátusban töltött első napok valamelyikén a következőket írta naplójába: „Istenem, adj nekem energiát, hogy én is hasonló lehessek újonctársaimhoz. Önts belém, Uram, reggelenként energiát, de úgy, hogy egész nap lobogjon bennem." Lángolt benne az isten- és emberszeretet. Az újoncéletben minden feladatot pontosan és egyszerűen teljesített, nem törekedett arra, hogy elöljáróinak vagy társainak figyelmét magára vonja. Bár eddig virágzó egészségnek örvendett, ez év augusztusától elkezdett betegeskedni. (...) Nagy lelkierővel és csodálatos türelemmel viselte a fájdalmas kezeléseket. Sohasem panaszkodott, hanem szívét és lelkét a keresztre feszített Krisztusra irányította. Mindennap elmondta a Te Deum hálalmát. Fájdalmait pedig a bűnösök megtéréséért ajánlotta fel Istennek. Mindenben elfogadta Isten akaratát. „Földi életünk legnagyobb értéke a néma, panasz nélküli szenvedés" - írta egyik levelében. (...) 1935. december 17-én hívő lélekkel elszenderült az Úrban. Halála után tovább terjedt szentségének híre, és ezért a székesfehérvári püspök elrendelte a boldoggá és szenttéavatási eljárás megkezdését. 1941 és 1947 között le is zajlott a tanúkihallgatásokkal járó egyházmegyei rendes eljárás. A magyarországi politikai helyzet alakulása miatt az eljárás folytatása félbeszakadt. 1991-1992-ben lehetett újra lebonyolítani a kiegészítő egyházmegyei eljárást. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja ezen eljárások érvényességét 1994. november 18-án kiadott határozatával elismerte. (...) A kongregáció szakemberei megvizsgálták István erényeit. E vizsgálat (...) 2006. június 21-én pozitív eredménnyel zárult. (...) XVI. Benedek pápa elfogadta és jóváhagyta a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának dokumentumait, és (2006. december 16-án) a következőket jelentette ki: Megállapítást nyert, hogy Isten szolgája, Kaszap István, Jézus Társaságának jelöltje, a hit, remény és Isten és felebarát iránti szeretet isteni erényeit, valamint az okosság, igazságosság, mértékletesség és bátorság sarkalatos erényeit, valamint a velük összefüggő erényeket hősies fokon gyakorolta. Mindenkinek atyja volt... December 12-én, szerdán délután 2 órakor kezdődött Nagy Imre, Budapest zuglói plébános gyászszertartása az esztergomi bazilikában. A bíboros főpásztor négy püspökkel, közel nyolcvan pappal együtt mutatta be a szentmisét. Hívek sokasága vett részt a búcsúztatáson az elhunyt korábbi állomáshelyeiről: a budapesti Felső-Krisztinavárosból, a Rokolya utcából és Zuglóból. A zuglói hívek ünnepi szentmise keretében emlékeztek meg szeretett plébánosukról, Nagy Imréről a Páduai Szent Antal-templomban. Tizennyolc paptársa, több mint ötven ministráns, valamint a templomot zsúfolásig megtöltő hívek a feltámadás reményében adtak hálát Imre atya életéért és papságáért. Nagy Imre 1934-ben született Budapesten, 1958-ban szentelték pappá, 1961-ben kétévi börtönre ítélték. Káplánként 16 évig szolgált Zuglóban, majd 1995-től 13 éven át volt a templom plébánosa. „Imre atya öröksége a szüleitől kapott katolikus hit, az emberség és a magyarság, melyből sohasem engedett. Ezt adta nekünk tovább, mindig másokért élt, mintha édesapánk lett volna, úgy gondoskodott rólunk és az egész közösségről" - emlékezett rá Bárány Béla káplán. Rózsásné Kubányi Andrea Holland szalonnával kezdődött... A szükséget szenvedő egyház segítője A holland premontrei szerzetes, P. Werenfried van Straaten a XX. század európai egyháztörténetének egyik kiemelkedő, jellegzetes alakja volt. A jó szellemi felkészültségű, tehetséges szerzetes pap a II. világháború okozta nyomor láttán mentőakcióba kezdett, majd a vasfüggöny mögé került egyház lelkipásztori munkáját segítette. Öt éve hunyt el, de hatvanéves segélyszervezete új területen tovább dolgozik. A hollandiai Mijdrechtben született, 1913. január 17-én. Huszonegy évesen lépett be a premontrei rendbe, a belgiumi flamand Tongerle apátságba. Rendi neve lett a Werenfried (Békéért küzdő). 1940-ben szentelték pappá. Hatvan éve, 1947-ben hozzákezdett a háború sújtotta német lakosság és a menekültek ezrei megsegítéséhez. A holland parasztok több száz tonnányi szalonnáját osztotta először a rászorulók között. Innen ragadt rá egész életére a „Speckpater" (Szalonna atya) becenév. Hamarosan megszervezte az Ostpriesterhilfe (keleti papi segély) elnevezésű szervezetet. Ez természetesen nemcsak a lelkipásztorokat igyekezetes segíteni, hanem általában az egyházakat. 1964-től már Rómában volt a szervezet székhelye, és akkor lett egyházjogi rangja a „pium sodalitium" (jámbor társulat). 1975-től pedig a Frankfurt melletti Königsteinben volt a központ. Az új egyházjogi kódex szerint 1984-től pápai jogú nyilvános egyesület lett jogi minősítése. Személy szerint pápák barátja volt, mert jól látták tevékenységének jelentőségét. 1953-ban Bauorden (Építőrend) címen fiatalok akcióját is elindította, hogy önkéntes munkával segítsék a „szükséget szenvedő egyházat". Speckpater járta a világot, hogy nagy hatású kolduló barátként beszédeivel adakozásra ösztönözze a tehetőseket. Kiadványaik, információs szolgálatuk ugyanezt a célt szolgálta. Zarándoklatokat szervezett. Lelkipásztorként az adakozás és segélyezés lelkiségét igyekezett erősíteni. 1969-ben vette fel a szervezet a Kirche in Not/Ostpriesterhilfe (Szükséget szenvedő egyház / Keleti papi segély) kettős nevet, és kiterjesztette működését az úgynevezett harmadik világra is, így például támogatta Teréz anya „szeretet misszionáriusai" munkáját. Számunkra különösen sokat mond, hogy 1956-ban elsőként jelentkezett a budai várban a kiszabadult Mindszenty József bíborosnál, és megbeszélték nemcsak a magyar egyház, de az egész nép mielőbbi segítését. A hercegprímás mariazelli temetésén pedig így ébresztette a nyugati közvéleményt: „Itt és most szemtől szemben állunk az örökkévalóságba költözött Mindszenty bíborossal. Ő bárki másnál jobban felismerte az egyházat és a világot fenyegető veszedelmet. Testvéreim, hallgassatok rám! Ébredjen fel végre a kereszténység! Az egyház vérzik." Hosszas betegség, agyvérzés után még megülte kilencvenedik születésnapját a limburgi székesegyházban. 2003. január 31-én hunyt el. Segélyszervezete a világ közel száznegyven országában támogatja az egyház lelkipásztori munkáját. Tavaly a szervezet támogatói rekordösszeget, több mint nyolcvanmillió eurót adományoztak. XVI. Benedek pápa a segélyszervezet idei hatvanadik évfordulóján a „Kirche in Not" számára különösen két fontos tevékenységi területet határozott meg: egyrészt a keresztény értékeket terjesztő média, tájékoztatási eszközök támogatása, keresztény médiaszakemberek képzése, másrészt a közel-keleti keresztény egyházak védelme, támogatása, a keresztény elvándorlás megakadályozása, a keleti keresztények vallásszabadságának biztosítása. Rosdy Pál Rejtély Öskün A gyilkos rágalom áldozatai Van-e határa az aljasságnak? Ez a kérdés foglalkoztat azóta, hogy Kahler Frigyes könyvét elolvastam. A mű a Kádár-rendszer embertelen egyházellenességére mutat rá. Szekuli Pál (1925- 1957), az 1950-ben pappá szentelt piarista szerzetes meggyilkolásának történetén keresztül. Szekuli Pál veszprémi egyházmegyés papként 1952-ben beadványban tiltakozott a Rákosi-éra egyházüldözése ellen. Ezt követően hamarosan letartóztatták. A börtönből 1956 júliusában szabadult. Öskün lett káplán, ahol gyenge idegállapota ellenére nagyon megszerették hívei. 1957. december 7- én a plébániákért kútjában találtak rá holttestére. Hamar elterjedt a hír, a tettes, a fiatal pap plébánosa, Miklós József és házvezetőnője, Miklós Katalin volt, akiket megkeseredett, arrogáns viselkedésük miatt egyébként sem kedveltek a környéken. A vádhoz tanú is találtatott. A falu fellázadt. Az éjféli mise idején a hívek nem mentek be a templomba: „Gyilkos pap nekünk ne misézzen!" A felforrósodott hangulatban a plébánost nyugdíjazták, amikor pedig csendesülni látszott a feszültség, 1959. január 20-án házvezetőnőjével együtt letartóztatták. Több kihallgatás után mindketten magukra vállalták a gyilkosságot, majd vallomásukat visszavonták. Helyszíni szemlék, többszörös kihantolás, tanúkihallgatások, mind-mind olyan eszközök, amelyekkel két év távlatából - tisztázó szerepük ellenére is - fokozni lehetett az egyházellenességet, a papgyilkosság vádját. A bírói ítélet végül bizonyítékok hiányában felmentette a vádlottakat. Miért is az aljasság története ez? A kérdésre a könyv utolsó lapjain kapunk választ. Kahler Frigyes a Belügyminisztérium II/5-c osztályának 1959. december 4-én keltezett jelentésében (Magyar Római Katolikus Püspöki Kar - objektumdoszszié, 150-159, ÁBTL 3. 1. 5. 0- 13405/3-B) talált rá a gyilkosság igazi okára, és a feltételezhető gyilkosokra. A jelentés részletesen foglalkozik az egyház helyzetével, és megállapítja: a klérus kibékíthetetlen ellensége a fennálló rendszernek. Az elemzés az államvédelem feladataként jelöli meg az egyházi személyek tekintélyének lejáratását, belső ellentétek élesztését, majd megállapítja: „munkánk végzése során az új módszerek kezdetén vagyunk". Kahler így folytatja: „Ebben a sorban jelenik meg az esküi eset! A Jelentésből megtudjuk, »a Hazafiak fedőnéven feldolgozás alatt álló ügyben dr. Miklós József 69 éves római katolikus plébános és Miklós Katalin házvezetőnő realizálása... nem megfelelő módon történt«. (113. p.)" A szerző ebből a tényállásból arra következtet, hogy Szekuli Pált az államvédelem ölte meg, feltehetően a plébániakertben. És mindez azért történt, hogy az egyház hitelét, a káplán-plébános-falu konfliktus felnagyításán keresztül minél jobban lerontsák. Az eset azt bizonyítja, hogy a Kádár-rendszer elnyomó mechanizmusa kifinomultabb volt a Rákosi-korszakénál. Az emberi élet ugyanolyan keveset számított, mint korábban, de alattomosabban, aljasabb módon törtek a kikiáltott ellenségre. Ami korábban nyár színen történt, azt titkos módszerekkel végezték, belülről igyekezve bomlasztani példáid az egyházat is. És mindezt olyan hatásfokkal tették, hogy a plébánosról még 1999-ben is azt állították sokan, hogy ő ölte meg a káplánt, a helyszínre kiérkező nyomozók előtt pedig pártigazolvánnyal mentegette magát (6-7 p.). Éppen ezért kiemelt elismerés illeti azokat, akik a 2007. december 9-én felavatott emléktáblára a vértanú káplán és a meghurcolt plébános nevét egyaránt felvésették. Kahler Frigyes alapos, kitűnő munkájában - a tanúvallomásokban található bizonytalanságok szemléltetésén keresztül - arra is rámutat, hogy az ügyben eljáró bíró, Csiky Ottó milyen mesterien kerülte ki azokat a csapdákat, amelyeket - mint később kiderül - az államvédelem állított neki. Egyetlen kritikus észrevételként annyit említenék: jó lett volna utalni az 1956- os forradalmat követő, megfélemlítő jellegű további papgyilkosságokra (például Brenner János személyére, vagy a szombathelyi és váci egyházmegyében történt más esetekre), és legalább utalásszerűen azok összefüggésrendszerébe állítani Szekuli Pál történetét. A könyv olvasása, Szekuli Pál vértanúságának megismerése hathatós segítség ahhoz, hogy gondolkodásmódban, de életvitelünkben is túllássunk a háromhatvanas kenyéren, és megbecsüljük azokat, akik sokkal nagyobb árat, életüket adták oda hivatásukért. (Kahler Frigyes: Rejtély Öskün. Szektás Pál segédlelkész titokzatos halála - Kairosz Kiadó, 2007.120 old., 2200 Ft) Kálmán Peregrin