Új Ember, 2011 (67. évfolyam, 1/3255-51/3304. szám)
2011-11-13 / 46. (3299.) szám
A Tabán szerelmese Száz éve született Zórád Ernő „Utálom az egész XX. századot"- énekelte Nagy Feró annak idején. Hát igen, a világ tényleg nagyot változott az elmúlt száz évben... - és nem mindenben előnyére. Ami egyértelműen látványos, az a technikai fejlődés megállíthatatlan folyamata, amely átnyúlik a következő századokra is, ahogy azt manapság is tapasztalhatjuk. Motorizáció, elektronika, számítástechnika, internet - korlátlannak tűnő lehetőségek. Ember és ember között szűkülni látszanak a fizikai és szellemi távolságok. A változás sodrában azonban olykor más értékes dolgok elvesznek a világból. „De most eltűnt a romantika, az ábrándos utcácskák, muskátlis ablakok, családi vendéglők" - írja Zórád Ernő emlékezéseiben az 1930-as években lebontott Tabánról. Zórád életművét végigkíséri a Tabán nosztalgikus világa. Színes akvarell- és temperaképek sorozatán örökítette meg a városrész mindennapjait. Ezeken a képeken élnek az emberek: vizet merítenek a kútról, társalognak, vagy éppen konflissal közlekednek a macskaköves utcákon. „A Tabánt nem tudtam elfelejteni, akár egy régi szerelmet. Mert nőnemű volt a Tabán - rejtélyes és kissé romlott"... - írta Zórád. Kétségtelen, a Tabánnak nem volt csatornahálózata, sok kicsi, szegényes, vizesedő, penészes falú, vályog- és téglaházak szabálytalan, girbegurba utcácskákba építve - ilyen volt ez a városrész. Ezért is bontották le 1933-ban. Zórád életének kilencvenhárom éve alatt sokféle műfajban kipróbálta magát. 1947-től újságrajzolóként dolgozott, a Ludas Matyi, a Pajtás, a Füles, a Galaktika gyakran foglalkoztatott munkatársa volt. Illusztrált könyveket, készített képregényeket és diafilmeket. Művei hiteles és részletes korrajzok - Krúdy, Jókai és Mikszáth alakjai népesítik be képregényeit. Rajzainak központi témája a XIX. század vége és a két világháború közti időszak hangulata, kosztümjei, életformája, talán kissé idealizált formában. A Krúdy világa című, papírra készült kollázsán a korhangulat megteremtése érdekében metszeteket, fényképrészleteket ragasztott a rajzaiba; feltűnik egy régi óra, egy cvikker, néhány agyonhasznált kártya. A Krúdy kalendárium díszes, keretes rajzokból áll, a Fácán, Húsleves, Halvendéglő, Vörös postakocsi a múlt századi Buda hangulatát idézi. Láthatók még a kiállításon komplett könyvillusztrációi, Tatay Sándor Puskák és galambok című regényéhez készített eredeti címlapgrafikája és a könyvhöz tartozó egyéb tusrajzai. Az idő múlásával igazi mesevilág elevenedik meg Zórád képei láttán. Egy letűnt kor anekdotázó, idealizált, mégis hiteles képe. Egy olyan világ krónikása volt, amelyben talán sokan szeretnénk élni. Ahol hétvégén ráérősen ebédel a család, az emberek szóba állnak egymással, beszélgetnek, és úgy udvarolnak, ahogy régen volt szokás. A hölgyek szép ruhákat viselnek, a férfiak udvariasak, a kutyák az utcán barátságosan csaholnak. Amikor Zórád 2004-ben meghalt, a Magyar Nemzet így írt róla nekrológjában: „Ha volt a XIX. századi Budapestnek vőlegénye (Podmaniczky), a XX. századi fővárosé: Zórád Ernő." (A Képíró Zórád című kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban tekinthető meg november 17-éig. A Privát Zórád a kArton Galériában november 25-ig, a Zórád Ernő köztünk él című tárlat a Várnegyed Galériában november 24-ig látogatható.) Mészáros Ákos AZ ESZTERGOMI KERESZTÉNY MÚZEUM KINCSEI Tóbiás és az angyal Bárhová nézünk is, angyalokat látunk. És most nem egy karácsonyi díszbe öltöztetett szobára kell gondolnunk (habár közeleg annak az ideje is lassan), hanem például egy képtár termeire. Ugyanis a legtöbb újszövetségi jeleneten az egyik szereplő egy égi hírvivő. Ám ószövetségi történeteken is előfordulnak angyalok, leginkább azokon, amelyeknek „írásbeli forrása" késői, fogság utáni keletkezésű. Ilyen késői keletkezésű írás a Tóbiás könyve is. Ám az egyik legszebb ószövetségi írást nem mindegyik Bibliában találjuk meg, csak a katolikusban. Ugyanis a héber kanonizálás során a könyvet (mint jó pár mást is) deuterokanonikusnak nyilvánították, és kihagyták a héber Bibliából. Ugyanígy a reformáció egyházai sem tartották és tartják sugalmazottnak ezeket a könyveket, amelyeket ők már egyenesen apokrif írásokként említenek. Ám az ortodox és a katolikus egyház továbbra is sugalmazottnak vallja, és akként is tanítja. A fogság utáni iratok (így például Jób könyve is) legtöbbször arra keresik a választ, hogy miért bűnhődnek a jók. Míg a régi magyarázat szerint a bűnök apáról fiúra szállnak, addig a fogság utáni teológia próbatételekről szól. A próbatételek végső értelmét pedig a túlviági élet fényében kell keresnünk. A próbatételek pedig nem nyugtalanság okozói, hanem az Istenbe, az üdvösségbe vetett bizalom növelésének lépcsőfokai. Ez a kettősség (Tobit értelmetlen büntetése és bűnhődése, illetve a Sárát sújtó folytonos sorscsapás) Tóbiás könyvében kapcsolódik össze, az „értelmetlen" szenvedésre az angyal nyújt magyarázatot. Angyal, ugyanis a fogság utáni könyvekben gyakran égi segítőket is kapunk, így egyre többször jelennek meg az angyalok. Az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményében lévő tábla jól bizonyítja, miként tudták a festők ezt az óvó-védő szerepet ábrázolni. A Paolo Veneziano (1324- 1358) műhelyében készült festményen a jóval magasabb angyal mintegy gyermekként fogja kézen és vezeti Tobit fiát, kinek kezében a gyógyulást és a menekülést rejtő hal látható. A Bertinelli-gyűjteményből elszármazott tábla ikonszerű mivolta nem véletlen, hiszen abban az időben készült, amikor a bizánci művészet igen nagy hatást gyakorolt a nyugati festészetre - például Velencében. Ez a hatás jól látható a művész megnevezésekor is, hiszen míg az első katalógusok bizánci mester kezétől eredeztették a táblát, addig a hatvanas években már mint dalmáciai művész munkáját ismertették. Dragon Zoltán 11 12 ii/Smíe^Kultúra 2011. november 13. Egy visszafogott különc Romantikus panoráma Faragó Márkkal A harmadik Schubert-impromptu úgy hangzott, mintha egész zenekarnyi mélyvonós szólna: bőgők, csellók. A negyedik újabb felismerést tartogatott: a magas regiszterek csilingelése, e felhőtlen, játszi bécsi harangjáték éppoly tragikus érzetet kelthet, mint a gyászharangok kondulása. Faragó Márk, a hegedűs csodagyerekként indult, szegedi születésű zongoraművész Lipcséből tér haza évről évre, hogy az egyetem Őszi Kulturális Fesztiválján beavatással fölérő koncerteken vegye sorra a hangszer repertoárját. Nem zongorista, muzsikus - állapítom meg Márk különös fejlődésvonala láttán. Aztán, ahogy a hangszer előtt ül, valami többre is rádöbbent. Nem játssza - hallgatja a zenét. - Pontosan az a helyzet Schuberttel is, ami Grieggel, általában elkönyvelik a finom szalondarabok szerzőjeként. Az Impromptuk azonban kiáltó ellentétben állnak az efféle vélekedésekkel. Az utolsó esztendőben születtek, a C-dúr vonósötös és a Téli utazás mellett, végső hajtásaiként e tragikusan megtört életútnak, e félszeg zseni utolsó, félénk vallomásaiként. Nem alaptalan Hans Gál megállapítása: „Soha nem ajándékozták meg a világot ilyen értékes anyaggal ennyire egyszerű formában." Mindig úgy érzem, ez a dalszerző valamennyi apróságába szimfóniaciklusokra elegendő érzelmi anyagot sűrített. Ebből fakad a Schubert-alkotások mellbevágó tragikuma: mintha jégbefagyott virágokat látnánk... - Magam is arra törekedtem, hogy a félreismert Schubert, a kisformák mögé rejtőző tragikus óriás bontakozzék ki a játékom által. Éppen a harmadik Impromptu zenekari hangzása az egyik dolog, amit elérni vágytam. Unos-untalan a jobbkéz dallamával találkozunk előadásokon és felvételeken. Könnyed játszadozással. Pedig a mély, igazi, fájdalmas mondanivaló a basszus harmóniáiban dong. Azért választottam a szokásosnál lassúbb tempót, mert úgy érzem, mindez elsikkad, ha csak a főtéma dallamvezetésére koncentrálunk. A negyedik „tragikus csilingelését" nem fogalmaztam meg így, szavakban, de igaz, hogy talán csak Mozart c-moll koncertjének Larghettója mutat ennyire ellentmondásos képet: játékosság és visszafordíthatatlan tragédia egyidejűségét. Liszt-koncertetűdjeid is mintha valamiféle ismeretlen, pasztelles árnyalatot leheltek volna az idén ünnepelt romantikus hérosz portréjára. - Annyian játszanak Liszt-estet az idén, hogy az ötlettől is visszariadtam. Soha annyi h-moll és Dante-szonátát, Transzcendens etűdöt és Mefisztó-keringőt nem hallottunk, mint a bicentenáriumi évben. Pedig hihetetlen kincsesbánya például a Zarándokévek harmadik, magyar és olasz kötete. Sejtelmem sincs, miért áll meg mindenki a Villa d'este szökőkútjainál? A Három koncertetűd pedig szerintem a legizgalmasabb Liszt-darabok közé sorolható. A Sóhajt még csak-csak hallani néha, de együtt a három jóformán sohasem hangzik fel. Pedig egészen izgalmas, milyen áthallások jelennek meg például a 2. etűd, a La leggierezza és Chopin 3. Imprompture között. Ugyanaz a típusú bevezetés az elején, ugyanúgy kromatikus dallam. Vagy ott a 3. Liszt-etűd, A Sóhaj és Chopin 4. Imprompture középrészének párhuzama. Megpróbáltam úgy válogatni össze a koncerten elhangzó műveket, hogy azok így, egymás mellett, esztétikai, szellemtörténeti összefüggésekre világítsanak rá. Nemcsak a tempókkal, de az időrenddel is autonóm módon bántál. - Az utolsó percben, a próba alatt döntöttem el, hogy Schubert, aki 1828- ban, Chopin és Liszt színre lépését megelőzőleg sírba szállt, a nagy utódokat követően szólaljon meg. Liszt modernitása lélegzetelállító, Chopin laza, költői formakezelése utolérhetetlen. Mégis úgy érzem, a Schubert-impromptuk tragikuma után nincs mit mondani tovább. Marton Árpád Metropolisz-láz Stratford. Északkelet-London forgalmas, de érdektelen vasúti csomópontja. A hetvennégy kilométer (!) hosszú Central-metróvonal egyik állomása, külvárosi átszállóhely. .. volt, egészen mostanáig. Az itteni tucattömböket szürke és üvegzord, mégis szembetűnő épületek sora váltotta fel. A körbekerített hatalmas munkaterület a leendő Olimpiai Park, amelyet később a lassan hatvan éve uralkodó II. Erzsébetről szándékoznak elnevezni. Szerkezetkész a 2012-es nyári játékok központja, a nyolcvanezer szurkoló befogadására alkalmas stadion. Mellette gigászi betonspirál, a madárfészekszerű kilátókapszulával félkész felkiáltójel. A Zaba Hadid tervezte Aquatics Centre lágy kőhulláma Santiago Calatrava szobrász-építész stílusában simul a térbe. A metró menti új városrészben geometriai alakzatok rendezett összevisszasága. A nemrég átadott nagyvonalú bevásárlóközpont, kaszinó gyaloghídján, a profán katedrális főhajójában hömpölyög, divatüzletek és éttermek kápolnáiba terül el az istenadta nép. Már most embertelen a tömeg, és senki nem tudja, mi lesz, ha beköszönt az olimpia. Patikatisztaság a fényreklámok válódzásában, társas magány a zajos-fülledt design ridegségben. „Szép új vitág" - Fritz Lang megvalósult, örökmozgó Metropolisza. A Temze túlpartján Southwark, London egyik legrégebbi történelmi negyede, Shakespeare egykori művészi főhadiszállása. Szögletes-tüskés gótikus székesegyháza mögött egyszerű vonalvezetésű bábeli torony emelkedik, megsemmisítő erővel maga alá gyűrve környezetét. Csúcsán a daru a kiteljesedő felhőkarcoló végleges magasságát jelöli ki. A London Bridge Towert a párizsi Pompidou Központot is tervező olasz Renzo Piano jegyzi. A 310 méteres „szilánk" jövőre esedékes átadásakor az Európai Unió legmagasabb lakó-, illetve irodaépülete lesz... A világ élvonalbeli építészeinek köszönhető, hogy London „szélsőséges", kiáltó ellentétei nem nyomasztanak annyira, és lepergetik a konzervatív kritikát. Éles kontrasztjai izgalmasan oldódnak fel az ősi város nyughatatlan dinamizmusában. Szöveg és kép: Pallas