Új Ember, 2010 (66. évfolyam, 1/3203-52/3254. szám)
2010-07-25 / 30. (3232.) szám
2010. július 25. Közélet Szabadság és felelősség egyensúlya A választásokon vereséget szenvedett szociálliberális politikusok az új nemzetegyesítő politikai és gazdasági intézkedéseket hol ellenségesen, hogy fanyalogva fogadják. Számukra értelmezhetetlen, hogy Isten a történelem ura, s hogy a nemzet több, mint tízmillió termelőfogyasztó-szavazó. A mindent a pénz logikájára elgondoló offshore-szakértők és főkönyvelők nem értik, hogy a gazdaság nem az egyetlen, sőt nem is a legfontosabb célja az egyén és a társadalom életének. Igazi helyét inkább a tárgyak sorrendjében kell keresni. Fontosabb az emberi méltóság és szabadság, a házasság és a család, a vallás és az erkölcs, a kulturális értékek és „minden dolgok végső célja", az Isten. A társadalom alapvető célja sem a mindenáron való gazdasági növekedés kell hogy legyen, hanem az emberek jólétének, életminőségének javítása. Az életminőséget olyan komplex fogalomként kell értelmeznünk, amely az emberek szubjektív jólétét, illetve az értelmes életből fakadó boldogságot jelenti. Az életminőséget pedig alapvetően befolyásolja a társadalmi tőke, amely az emberi közösségek, a kapcsolati háló és a bennük felhalmozott bizalom és kölcsönösség mással nem pótolható gazdasági és társadalmi jelentőségét jelenti és húzza alá. A közgazdaságtant úgy is értelmezhetjük, mint a humántőke, a reáltőke és a természeti tőke összekapcsolásának művészetét. Theodor Schultz megalkotta az „emberi tőke" fogalmát, s bizonyította, hogy a munkaerőpiacon az „emberbe való beruházásnak", a magasabb iskoláztatás finanszírozásának következménye a magasabb jövedelem. Amartya Sen bemutatta, hogy a modern és globalizált gazdaság által megkövetelt fogyasztói hedonizmus nem része az életminőségnek, ellenkezőleg: azzal ellentétes hatásai vannak. Akerloff pedig feltárta, hogy a fogyasztói társadalomban az ember többé már nem Istenhez való hasonlatosságával határozza meg, hanem a „mutasd meg, mid van, megmondom, ki vagy" elve szerint a megszerzett javakkal azonosítja önmagát. Ma Magyarországon enyészik a társadalmi tőke. A magyar népesség egészségi állapotára és halálozási arányaira vonatkozó, adatok sokkolóak, és romló tendenciát mutatnak. Fogyatkozik és öregszik a társadalom, terjed a drog és a deviancia, bomlik a család, a globalizációval szemben egyre védtelenebb a nemzet, már-már visszafordíthatatlanul elszenynyeződik a környezet, stagnál a gazdaság. Hazánkban szinte minden társadalmi csoport identitás- és lelkiismereti válsággal küzd. A jelen helyzetben a szociális kohézió és az identitástudat javuló viszonyai segíthetnek. Ezeket pedig a társadalmi kohézió erősítésével, a szolidaritás helyreállításával, az egyéni és közösségi identitás fejlesztésével, a társadalmi bizalom újjáépítésével, az egyének és csoportok biztonságérzetének javításával, toleráns és befogadó attitűd kialakításával, a pozitív életérzések, a társadalmi jókedv erősítésével, szabadság és felelősség egyensúlyának helyreállításával valósíthatjuk meg. Ehhez a lélekromboló hatások visszaszorítása, a társas érintkezés kultúrájának színvonalemelése szükséges (mint ezt Török Iván, Kopp Mária és mások kutatásai igazolják). Alapvető fontosságú annak kinyilvánítása, hogy a család a magyar társadalom számára fokozottan védendő és támogatandó érték, a gyermek pedig nem teher, hanem közkincs, gazdasági értelemben közjószág. Aki a humántőke alapját, a gyermeket felneveli, a gyermeknevelés költségeit és a nyugdíjjárulékot is fizeti. A gyermek vállalása és felnevelése nem magánügy. Nemcsak szüleinek örömforrása, hanem a mindnyájunk eltartásához szükséges humántőke része is. Alkotmányunkban rögzíteni kell, hogy az állam a nemzet gyarapodásához, a közjóhoz való hozzájárulásnak tekinti a gyermekvállalást és -nevelést, s ezt az adójogszabályokban is érvényesíti! A ma embertípusának dekadenciája nem a keresztény ember kudarca. Erkölcsöt megalapozni abszolút igazodási pontok nélkül nem lehet. A pedagógusoknak erkölcsös, szeretetre képes embereket kell nevelniük. Az iskola nemcsak oktató intézmény, hanem nevelnie is kell. Az oktatásügy és a családügy mellett az egészségügy is stratégiai szakterület, hiszen az ország felemelkedésének első, meghatározó tényezője az emberek egészsége, alkotóereje, képzettsége, kulturáltsága, morális állapota, közösségi együttműködési hajlandósága. Az ország két kitörési pontja a humántőke és a természeti tőke. Ezért meg kell védenünk pótolhatatlan természeti kincseinket. Újból a termőföld, a víz, az élelem, az energia lesz fontos. A környezeti értékek hatékony megőrzése és fejlesztése csak akkor lehetséges Magyarországon, ha környezetkímélő, anyag- és energiatakarékos fogyasztás és termelés alakul ki, amely a jövő generációk érdekeit is figyelembe veszi az erőforrások hasznosításánál. Mindezek megalapozását a tudományos kutatás megbecsülése és növekvő támogatása biztosíthatja. Ez a befektetés bőségesen megtérül Magyarország számára. Az összes intézkedés azonban csak akkor lehet hatékony, ha belátjuk: korunk válsága hitbéli, és ebből következően erkölcsi eredetű. Első számú erőforrásunk a spiritualitás, végső soron a kegyelem. De van reményünk, mert „ahol elburjánzott a bűn, túlárad a kegyelem" (Róm 5,15-21). Farkas Péter szociológus Testvérek a hullámok hátán Lengyel gyerekek a kormányüdülőben Árvízkárosult lengyel fiatalok vették birtokba a balatonőszödi kormányüdülőt. A július 10-én érkezett első csoporttal harminckét gyerek és három felnőtt kapott lehetőséget a nyaralásra a közép-lengyelországi Kielce városából, illetve a környékbeli településekről. Orbán Viktor miniszterelnök június 1-jei varsói látogatásán, vagyis beiktatását követő első hivatalos külföldi útja során jelentette be: a Balaton-parti kormányüdülőben állami és kormányzati tisztviselők helyett ezen a nyáron lengyel árvízkárosult diákokat látnak vendégül, akik magyar sorstársaikkal együtt üdülhetnek. Augusztus végéig mintegy háromszáz lengyel és ezerkétszáz borsodi gyereket várnak, kilenc turnusba osztva - a lengyel fiatalok túlnyomó része még sohasem járt Magyarországon. Roman Kowalski, Lengyelország budapesti nagykövete sajtótájékoztatóján azt mondta: e nagyvonalú magyar kezdeményezés jó alkalom arra, hogy a történelmi lengyel-magyar barátságot egy új nemzedék vigye tovább. A lengyel nagykövetség budapesti kirándulásokat szervez a táborozóknak, amelyek keretében a Parlament épületét is meglátogathatják. „Reméljük, hogy az itt töltött két hét alatt lengyel vendégeink elfelejtik azokat a körülményeket, amelyek az árvíz sújtotta településeket jellemezték" - tette hozzá Révész Máriusz miniszterelnöki tanácsadó. Az összesen ezerötszáz diák ellátása mintegy negyvenmillió forintba kerül. E tény egyes baloldali médiumokat máris színlelt felháborodásra ösztönzött, mondván: „Miért kell a magyar adófizetők pénzét külföldiekre költeni?" A valóságban a bajba jutott lengyel gyerekek vendégül látása a keresztény nagylelkűség és önzetlenség szép példája. Másfelől e magyar gesztus a legnemesebb hagyományok ápolását jelenti: a több évszázados kölcsönös segítségnyújtás folytatását. Elegendő az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban hősiesen küzdő lengyel légióra, Bem apó és a többi lengyel tábornok alakjára emlékeztetnünk. Vagy éppen az 1956-ban önkéntesen vért adó lengyelek ezreire, akik így vették ki részüket a budapesti harcokból. Ám Balatonőszöd térsége, illetve a Balaton déli partvidéke újabb, különösen időszerű történelmi távlatot nyit e kérdésben. Ahogy az köztudott, hetven évvel ezelőtt, Lengyelország német és szovjet lerohanása következtében a lengyel katonák és a polgári lakosság jelentős része a szomszédos országokba: Litvániába, Romániába és Magyarországra menekült. Az első lengyel csoport 1939. szeptember 10-én lépett magyar földre, a rákövetkező napokban már tízezrével érkeztek. Hazánk összesen körülbelül százhúszezer lengyel menekültet fogadott be. Az akkori magyar kormány példás gyorsasággal megszervezte a lengyelek ellátását, jogvédelmét, az anyagi segítségnyújtáson túl kulturális tevékenységet, sajtótájékoztatást, iskolázást és betegellátást is biztosítottak számukra. A katonák ügye a honvédelmi minisztérium, a polgári menekültek kérdése pedig a belügyminisztérium hatáskörébe tartozott - ez utóbbi intézményben idősebb Antall Józsefet nevezték ki menekültügyi kormánybiztossá. A menekült lengyel fiatalok számára 1939 októberétől a Balatonőszödtől néhány kilométerre található Zamárdiban kezdte meg működését az akkori Európa egyetlen lengyel nyelvű gimnáziuma. Lengyel Ifjúsági Tábor néven vették fel az oktatási intézmények listájára, és kétszáz tanulója volt. Az iskolát egy év elteltével áthelyezték a szintén Balatonőszöd közelében fekvő Balatonboglárra. E költözésben nem kis szerepet vállalt a falu plébánosa, az országgyűlési képviselő Varga Béla, aki minden egyházi és politikai befolyását latba vetette a menekültek érdekében. 1944-ig több mint ezer lengyel diák tanult Balatonbogláron, kollégiumi rendszerben. Időközben az iskola olyan népszerűvé vált, hogy Nagykanizsán, Kiskunlacházán és Egerben is működött egy-egy kihelyezett tagozata, magántanulók számára. A fiatalok a lengyel oktatási törvényeknek megfelelő érettségi vizsgát tehettek. Ám végül 1944 márciusában náci utasításra felszámolták a lengyel gimnáziumot. Az iskola egykori diákjai 1959-ben Krakkóban megalapították a Boglári Kört - a lengyel szóhasználat szerint a Bogláron tanult lengyel a Boglarczyk. Az évtizedek múlásával a boglarczykok száma megfogyatkozott: a kör elnöknője, a magyar nyelvet akcentus nélkül, tökéletesen beszélő Danuta Jakubiec újságírónő 2009 végén hunyt el. A most Balatonőszödön nyaraló lengyel árvízkárosultak tehát nagy elődök nyomában járnak, történelmi helyszínen - és ez alapvetően nem pénzkérdés. A kormányüdülő bejáratára bízvást felkerülhetne az 1942-ben Vácott megalapított Lengyel Tiszti Árvák Otthona legendás jelszava: „Barátság, bizalom és szolidaritás". (zsille) Varga Béla balatonboglári plébános lengyel menekültek között a világháború idején (Vadász Gábor gyűjtése) VILÁGNÉZET katolikus szemmel Párthus herceg Gyakorta megtalálnak szittya felebarátaim, akik antikrisztusi korunk hű lenyomatai. A minap ezt írta az egyik: „Az evangéliumokba be nem került un. apokrif evangéliumok egyike sem tartalmaz ószövetségi idézeteket. Az egyik szerző megjegyezte, hogy ezért kerültek elvetésre vagy a tűzre. Mellesleg még az apokrif evangéliumok tisztán sugallják, hogy Jézus nem volt zsidó. Megnyugtatok mindenkit, hogy az Újszövetségben hamis képet adnak Jézusról, és ennek a hamis képnek legnagyobb propagandistája a Római Katolikus Egyház a többi keresztény egyházak sunyi hallgatása mellett. A Sátán fészket rakott a Vatikán fellegvárában." Az írás- és fogalmazási hibáktól tessék eltekinteni, továbbá az apokrif evangéliumok félreismeretétől, sőt az egyház gyűlöletétől is, hiszen a tudatlanság és a gyűlölet ikervonás. Csak egy állításra összpontosítsunk: Jézus nem volt zsidó. Ha így volna, szeretnék a szittyák teljes szívükből, lelkükből, elméjükből? Fenéket. Mégis, játsszunk el a gondolattal: az ezer kortárs görög, perzsa, egyiptomi stb. „mester" között föllép egy Jézus nevű is a kétezer év előtti Izraelben. Lehet akár párthus herceg is, mellékes: az a lényeg, hogy nem izraelita. Szegődött volna a nyomába tizenkét zsidó tanítvány? Hívták volna a házukba farizeusok? Vajon mit szóltak volna a korabeli írástudók és főpapok ahhoz, hogy szombaton kalászt tép és gyógyít? Hogy nem tartja be az ő tisztasági szokásaikat, hogy bűnöket bocsát meg? Vittek volna hozzá parázna asszonyt, hogy ítéljen fölötte a mózesi törvény szerint? Beengedték volna tanítani a zsinagógákba, főképp a Templomba? Törődött volna a főtanács azzal, hogy miről mit gondol, és kinek tartja magát? Megfeszítették vagy kiröhögték volna? Czakó Gábor Szimatolók Egy évek óta bevett, a közgondolkodást (ha van egyáltalán ilyen) befolyásoló kijelentést idézek: egy személy vagy intézmény a jogszabályoknak megfelelően járt el, ha eljárása sérti is a jó erkölcsöt. S ezzel az ügyet lezárták. Rendőrségi vizsgálat, bírósági eljárás nincs, a lelkiismeret megnyugodhat - gondolják. Százmilliós végkielégítés vagy akkora havi fizetés, amelyet sokan mások jó, ha évek alatt megkeresnek - ugyan már?! „Privatizált" gyárak, vállalatok, földek, birtokok, egyik napról a másikra hatalommilliomosokká válók, akik (vagy előd elvbarátaik) néhány évtizede a közösségre hivatkozva rabolták el mások magántulajdonát - nyugodtan aludhatnak, hiszen a jogszabályoknak megfelelően jártak el. Kivégzett, üldözött, megnyomorított emberek a szocializmusnak nevezett üdvtanban - ám az elkövetők nem is elkövetők, mivel a jogszabályoknak megfelelően jártak el. Nyelvi bűvészkedés a hazugság szolgálatában. A jogot megtették a polgári demokrácia alapjának, aranyba foglalták, márványba faragták, s a világ tetejére ültették. Mintha ez lenne az objektív valóság, a teljesség, az abszolútum, maga az igazság. Miközben a jog az elnyomás eszköze. Másként, mint az úgynevezett nyát diktatúrákban: alattomosabban, rafináltabban, rejtőzködőbben, álarcosan. Hódoljunk Jog istennek! Nem kellene ennek így lennie, s nem a jog a hibás ebben. Hogyan is lehetne, hiszen a jognak (mint történelmi képződménynek) önmagában nincs erkölcsi, csak eszköztartalma. A megfogalmazás árulkodó: jogszerűség és jó erkölcs. Kénytelenek tudomásul venni mindkettő létezését, és a kettő közti valamiféle összefüggést is, ezért találták ki ezt a nyelvi ostobaságot: jogszerű eljárás, ha a jó erkölcsbe ütközik is. Vannak, akiknek tetszik ez, mert szeretik a csibészromantikát, a betyáreljárást: aki erősebb, aki ügyesebb, gyorsabb, annál az igazság. Csakhogy bukfencet vet a mutatvány. Kísérletet sem tesz a két fogalom, a végső valóság eredetének feltárására. Az abszolutisztikus jog mellett az erkölcsöt holmi szépségflastromnak tekinti. Nem hajlandó tudomást venni arról, hogy az első és alapvető az erkölcs, amely létezésünknél fogva belénk íratott. Van persze rossz erkölcs is - éppen ez a felelősségünk! A belénk íratott erkölcsöt az ember akarata révén rosszá, hamissá is teheti. Éppen azért van szükség jogra, hogy az erkölcs nem ember kijelölte, hanem létezéssel kapott útjáról még idejében megakadályozza a letérést. (S ekkor még mindig nem szóltam a vallási hitről; ha valaki úgy gondolja, tulajdonítsa az erkölcsöt végső okként az evolúciónak, az anyag önmozgásának vagy bárminek! Bár a gondolkodó ember, ha átküzdi magát ezeken, nem elégszik meg ennyivel.) Tévedés a jogra mint végső érvre hivatkozni. Hamisság, hazugság - az érzékeny lelkűeknek finomabban: önáltatás. Mert ebben a fölfogásban a jog az ember joga, az éppen aktuális hatalom joga. Ma összeül a parlament, és a többség akaratára hivatkozva meghozza a törvényt: holnaptól csak lábujjhegyen szabad járni. Majd összeül egy másik parlament, amely ugyancsak „abszolút" törvényt hoz, e szerint csak fejen állva szabad járni. Hová vezet ez? Néró, Hitler és Sztálin is jogszerűen járt el... - a maguk alkotta jog szerint. Az erkölcs - és ezáltal a jog - emberen kívüli valóság, amelynek ugyanakkor létezésével részesévé válik az ember. Nekünk tehát nem erkölcs- és jogmeghatározóknak kell lennünk, hanem jog- és erkölcsszimatolóknak. A rajtunk kívül és egyben bennünk lévő erkölcsi törvények - amelyek történelmi képződményként a jogban jelennek meg - szimatolójának. Alázatossággal (ezzel a fölemelő gesztussal) keressük az így felismerhető valódi erkölcs és valódi törvény mibenlétét, hogy ezáltal közelebb jussunk önfelismerésünkhöz. Erkölcs- és jograblással csak hullákat úsztatunk a vízen. Önnön tetemeinket - s ezen nem segít a rablás okozta pillanatnyi öröm. Elmer István