Új Ember, 2010 (66. évfolyam, 1/3203-52/3254. szám)

2010-07-25 / 30. (3232.) szám

2010. július 25. Közélet Szabadság és felelősség egyensúlya A választásokon vereséget szenvedett szociálliberális politikusok az új nemzet­egyesítő politikai és gazdasági intézke­déseket hol ellenségesen, hogy fanyalog­va fogadják. Számukra értelmezhetet­len, hogy Isten a történelem ura, s hogy a nemzet több, mint tízmillió termelő­fogyasztó-szavazó. A mindent a pénz lo­gikájára elgondoló off­shore-szakértők és főkönyvelők nem értik, hogy a gazda­ság nem az egyetlen, sőt nem is a legfon­tosabb célja az egyén és a társadalom életének. Igazi helyét inkább a tárgyak sorrendjében kell keresni. Fontosabb az emberi méltóság és szabadság, a házas­ság és a család, a vallás és az erkölcs, a kulturális értékek és „minden dolgok végső célja", az Isten. A társadalom alapvető célja sem a mindenáron való gazdasági növekedés kell hogy legyen, hanem az emberek jó­létének, életminőségének javítása. Az életminőséget olyan komplex fogalom­ként kell értelmeznünk, amely az embe­rek szubjektív jólétét, illetve az értelmes életből fakadó boldogságot jelenti. Az életminőséget pedig alapvetően befolyá­solja a társadalmi tőke, amely az emberi közösségek, a kapcsolati háló és a bennük felhalmozott bizalom és kölcsönösség mással nem pótolható gazdasági és társa­dalmi jelentőségét jelenti és húzza alá. A közgazdaságtant úgy is értelmez­hetjük, mint a humántőke, a reáltőke és a természeti tőke összekapcsolásának művészetét. Theodor Schultz megalkotta az „emberi tőke" fogalmát, s bizonyítot­ta, hogy a munkaerőpiacon az „emberbe való beruházásnak", a magasabb isko­láztatás finanszírozásának következmé­nye a magasabb jövedelem. Amartya Sen bemutatta, hogy a modern és globalizált gazdaság által megkövetelt fogyasztói hedonizmus nem része az életminőség­nek, ellenkezőleg: azzal ellentétes hatá­sai vannak. Akerloff pedig feltárta, hogy a fogyasztói társadalomban az ember többé már nem Istenhez való hasonla­tosságával határozza meg, hanem a „mutasd meg, mid van, megmondom, ki vagy" elve szerint a megszerzett javak­kal azonosítja önmagát. Ma Magyarországon enyészik a társa­dalmi tőke. A magyar népesség egészsé­gi állapotára és halálozási arányaira vo­natkozó, adatok sokkolóak, és romló ten­denciát mutatnak. Fogyatkozik és öreg­szik a társadalom, terjed a drog és a devi­ancia, bomlik a család, a globalizációval szemben egyre védtelenebb a nemzet, már-már visszafordíthatatlanul elszeny­­nyeződik a környezet, stagnál a gazda­ság. Hazánkban szinte minden társadal­mi csoport identitás- és lelkiismereti vál­sággal küzd. A jelen helyzetben a szociá­lis kohézió és az identitástudat javuló vi­szonyai segíthetnek. Ezeket pedig a tár­sadalmi kohézió erősítésével, a szolidari­tás helyreállításával, az egyéni és közös­ségi identitás fejlesztésével, a társadalmi bizalom újjáépítésével, az egyének és csoportok biztonságérzetének javításá­val, toleráns és befogadó attitűd kialakí­tásával, a pozitív életérzések, a társadal­mi jókedv erősítésével, szabadság és fele­lősség egyensúlyának helyreállításával valósíthatjuk meg. Ehhez a lélekromboló hatások visszaszorítása, a társas érintke­zés kultúrájának színvonalemelése szük­séges (mint ezt Török Iván, Kopp Mária és mások kutatásai igazolják). Alapvető fontosságú annak kinyilvá­nítása, hogy a család a magyar társada­lom számára fokozottan védendő és tá­mogatandó érték, a gyermek pedig nem teher, hanem közkincs, gazdasági érte­lemben közjószág. Aki a humántőke alapját, a gyermeket felneveli, a gyermeknevelés költségeit és a nyugdíjjárulékot is fizeti. A gyermek vállalása és felnevelése nem magánügy. Nemcsak szüleinek örömforrása, hanem a mindnyájunk eltartásához szükséges humántőke része is. Alkotmányunkban rögzíteni kell, hogy az állam a nemzet gyarapodásá­hoz, a közjóhoz való hozzájárulásnak te­kinti a gyermekvállalást és -nevelést, s ezt az adójogszabályokban is érvényesíti! A ma embertípusának dekadenciája nem a keresztény ember kudarca. Erköl­csöt megalapozni abszolút igazodási pontok nélkül nem lehet. A pedagógu­soknak erkölcsös, szeretetre képes embe­reket kell nevelniük. Az iskola nemcsak oktató intézmény, hanem nevelnie is kell. Az oktatásügy és a családügy mellett az egészségügy is stratégiai szakterület, hiszen az ország felemelkedésének első, meghatározó tényezője az emberek egészsége, alkotóereje, képzettsége, kul­turáltsága, morális állapota, közösségi együttműködési hajlandósága. Az ország két kitörési pontja a hu­mántőke és a természeti tőke. Ezért meg kell védenünk pótolhatatlan természeti kincseinket. Újból a termőföld, a víz, az élelem, az energia lesz fontos. A környezeti értékek hatékony megőr­zése és fejlesztése csak akkor lehetséges Magyarországon, ha környezetkímélő, anyag- és energiatakarékos fogyasztás és termelés alakul ki, amely a jövő generáci­ók érdekeit is figyelembe veszi az erőfor­rások hasznosításánál. Mindezek megalapozását a tudomá­nyos kutatás megbecsülése és növekvő támogatása biztosíthatja. Ez a befektetés bőségesen megtérül Magyarország szá­mára. Az összes intézkedés azonban csak akkor lehet hatékony, ha belátjuk: ko­runk válsága hitbéli, és ebből következő­en erkölcsi eredetű. Első számú erőforrá­sunk a spiritualitás, végső soron a ke­gyelem. De van reményünk, mert „ahol elburjánzott a bűn, túlárad a kegyelem" (Róm 5,15-21). Farkas Péter szociológus Testvérek a hullámok hátán Lengyel gyerekek a kormány­üdülőben Árvízkárosult lengyel fia­talok vették birtokba a balatonő­szödi kormány­üdülőt. A július 10-én ér­kezett első csoporttal harminckét gyerek és há­rom felnőtt kapott lehető­séget a nyaralásra a kö­zép-lengyelországi Kielce városából, illetve a kör­nyékbeli településekről. Orbán Viktor miniszterelnök június 1-jei varsói látogatásán, vagyis beiktatását követő első hivatalos külföldi útja során je­lentette be: a Balaton-parti kor­mányüdülőben állami és kor­mányzati tisztviselők helyett ezen a nyáron lengyel árvízká­rosult diákokat látnak vendé­gül, akik magyar sorstársaikkal együtt üdülhetnek. Augusztus végéig mintegy háromszáz len­gyel és ezerkétszáz borsodi gyereket várnak, kilenc turnus­ba osztva - a lengyel fiatalok túlnyomó része még sohasem járt Magyarországon. Roman Kowalski, Lengyelor­szág budapesti nagykövete saj­tótájékoztatóján azt mondta: e nagyvonalú magyar kezdemé­nyezés jó alkalom arra, hogy a történelmi lengyel-magyar ba­rátságot egy új nemzedék vi­gye tovább. A lengyel nagykö­vetség budapesti kiránduláso­kat szervez a táborozóknak, amelyek keretében a Parla­ment épületét is meglátogat­hatják. „Reméljük, hogy az itt töltött két hét alatt lengyel ven­dégeink elfelejtik azokat a kö­rülményeket, amelyek az árvíz sújtotta településeket jellemez­ték" - tette hozzá Révész Mári­usz miniszterelnöki tanácsadó. Az összesen ezerötszáz di­ák ellátása mintegy negyven­millió forintba kerül. E tény egyes baloldali médiumokat máris színlelt felháborodásra ösztönzött, mondván: „Miért kell a magyar adófizetők pén­zét külföldiekre költeni?" A valóságban a bajba jutott len­gyel gyerekek vendégül látá­sa a keresztény nagylelkűség és önzetlenség szép példája. Másfelől e magyar gesztus a legnemesebb hagyományok ápolását jelenti: a több évszá­zados kölcsönös segítség­­nyújtás folytatását. Elegendő az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban hősiesen küzdő lengyel légióra, Bem apó és a többi lengyel tábor­nok alakjára emlékeztetnünk. Vagy éppen az 1956-ban ön­kéntesen vért adó lengyelek ezreire, akik így vették ki ré­szüket a budapesti harcokból. Ám Balatonőszöd térsége, illetve a Balaton déli partvi­déke újabb, különösen idő­szerű történelmi távlatot nyit e kérdésben. Ahogy az köztu­dott, hetven évvel ezelőtt, Lengyelország német és szov­jet lerohanása következtében a lengyel katonák és a polgári lakosság jelentős része a szomszédos országokba: Lit­vániába, Romániába és Ma­gyarországra menekült. Az első lengyel csoport 1939. szeptember 10-én lépett ma­gyar földre, a rákövetkező na­pokban már tízezrével érkez­tek. Hazánk összesen körül­belül százhúszezer lengyel menekültet fogadott be. Az akkori magyar kormány pél­dás gyorsasággal megszer­vezte a lengyelek ellátását, jogvédelmét, az anyagi segít­ségnyújtáson túl kulturális te­vékenységet, sajtótájékozta­tást, iskolázást és betegellá­tást is biztosítottak számukra. A katonák ügye a honvédelmi minisztérium, a polgári me­nekültek kérdése pedig a bel­ügyminisztérium hatásköré­be tartozott - ez utóbbi intéz­ményben idősebb Antall Józse­fet nevezték ki menekültügyi kormánybiztossá. A menekült lengyel fiatalok számára 1939 októberétől a Balatonőszödtől néhány kilo­méterre található Zamárdiban kezdte meg működését az ak­kori Európa egyetlen lengyel nyelvű gimnáziuma. Lengyel Ifjúsági Tábor néven vették fel az oktatási intézmények listá­jára, és kétszáz tanulója volt. Az iskolát egy év elteltével át­helyezték a szintén Balaton­őszöd közelében fekvő Bala­­tonboglárra. E költözésben nem kis szerepet vállalt a falu plébánosa, az országgyűlési képviselő Varga Béla, aki min­den egyházi és politikai befo­lyását latba vetette a menekül­tek érdekében. 1944-ig több mint ezer lengyel diák tanult Balatonbogláron, kollégiumi rendszerben. Időközben az is­kola olyan népszerűvé vált, hogy Nagykanizsán, Kiskun­­lacházán és Egerben is műkö­dött egy-egy kihelyezett tago­zata, magántanulók számára. A fiatalok a lengyel oktatási törvényeknek megfelelő érett­ségi vizsgát tehettek. Ám vé­gül 1944 márciusában náci uta­sításra felszámolták a lengyel gimnáziumot. Az iskola egy­kori diákjai 1959-ben Krakkó­ban megalapították a Boglári Kört - a lengyel szóhasználat szerint a Bogláron tanult len­gyel a Boglarczyk. Az évtizedek múlásával a boglarczykok szá­ma megfogyatkozott: a kör el­nöknője, a magyar nyelvet ak­centus nélkül, tökéletesen be­szélő Danuta Jakubiec újságíró­nő 2009 végén hunyt el. A most Balatonőszödön nyaraló lengyel árvízkárosul­tak tehát nagy elődök nyomá­ban járnak, történelmi hely­színen - és ez alapvetően nem pénzkérdés. A kormányüdülő bejáratára bízvást felkerülhet­ne az 1942-ben Vácott meg­alapított Lengyel Tiszti Árvák Otthona legendás jelszava: „Barátság, bizalom és szolida­ritás". (zsille) Varga Béla balatonboglári plébános lengyel menekültek között a világháború idején (Vadász Gábor gyűjtése) VILÁGNÉZET katolikus szemmel Párthus herceg Gyakorta megtalálnak szittya felebarátaim, akik antikrisz­­tusi korunk hű lenyomatai. A minap ezt írta az egyik: „Az evangéliumokba be nem került un. apokrif evangéliumok egyike sem tartalmaz ószövetségi idézeteket. Az egyik szer­ző megjegyezte, hogy ezért kerültek elvetésre vagy a tűzre. Mellesleg még az apokrif evangéliumok tisztán sugallják, hogy Jézus nem volt zsidó. Megnyugtatok mindenkit, hogy az Újszövetségben hamis képet adnak Jézusról, és ennek a hamis képnek legnagyobb propagandistája a Római Katoli­kus Egyház a többi keresztény egyházak sunyi hallgatása mellett. A Sátán fészket rakott a Vatikán fellegvárában." Az írás- és fogalmazási hibáktól tessék eltekinteni, továbbá az apokrif evangéliumok félre­ismeretétől, sőt az egyház gyűlö­letétől is, hiszen a tudatlanság és a gyűlölet ikervonás. Csak egy állításra összpontosítsunk: Jézus nem volt zsidó. Ha így volna, szeretnék a szittyák teljes szívükből, lelkükből, elméjükből? Fenéket. Mégis, játsszunk el a gondolattal: az ezer kortárs görög, perzsa, egyiptomi stb. „mester" között föllép egy Jézus nevű is a kétezer év előtti Izraelben. Lehet akár párthus herceg is, mellékes: az a lényeg, hogy nem izraelita. Szegődött volna a nyomába tizenkét zsidó tanítvány? Hívták volna a házukba farizeusok? Vajon mit szóltak volna a korabeli írástudók és főpapok ahhoz, hogy szombaton kalászt tép és gyógyít? Hogy nem tartja be az ő tisztasági szokásaikat, hogy bűnöket bocsát meg? Vittek volna hozzá parázna asszonyt, hogy ítél­jen fölötte a mózesi törvény szerint? Beengedték volna taní­tani a zsinagógákba, főképp a Templomba? Törődött volna a főtanács azzal, hogy miről mit gondol, és kinek tartja magát? Megfeszítették­­ vagy kiröhögték volna? Czakó Gábor Szimatolók Egy évek óta bevett, a közgondolkodást (ha van egyáltalán ilyen) befolyásoló kijelentést idézek: egy személy vagy intéz­mény a jogszabályoknak megfelelően járt el, ha eljárása sérti is a jó erkölcsöt. S ezzel az ügyet lezárták. Rendőrségi vizsgálat, bírósági eljárás nincs, a lelkiismeret megnyugodhat - gondol­ják. Százmilliós végkielégítés vagy akkora havi fizetés, amelyet sokan mások jó, ha évek alatt megkeresnek - ugyan már?! „Pri­vatizált" gyárak, vállalatok, földek, birtokok, egyik napról a másikra hatalommilliomosokká válók, akik (vagy előd elvbará­taik) néhány évtizede a közösségre hivatkozva rabolták el má­sok magántulajdonát - nyugodtan aludhatnak, hiszen a jogsza­bályoknak megfelelően jártak el. Kivégzett, üldözött, megnyo­morított emberek a szocializmusnak nevezett üdvtanban - ám az elkövetők nem is elkövetők, mivel a jogszabályoknak meg­felelően jártak el. Nyelvi bűvészkedés a hazugság szolgálatában. A jogot megtették a polgári demokrácia alapjának, aranyba foglalták, márványba faragták, s a világ tetejére ültették. Mintha ez len­ne az objektív valóság, a teljesség, az abszolútum, maga az igazság. Miközben a jog az elnyomás eszköze. Másként, mint az úgynevezett nyát diktatúrákban: alattomosabban, rafinál­tabban, rejtőzködőbben, álarcosan. Hódoljunk Jog istennek! Nem kellene ennek így lennie, s nem a jog a hibás ebben. Hogyan is lehetne, hiszen a jognak (mint történelmi képződ­ménynek) önmagában nincs erkölcsi, csak eszköztartalma. A megfogalmazás árulkodó: jogszerűség és jó erkölcs. Kénytele­nek tudomásul venni mindkettő létezését, és a kettő közti va­lamiféle összefüggést is, ezért találták ki ezt a nyelvi ostobasá­got: jogszerű eljárás, ha a jó erkölcsbe ütközik is. Vannak, akik­nek tetszik ez, mert szeretik a csibészromantikát, a betyáreljá­rást: aki erősebb, aki ügyesebb, gyorsabb, annál az igazság. Csakhogy bukfencet vet a mutatvány. Kísérletet sem tesz a két fogalom, a végső valóság eredetének feltárására. Az abszolu­tisztikus jog mellett az erkölcsöt holmi szépségflastromnak te­kinti. Nem hajlandó tudomást venni arról, hogy az első és alap­vető az erkölcs, amely létezésünknél fogva belénk íratott. Van persze rossz erkölcs is - éppen ez a felelősségünk! A belénk íra­tott erkölcsöt az ember akarata révén rosszá, hamissá is teheti. Éppen azért van szükség jogra, hogy az erkölcs nem ember kije­lölte, hanem létezéssel kapott útjáról még idejében megakadá­lyozza a letérést. (S ekkor még mindig nem szóltam a vallási hit­ről; ha valaki úgy gondolja, tulajdonítsa az erkölcsöt végső ok­ként az evolúciónak, az anyag önmozgásának vagy bárminek! Bár a gondolkodó ember, ha átküzdi magát ezeken, nem elég­szik meg ennyivel.) Tévedés a jogra mint végső érvre hivatkozni. Hamisság, ha­zugság - az érzékeny lelkűeknek finomabban: önáltatás. Mert ebben a fölfogásban a jog az ember joga, az éppen aktuális ha­talom joga. Ma összeül a parlament, és a többség akaratára hi­vatkozva meghozza a törvényt: holnaptól csak lábujjhegyen szabad járni. Majd összeül egy másik parlament, amely ugyan­csak „abszolút" törvényt hoz, e szerint csak fejen állva szabad járni. Hová vezet ez? Néró, Hitler és Sztálin is jogszerűen járt el... - a maguk alkotta jog szerint. Az erkölcs - és ezáltal a jog - emberen kívüli valóság, amely­nek ugyanakkor létezésével részesévé válik az ember. Nekünk tehát nem erkölcs- és jogmeghatározóknak kell lennünk, ha­nem jog- és erkölcsszimatolóknak. A rajtunk kívül és egyben bennünk lévő erkölcsi törvények - amelyek történelmi képződ­ményként a jogban jelennek meg - szimatolójának. Alázatos­sággal (ezzel a fölemelő gesztussal) keressük az így felismerhe­tő valódi erkölcs és valódi törvény mibenlétét, hogy ezáltal kö­zelebb jussunk önfelismerésünkhöz. Erkölcs- és jograblással csak hullákat úsztatunk a vízen. Önnön tetemeinket - s ezen nem segít a rablás okozta pillanatnyi öröm. Elmer István

Next