Új Ember, 2007 (63. évfolyam, 1/3047-52/3098. szám)
2007-12-23 - 2007-12-30 / 51-52. (3097-3098.) szám
Miért éppen Genf? Négyszáz magyar az év végi taizéi találkozón Mintegy negyvenezer fiatal vesz részt december 28. és január 1. között a genfi taizéi találkozón, köztük négyszáz magyar. A bizalom zarándokútját járó fiatalokat családok ezrei látják vendégül. Az érkezéskor minden résztvevő megkapja Alois testvér, a taizéi közösség vezetője (perjel) levelét (levél Cochabambából), amely a találkozó előadásainak és beszélgetéseinek alapjául szolgál majd. A levél központi témái: egymás meghallgatása konfliktushelyzetekben, szolidaritás a szegényekkel és a megbocsátás képessége. A levelet a közösség vezetője a legutóbbi latinamerikai találkozón írta Bolíviában. A találkozó során Alois testvér két másik írását is publikálni fogják huszonhat nyelven, s ezeket szintén megkapják a résztvevők. Az egyik írás Krisztusban egymáshoz tartozunk. Ha a keresztények különválnak, az evangélium üzenete nem hallható címmel a keresztények megbékélésére szólít fel. A Levél azoknak, akik Krisztust akarják követni című írásában Alois testvér arról ír, hogy Isten szabadságra hív minket, s követése nem tesz passzívvá. A taizéi perjel minden esti imádság alkalmával beszélni fog a Palexpón, vagyis a találkozó helyszínéül szolgáló csarnokban. Miért éppen Genfben lesz a találkozó? „Genf nemcsak a harmincadik európai találkozó színhelye, hanem az a város is, ahol a közösségi élet Roger testvér körül elkezdődött" - írja Dániel (taizéi) testvér, aki 1942-44- ben részese volt a kezdeteknek. Az idős testvér Roger testvérrel kapcsolatos (a magyarországi taizéi levélben is közölt) személyes emlékeit is megosztja az olvasókkal. „Roger testvér 1942 és 1944 között Genfben élt. Ez az időszak a közösség és különösen Roger testvér számára visszalépést jelentett. Sok minden történt már Taizében 1940 és 1942 között. A közösségi élet megkezdődött, nem a testvérek száma szerint, hiszen Roger testvér egyedül volt, hanem a ház megvásárlása, és az ott elvégzett munkák miatt. Roger testvér veszélyes feladatokat látott el, ezért azt tanácsolták neki, térjen vissza Genfbe, mert első alkalommal történt, hogy élete veszélyben forgott. Tehát ez egy olyan időszak volt, amikor vissza kellett vonulnia, de csak egy kis időre. Roger testvér nem tudta, mennyi ideig fog ez tartani: egy évig, két évig, tíz évig... Nem lehetett tudni, hogy a világháború még meddig folytatódik, bár Taizében már minden készen állt a közösség életre hívásához. Ilyen helyzettel szembesülve bárki feladta volna, de Roger testvér számára ez valójában lehetőséget adott az igazán alkotó élethez, szülei lakása mellett, a Rue du Puits Saint Pierre-en, ahol az első testvérek csatlakoztak hozzá. Magam egy kis szobában laktam ebben a házban, ahol Roger testvér is élt. Max és Pierre még a családjaikkal laktak. Roger testvér hamarosan az ACE (Keresztény Diákok Egyesülete) elnöke lett, akik számára minden évben megrendezte a tavaszi kongreszszust. Előterjesztette az elmélkedés témáját, és az emberek összejöttek Genfben, Lausanneban vagy Neuchatel-ben szimpóziumokra, amelyeken megbeszéltük az általa felvetett témákat, így ismertem meg őt. Rövid időn belül elmondta nekem a közösségi életre vonatkozó terveit, és aztán megkérdezett, hogy szeretnék-e csatlakozni a születőben levő közösséghez. Ugyanakkor Roger testvér a Rue du Puits Saint Pierre-i lakásban maga köré gyűjtötte az embereket, amit akkor »grande communauté«-nak, »nagy közösségnek« nevezett. Roger testvér túlcsorduló alkotó lelkesedésével ez a közösség különböző feladatokat látott el. Még mindig emlékszem arra a három témára, amelyek alapján az ide érkező barátainkat felosztottuk. Az első témát, a gondolkodók számára, summának neveztük: itt megpróbáltuk felsorolni azokat a hiteles értékeket, amelyek keresztény életünket mozgatják. A második téma a »vándorszolgálat« volt: Roger testvér úgy képzelte, hogy amint lehetséges, az embereket kettesével elküldi a jó hírt hirdetni Svájcba vagy Franciaországba. A harmadik témát akkoriban úgy neveztük, hogy »a gyerekek városa«. Én a vándorszolgálatot választottam, mivel teológiát tanultam, és így közvetlenül érintett a szolgálat. De Roger testvér ezt mondta nekem: »Nem, te a gyerekek városára fogsz gondot viselni!« Így hát francia Svájcban kellett előadásokat tartanom erről a tervről, amit Franciaországban akartunk megvalósítani. Később ez úgy valósult meg, hogy gyerekeket fogadtunk örökbe, akikre Geneviéve, Roger testvér nővére viselt gondot, amikor visszatértünk Taizébe a háború elmúltával. Ezen a három fő gondolaton túl, amelyeket a nagy közösség találkozóin beszéltünk meg, Roger testvér már fogadott vendégeket. Mindig is megpróbált kapcsolatokat teremteni, sok barátot fogadtunk, többé-kevésbé fiatalokat, olyan estékre, amelyek imádsággal kezdődtek. Itt kezdett kialakulni a közösség jövőbeli liturgiája. Azután mindannyian közösen étkeztünk, ahol Roger testvér valami olyasmit képzelt el, ami ma már teljesen természetesnek tűnik: ez a csend. Ezeknek a csendes étkezéseknek híre ment, hiszen ez valami teljesen új volt. Nem ment mindig könnyen. Emlékszem az egyik ilyen étkezésre, amikor valamelyik résztvevő hozott egy hatalmas cseresznyés lepényt. Mivel a cseresznye nem volt kimagozva, el lehet képzelni, hogyan kopogtak a magok a tányérokon a teljes csendben. Kitörő nevetés vetett véget a csendnek azon az estén! Meg kell érteni, hogy abban az időben, csendben étkezni eseménynek számított. Végül is azok az esték a vendégeinkkel együtt a jövőbeni taizéi közösségi élet próbái voltak. Befejezésül szeretnék megosztani egy nagyon személyes emléket. Abban az időben teológiát tanultam Lausanne-ban, mindennap Génfből utaztam oda és vissza, hogy biztosítsam a jelenlétet a Puiis Saint Pierre-en. A tanulmányaim második évének végén vizsgák voltak. Át kellett tekintenem az addig tanultakat. Roger testvér tudta ezt, és egyik nap felajánlotta segítségét. Éppen az egyházatyákat tanulmányoztam. Roger testvér támogatása hihetetlenül nagy segítség volt. Megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Elmondtam neki azoknak az egyházatyáknak a nevét, akikről tanultam. És ő elkezdett nekem beszélni - de nem úgy, mint egy oktató - az egyházatyákról. Némelyiküket különösen szerette. Nagyon megragadott, hogy úgy beszélt róluk, mintha éppen most találkozott volna velük, mintha éppen most fejeztek volna be egy hosszú beszélgetést. Én személy szerint az olvasmányaim közepén tartottam, miközben itt állt előttem egy ember, akinek az egyházatyák barátai voltak, akik inspirálták, és akiket végül is személyesen ismert. Ez nagyon jellemző volt Roger testvérre: a gondolatoknál sokkal fontosabbnak tartotta a személyes kapcsolatokat." Körössy 2007. december 23-30. Séta utca Neve: Karácsony Karácsonynak hívták, igen, ez élesen megmaradt bennem. Karácsony volt a vezetékneve annak a fiatal focistának, aki a mérkőzés hajrájában megszerezte a győztes gólt. A nyolcvanas évek közepén történt, mondjuk, hogy nyolcvanöt őszén. Az Újpest és a Vasas örökrangadóját rendezték, az akkoriban szokásos módon, vagyis úgynevezett kettős rangadó keretében (a másik meccsen a Honvéd a Fradival játszott). Persze, abban a világban minden más volt: érdektelen lötyögés helyett parázs kettős rangadó, Puskás Ferenc Stadion helyett Népstadion, Újpest helyett a rendőrség házicsapatának számító Újpesti Dózsa. És a túlsó térfélen a Vasas. A meccs 1:1-es döntetlenre állt, amikor tíz perccel a lefújás előtt az újpesti edző merész húzásra szánta el magát: becserélt egy tizenéves fiút, aki frissiben került fel az ificsapatból, és korábban még egyszer sem szerepelt felnőtt mérkőzésen. E délceg után volt Karácsony a keresztneve sajnálatosan kihullott gyarló emlékezetemből. És a csoda alig egy-két percet váratott magára. Egy újpesti szögletrúgást követően a labda valahogyan hősünk elé pottyant, a hét méter széles, két méter magas kapu torkában, s a többit már igazán nem nehéz kitalálni. Karácsony azon melegében sztár lett. A magas példányszámban megjelent, szenzációs módon színes fényképeket is közlő, azóta megboldogult sporthetilap, a Labdarúgás egy teljes oldalt szentelt személyének és győztes góljának. A cikk írója fényes pályafutást jósolt a fiúnak, aki maga is derűlátóan nyilatkozott. Nem ragozom tovább: szegény Karácsony nem szerzett több gólt, az Újpest hamarosan túladott rajta, végleg eltűnt az élvonalból. Tudunk persze más Karácsonyokról is, így Karácsony Benőről, a XX. század első felében alkotott erdélyi íróról, vagy jóval ismertebb kortársáról, Karácsony Sándor debreceni egyetemi tanárról, az országos pedagógiai szaktekintélyről és nagy hatású ifjúsági nevelőről. Emlékezzünk meg egy elfeledett katolikus papról, az 1863-ban született Karácson Imréről, aki egyháztörténészként a török idők elmélyült kutatója volt. 1907-től négy évig Konstantinápolyban élt, ahol egy járvány áldozatául esett, mindössze negyvennyolc évesen. Másik egyházi jelesünk Karácsonyi János nagyváradi címzetes püspök (1858-1929). Szintén egyháztörténész volt, az Árpád-ház korának tudósa, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, egyetemi tanár. Ő dolgozta fel elsőként a ferences rend történetét hazánkban. Ez idő tájt két Karátson nevű írónk is van: a Franciaországban élő, 1933-ban született Endre, és a nála két évvel fiatalabb, Pesten élő Gábor. És persze van egy Dunaföldvárhoz közeli falunk is, az újabban elhíresült Nagykarácsony, ez az apró település, amelynek postaállomásán azokat a szép ünnepi bélyegzőket nyomják a felár ellenében odairányított képeslapokra. Zala megyében mellesleg található egy Mikekarácsonyfa nevű község, mely évszázadokon keresztül csak Karácsonyfa volt. Mi több, az ország minden tájáról Nagykarácsonyt célzó borítékbélyegzési láz méltatlanul elkerüli a Heves megyei Karácsond községet, ott Gyöngyös közelében - nem is értem, a derék karácsondiak miért nincsenek jobban szem előtt... Legvégül megemlíthetjük a Csendes-óceán nyugati részén található, hatszáz négyzetkilométer területű Karácsony-szigetet. Brit felségterület, személyesen James Cook kapitány fedezte föl, nyilvánvalóan karácsony napjaiban. (Amúgy az Indiaióceánon is létezik egy Karácsony-sziget, negyedakkora területtel, ám tekintélyes lakossággal.) Nagyon szépnek találom, hogy a karácsony családnévvé lett, hogy egyes emberek a puszta nevükkel Jézus születésének ünnepét hirdetik. Ugyanakkor érdekes, hogy e jelenség egyáltalán nem mondható el a kereszténység másik fő ünnepéről, a húsvétról. Legalábbis soha nem találkoztam a Húsvét vezetéknévvel. A karácsonyról még eszembe jut: az első pesti karácsonyfát a boldog emlékű báró, Podmaniczky Frigyes édesanyja állította, az 1820-as években, német szülőföldjéről magával hozva e szokást. Zsille Gábor Történetek koszorúja Négy gyertya ég már az adventi koszorún. Négy hét, négy gyertya, négy élmény, a várakozás emlékei, a készület kérdései négy felvonásban. Karácsony előtti ágybaj az egyik hatvanpénztáros komplexumban. Az áruház túlfeléről biztonsági emberek gyűrűjében lépeget egy apró anyóka. Az őrök közül egy is duplája a néninek, mégis hárman kísérik. Fő az éberség. Büszkén pillantanak körbe, felelősségük és fontosságuk tudatában, demonstratíve vonulnak, így jár mindenki, aki... - sugárzik minden porcikájukról. A nénike a kosara helyett a cekkerébe tett egy sajtos kiflit. Elvezetik az „Átvizsgáló" feliratú helyiség felé. Mögöttük egy cigány fiú felmordul: Ej, de nagyra vagytok... Vajon hol végződik (s végződhet-e) az igazságérzet, s hol kezdődik a jog hatálya? *** Még mindig az áruház. A bejárat melletti vevőszolgálatnál jól szituált, vastagon megfestett hölgy áll kisterpeszben, harciasan lobogtatja blokkját, s emelt hangon nyafog. Tegnap vettem ezt a frityt (fritőzt, azaz olajsütőt - a szerk.), és már nem működik! Odagyűlnek a vevőszolgálatos kollégák, nézegetik a darabot. Kinyitják. Visszahőkölnek. A termék belsejében már sárgán beleette magát az olaj a hajlatokba, résekbe, afféle klasszikus, „ezt már semmivel nem lehet kipucolni" érzés árad a gépből. - Nem hinném, hogy már egy nap után így néz ki egy sütő... - kezdi bizonytalanul a kolléganő, mire a nagyasszonyi kuncsaft még egyszer orra alá dugja a számlát: - Nézze meg a dátumot, ha nekem nem hisz! A kezdődő perpatvarra felfigyel a vevőszolgálat vezetője. A helyzet az ő számára is egyértelmű: cseppet sem rászoruló hölgyünk vett egy új olajsütőt, s kisütötte, hogy a régit megpróbálja elsütni, hátha visszakapja a pénzét. A trükk kétségtelenül ügyes. És átlátszó. De mégis. A főnök nem akar botrányt, nagylelkűen legyint. - Rendben, visszaadjuk a pénzt. Az általános megrökönyödés közepette (félelmesen ellenszenves ismerősünk győzelemittasan ring tova, s eltűnik a pékség felé kavargó forgatagban. Vajon hol végződik (s végződik-e) a jog hatálya, s hol kezdődik (s kezdődik-e valahol) az igazságé? *** Hajnalban száguldunk át a városon. A taxisofőr mindenképp beszélgetni akar, elmeséli hát, hogy a lánya tízéves. Isten éltesse sokáig. Nem, nem most, már két hónapja. Értem. És képzeljem el, mindene megvan. Boldog gyermek. Igen ám, de itt a karácsony. És az baj? Bajnak nem baj, de ő már nem tud mit venni neki. Hogyhogy? Mert mindene megvan. Mp3- lejátszó, notebook, telefon, ékszerek, nem is tudom, miket sorolt még. És ez tényleg minden? - kérdeztem vissza. - Miért, tud valami újdonságról? - pattant a visszakérdés. Rázom a fejem, míg fizetek. Kiszállok. És sorjáznak bennem - röstellem, hogy már csak bennem a kérdések: hát családja van-e annak a lánynak? Szerető édesapja, édesanyja, testvérei vannak-e? Együtt töltött időt mikor kapott utoljára ajándékba? Közösen nevetni szoktak-e? Együtt játszani szoktak-e? Beszélgetni szoktak-e? Nem tudom, de elképzelem: lehetséges, hogy boldog lenne, ha egyszer örülni tudna... akár egy sajtos kiflinek... *** Másnap a városban meglepődve torpanok meg: a sarkon nagykabátban vacog az áruházi anyóka. Szinte meg sem ismerem: hiányzik mellőle a három fogdmeg. A környéken senki, néptelen a külvárosi utca. Körbe sem néz, fel sem pillant, maga elé meredve kántál. Száz forintért adom a szép könyvet... és még ajándékot is adok hozzá... Kezében szakadt, régi kötet, mellette ingyenes hírújság. Ha esik, ha fúj, ő árul. Ha hallják a szavát, ha nem. Mert itt a tél a nyakunkon, és valaminek kell az asztalra kerülnie. Szép könyvéért talán megérdemel száz forintot. De azt hiszem, még egy sajtos kiflit sem sajnálnék tőle. Süveges Gergő