Új Ember, 2007 (63. évfolyam, 1/3047-52/3098. szám)

2007-12-23 - 2007-12-30 / 51-52. (3097-3098.) szám

M­iért éppen Genf? Négyszáz magyar az év végi taizéi találkozón Mintegy negyvenezer fiatal vesz részt december 28. és január 1. között a genfi taizéi találkozón, köztük négy­száz magyar. A bizalom zarándokútját járó fiatalokat családok ezrei látják vendégül. Az érkezéskor minden résztvevő­ megkapja Alois test­vér, a taizéi közösség vezetője (perjel) levelét (levél Cochabambából), amely a találkozó előadásainak és beszélgetéseinek alapjául szolgál majd. A levél közpon­ti témái: egymás meghallgatása konfliktushelyzetek­ben, szolidaritás a szegényekkel és a megbocsátás ké­pessége. A levelet a közösség vezetője a legutóbbi latin­amerikai találkozón írta Bolíviában. A találkozó során Alois testvér két másik írását is pub­likálni fogják huszonhat nyelven, s ezeket szintén meg­kapják a résztvevők. Az egyik írás­­ Krisztusban egy­máshoz tartozunk. Ha a keresztények különválnak, az evangélium üzenete nem hallható címmel­­ a keresz­tények megbékélésére szólít fel. A Levél azoknak, akik Krisztust akarják követni című írásában Alois testvér arról ír, hogy Isten szabadságra hív minket, s követése nem tesz passzívvá. A taizéi perjel minden esti imádság alkalmával beszélni fog a Palexpón, vagyis a találkozó helyszínéül szolgáló csarnokban. Miért éppen Genfben lesz a találkozó? „Genf nemcsak a harmincadik európai találkozó színhelye, hanem az a város is, ahol a közösségi élet Roger testvér körül el­kezdődött" - írja Dániel (taizéi) testvér, aki 1942-44- ben részese volt a kezdeteknek. Az idős testvér Roger testvérrel kapcsolatos (a ma­gyarországi taizéi levélben is közölt) személyes emléke­it is megosztja az olvasókkal. „Roger testvér 1942 és 1944 között Genfben élt. Ez az idő­szak a közösség és különösen Roger testvér számára vissza­lépést jelentett. Sok minden történt már Taizében 1940 és 1942 között. A közösségi élet megkezdődött, nem a testvé­rek száma szerint, hiszen Roger testvér egyedül volt, hanem a ház megvásárlása, és az ott elvégzett munkák mi­att. Roger testvér veszélyes feladatokat látott el, ezért azt tanácsolták neki, térjen vissza Genfbe, mert első alkalommal történt, hogy élete veszélyben forgott. Tehát ez egy olyan időszak volt, amikor vissza kellett vonulnia, de csak egy kis időre. Roger testvér nem tudta, mennyi ideig fog ez tartani: egy évig, két évig, tíz évig... Nem lehetett tudni, hogy a vi­lágháború még meddig foly­tatódik, bár Taizében már minden készen állt a közös­ség életre hívásához. Ilyen helyzettel szembesülve bárki feladta volna, de Roger test­vér számára ez valójában le­hetőséget adott az igazán al­kotó élethez, szülei lakása mellett, a Rue du Puits Saint Pierre-en, ahol az első testvé­rek csatlakoztak hozzá. Ma­gam egy kis szobában laktam ebben a házban, ahol Roger testvér is élt. Max és Pierre még a családjaikkal laktak. Roger testvér hamarosan az ACE (Keresztény Diákok Egyesülete) elnöke lett, akik számára minden évben meg­rendezte a tavaszi kongresz­­szust. Előterjesztette az elmél­kedés témáját, és az emberek összejöttek Genfben, Lausan­­neban vagy Neuchatel-ben szimpóziumokra, amelyeken megbeszéltük az általa felve­tett témákat, így ismertem meg őt. Rövid időn belül el­mondta nekem a közösségi életre vonatkozó terveit, és aztán megkérdezett, hogy szeretnék-e csatlakozni a szü­letőben levő közösséghez. Ugyanakkor Roger testvér a Rue du Puits Saint Pierre-i la­kásban maga köré gyűjtötte az embereket, amit akkor »grande communauté«-nak, »nagy közösségnek« neve­zett. Roger testvér túlcsordu­ló alkotó lelkesedésével ez a közösség különböző feladato­kat látott el. Még mindig em­lékszem arra a három témára, amelyek alapján az ide érkező barátainkat felosztottuk. Az első témát, a gondolkodók számára, summának nevez­tük: itt megpróbáltuk felso­rolni azokat a hiteles értéke­ket, amelyek keresztény éle­tünket mozgatják. A második téma a »vándorszolgálat« volt: Roger testvér úgy kép­zelte, hogy amint lehetséges, az embereket kettesével el­küldi a jó hírt hirdetni Svájcba vagy Franciaországba. A har­madik témát akkoriban úgy neveztük, hogy »a gyerekek városa«. Én a vándorszolgála­tot választottam, mivel teoló­giát tanultam, és így közvet­lenül érintett a szolgálat. De Roger testvér ezt mondta ne­kem: »Nem, te a gyerekek vá­rosára fogsz gondot viselni!« Így hát francia Svájcban kel­lett előadásokat tartanom er­ről a tervről, amit Franciaor­szágban akartunk megvalósí­tani. Később ez úgy valósult meg, hogy gyerekeket fogad­tunk örökbe, akikre Geneviéve, Roger testvér nővére viselt gondot, amikor visszatértünk Taizébe a háború elmúltával. Ezen a három fő gondola­ton túl, amelyeket a nagy kö­zösség találkozóin beszéltünk meg, Roger testvér már foga­dott vendégeket. Mindig is megpróbált kapcsolatokat te­remteni, sok barátot fogad­tunk, többé-kevésbé fiatalo­kat, olyan estékre, amelyek imádsággal kezdődtek. Itt kezdett kialakulni a közösség jövőbeli liturgiája. Azután mindannyian közösen étkez­tünk, ahol Roger testvér vala­mi olyasmit képzelt el, ami ma már teljesen természetes­nek tűnik: ez a csend. Ezek­nek a csendes étkezéseknek híre ment, hiszen ez valami teljesen új volt. Nem ment mindig könnyen. Emlékszem az egyik ilyen étkezésre, ami­kor valamelyik résztvevő ho­zott egy hatalmas cseresznyés lepényt. Mivel a cseresznye nem volt kimagozva, el lehet képzelni, hogyan kopogtak a magok a tányérokon a teljes csendben. Kitörő nevetés ve­tett véget a csendnek azon az estén! Meg kell érteni, hogy abban az időben, csendben ét­kezni eseménynek számított. Végül is azok az esték a ven­dégeinkkel együtt a jövőbeni taizéi közösségi élet próbái voltak. Befejezésül szeretnék meg­osztani egy nagyon szemé­lyes emléket. Abban az idő­ben teológiát tanultam Lau­­sanne-ban, mindennap Génf­ből utaztam oda és vissza, hogy biztosítsam a jelenlétet a Puiis Saint Pierre-en. A tanul­mányaim második évének vé­gén vizsgák voltak. Át kellett tekintenem az addig tanulta­kat. Roger testvér tudta ezt, és egyik nap felajánlotta segítsé­gét. Éppen az egyházatyákat tanulmányoztam. Roger test­vér támogatása hihetetlenül nagy segítség volt. Megkér­dezte, hogy mivel foglalko­zom. Elmondtam neki azok­nak az egyházatyáknak a ne­vét, akikről tanultam. És ő el­kezdett nekem beszélni - de nem úgy, mint egy oktató - az egyházatyákról. Némelyikü­ket különösen szerette. Na­gyon megragadott, hogy úgy beszélt róluk, mintha éppen most találkozott volna velük, mintha éppen most fejeztek volna be egy hosszú beszélge­tést. Én személy szerint az ol­vasmányaim közepén tartot­tam, miközben itt állt előttem egy ember, akinek az egyház­atyák barátai voltak, akik ins­pirálták, és akiket végül is személyesen ismert. Ez na­gyon jellemző volt Roger test­vérre: a gondolatoknál sokkal fontosabbnak tartotta a sze­mélyes kapcsolatokat." Körössy 2007. december 23-30. Séta utca N­eve: Karácsony Karácsonynak hívták, igen, ez élesen megmaradt bennem. Karácsony volt a vezetékneve annak a fiatal focistának, aki a mérkőzés hajrájában megsze­rezte a győztes gólt. A nyolc­vanas évek közepén történt, mondjuk, hogy nyolcvanöt őszén. Az Újpest és a Vasas örökrangadóját rendezték, az akkoriban szokásos módon, vagyis úgynevezett kettős rangadó keretében (a másik meccsen a Honvéd a Fradival játszott). Persze, abban a világ­ban minden más volt: érdekte­len lötyögés helyett parázs kettős rangadó, Puskás Ferenc Stadion helyett Népstadion, Újpest helyett a rendőrség házicsapatának számító Új­pesti Dózsa. És a túlsó térfélen a Vasas. A meccs 1:1-es döntet­lenre állt, amikor tíz perccel a lefújás előtt az újpesti edző merész húzásra szánta el ma­gát: becserélt egy tizenéves fi­út, aki frissiben került fel az ificsapatból, és korábban még egyszer sem szerepelt felnőtt mérkőzésen. E délceg u­tán volt Karácsony­­ a keresztne­ve sajnálatosan kihullott gyar­ló emlékezetemből. És a csoda alig egy-két percet váratott magára. Egy újpesti szögletrú­gást követően a labda valaho­gyan hősünk elé pottyant, a hét méter széles, két méter magas kapu torkában, s a töb­bit már igazán nem nehéz ki­találni. Karácsony azon melegé­ben sztár lett. A magas pél­dányszámban megjelent, szenzációs módon színes fényképeket is közlő, azóta megboldogult sporthetilap, a Labdarúgás egy teljes oldalt szentelt személyének és győz­tes góljának. A cikk írója fé­nyes pályafutást jósolt a fiú­nak, aki maga is derűlátóan nyilatkozott. Nem ragozom tovább: szegény Karácsony nem szerzett több gólt, az Új­pest hamarosan túladott rajta, végleg eltűnt az élvonalból. Tudunk persze más Kará­csonyokról is, így Karácsony Benőről, a XX. század első fe­lében alkotott erdélyi íróról, vagy jóval ismertebb kortár­sáról, Karácsony Sándor debre­ceni egyetemi tanárról, az or­szágos pedagógiai szaktekin­télyről és nagy hatású ifjúsági nevelőről. Emlékezzünk meg egy elfeledett katolikus pap­ról, az 1863-ban született Ka­rácson Imréről, aki egyháztör­ténészként a török idők elmé­lyült kutatója volt. 1907-től négy évig Konstantinápoly­ban élt, ahol egy járvány áldo­zatául esett, mindössze negy­vennyolc évesen. Másik egy­házi jelesünk Karácsonyi János nagyváradi címzetes püspök (1858-1929). Szintén egyház­történész volt, az Árpád-ház korának tudósa, a Magyar Tu­dományos Akadémia tagja, egyetemi tanár. Ő dolgozta fel elsőként a ferences rend törté­netét hazánkban. Ez idő tájt két Karátson ne­vű írónk is van: a Franciaor­szágban élő, 1933-ban szüle­tett Endre, és a nála két évvel fiatalabb, Pesten élő Gábor. És persze van egy Dunaföld­­várhoz közeli falunk is, az újabban elhíresült Nagykará­csony, ez az apró település, amelynek postaállomásán azokat a szép ünnepi bélyeg­zőket nyomják a felár ellené­ben odairányított képesla­pokra. Zala megyében melles­leg található egy Mikeka­­rácsonyfa nevű község, mely évszázadokon keresztül csak Karácsonyfa volt. Mi több, az ország minden tájáról Nagy­­karácsonyt célzó borítékbé­lyegzési láz méltatlanul elke­rüli a Heves megyei Kará­­csond községet, ott Gyöngyös közelében - nem is értem, a derék karácsondiak miért nincsenek jobban szem előtt... Legvégül megemlít­hetjük a Csendes-óceán nyu­gati részén található, hatszáz négyzetkilométer területű Karácsony-szigetet. Brit fel­ségterület, személyesen James Cook kapitány fedezte föl, nyilvánvalóan karácsony napjaiban. (Amúgy az Indiai­óceánon is létezik egy Kará­csony-sziget, negyedakkora területtel, ám tekintélyes la­kossággal.) Nagyon szépnek találom, hogy a karácsony családnév­vé lett, hogy egyes emberek a puszta nevükkel Jézus szüle­tésének ünnepét hirdetik. Ugyanakkor érdekes, hogy e jelenség egyáltalán nem mondható el a kereszténység másik fő ünnepéről, a húsvét­­ról. Legalábbis soha nem ta­lálkoztam a Húsvét vezeték­névvel. A karácsonyról még eszembe jut: az első pesti ka­rácsonyfát a boldog emlékű báró, Podmaniczky Frigyes édesanyja állította, az 1820-as években, német szülőföldjé­ről magával hozva e szokást. Zsille Gábor T­örténetek koszorúja Négy gyertya ég már az adventi koszo­rún. Négy hét, négy gyertya, négy él­mény, a várakozás emlékei, a készület kérdései­­ négy felvonásban. Karácsony előtti ágybaj az egyik hat­vanpénztáros komplexumban. Az áruház túlfeléről biztonsági emberek gyűrűjében lé­peget egy apró anyóka. Az őrök közül egy is duplája a néninek, mégis hárman kísérik. Fő az éberség. Büszkén pillantanak körbe, fele­lősségük és fontosságuk tudatában, demonst­ratíve vonulnak, így jár mindenki, aki... - su­gárzik minden porcikájukról. A nénike a kosara helyett a cekkerébe tett egy sajtos kiflit. Elvezetik az „Átvizsgáló" fel­iratú helyiség felé. Mögöttük egy cigány fiú felmordul: Ej, de nagyra vagytok... Vajon hol végződik (s végződhet-e) az igazságérzet, s hol kezdődik a jog hatálya? *** Még mindig az áruház. A bejárat melletti vevőszolgálatnál jól szituált, vastagon meg­festett hölgy áll kisterpeszben, harciasan lo­bogtatja blokkját, s emelt hangon nyafog. Teg­nap vettem ezt a frityt (fritőzt, azaz olajsütőt - a szerk.), és már nem működik! Odagyűlnek a vevőszolgálatos kollégák, nézegetik a dara­bot. Kinyitják. Visszahőkölnek. A termék bel­sejében már sárgán beleette magát az olaj a hajlatokba, résekbe, afféle klasszikus, „ezt már semmivel nem lehet kipucolni" érzés árad a gépből. - Nem hinném, hogy már egy nap után így néz ki egy sütő... - kezdi bizonytala­nul a kolléganő, mire a nagyasszonyi kuncsaft még egyszer orra alá dugja a számlát: - Néz­ze meg a dátumot, ha nekem nem hisz! A kezdődő perpatvarra felfigyel a vevő­­szolgálat vezetője. A helyzet az ő számára is egyértelmű: cseppet sem rászoruló hölgyünk vett egy új olajsütőt, s kisütötte, hogy a régit megpróbálja elsütni, hátha visszakapja a pén­zét. A trükk kétségtelenül ügyes. És átlátszó. De mégis. A főnök nem akar botrányt, nagy­lelkűen legyint. - Rendben, visszaadjuk a pénzt. Az általános megrökönyödés közepet­te (f­élelmesen ellenszenves ismerősünk győ­­zelemittasan ring tova, s eltűnik a pékség felé kavargó forgatagban. Vajon hol végződik (s végződik-e) a jog ha­tálya, s hol kezdődik (s kezdődik-e valahol) az igazságé? *** Hajnalban száguldunk át a városon. A taxi­sofőr mindenképp beszélgetni akar, elmeséli hát, hogy a lánya tízéves. Isten éltesse sokáig. Nem, nem most, már két hónapja. Értem. És képzeljem el, mindene megvan. Boldog gyer­mek. Igen ám, de itt a karácsony. És az baj? Baj­nak nem baj, de ő már nem tud mit venni neki. Hogyhogy? Mert mindene megvan. Mp3- lejátszó, notebook, telefon, ékszerek, nem is tu­dom, miket sorolt még. És ez tényleg minden? - kérdeztem vissza. - Miért, tud valami újdon­ságról? - pattant a visszakérdés. Rázom a fe­jem, míg fizetek. Kiszállok. És sorjáznak ben­nem - röstellem, hogy már csak bennem­­ a kérdések: hát családja van-e annak a lánynak? Szerető édesapja, édesanyja, testvérei vannak-e? Együtt töltött időt mikor kapott utoljára aján­dékba? Közösen nevetni szoktak-e? Együtt ját­szani szoktak-e? Beszélgetni szoktak-e? Nem tudom, de elképzelem: lehetséges, hogy boldog lenne, ha egyszer örülni tudna... akár egy sajtos kiflinek... *** Másnap a városban meglepődve torpanok meg: a sarkon nagykabátban vacog az áruhá­zi anyóka. Szinte meg sem ismerem: hiányzik mellőle a három fogdmeg. A környéken senki, néptelen a külvárosi utca. Körbe sem néz, fel sem pillant, maga elé meredve kántál. Száz forintért adom a szép könyvet... és még aján­dékot is adok hozzá... Kezében szakadt, régi kötet, mellette ingyenes hírújság. Ha esik, ha fúj, ő árul. Ha hallják a szavát, ha nem. Mert itt a tél a nyakunkon, és valami­nek kell az asztalra kerülnie. Szép könyvéért talán megérdemel száz fo­rintot. De azt hiszem, még egy sajtos kiflit sem sajnálnék tőle. Süveges Gergő

Next