Új Ember, 2013 (68. évfolyam, 52/3357. szám - 69. évfolyam, 51/3408. szám)

2013-06-09 / 24. (3381.) szám

4 Urimae:Egyházunk 2013. június 9. Nemcsak műemlék Nyolcvanéves a városmajori templom „Ha az a bomba öt méterrel odébb esik le, ma feltehetően nem áll a városmajori temp­lom - mondja Grynaeus András, A 90 éves plébánia 80 éves temploma című kötet összeállítója. - A Vianney Szent János-oltár így is apró darabokra tört, de a gondos restaurátori munka hatására ezt ma már alig lehet észre­venni. Szintén a becsapódás hatására ferdült el a torony, igaz, csak tizenhét centiméter­rel, de így is elmondhatjuk, hogy miénk a budapesti ferde torony." Nevetünk, jó a hangulat. Érezhe­tő, hogy összetartó, befogadó, az idegennek is örvendő közösségbe csöppentünk. És egy olyan­ plébánia közösségébe, amelyben volt erő, te­hetség egy ilyen színvonalas kiad­vány összeállításához, kiadásához. A könyv középső fejezete is a mai életről szól (az első a két templom történetét idézi meg, a harmadik pe­dig az itt szolgált papok személyes hangú visszaemlékezéseit tartal­mazza). „Mert ez a templom nem­csak műemlék" - folytatja András. Hanem sokak számára afféle máso­dik otthon is­­ gondoljuk, miközben körülnézünk olyan hely, ahol a ta­goknak feladatuk van, ahová barát­ságok fűzik őket. Nagy hagyomá­nyú egyházközség, amelyhez renge­tegen kötődnek, mert rengeteg kö­zösséget egyesít. E közösségekkel ismerkedhetünk a kisteremben. Elsőként a Városma­jori Katolikus Egyesülettel, amely­nek 1989-ig nyúlnak vissza a gyöke­rei, és legnagyobb vállalkozásai ta­lán az évről évre megrendezett, százötven fős családos táborok. De egyébként is rendkívüli aktivitás jel­lemzi: focit, kosarazást, pingpongo­zást, filmklubot, a kicsiknek a vasár­napi misék utáni kézműves-foglal­kozást, családi napokat szervez. A következő előadó a városmajori kö­zösségek hálózatának bemutatására tesz kísérletet. Bár az előadás na­gyon szabatos, és power pointos áb­rák is segítik a megértést, a legerő­sebb érzésünk az, hogy itt annyi és annyiféle közösség működik, hogy az szinte átláthatatlan. Csak címsza­vakban: Szív Gárda, diákklub, cser­készek négy korosztályban, minist­­ránsok és az egyetemisták csoportjai, gitáros kórus. A következő órában a Városmajo­ri Kolping Család Egyesület, az ima­csoportok (köztük a Jézus Szíve- és a Szeretetláng-csoport), az Alpha közösség, majd a házas hétvégések és az ifjú házasok mutatkoznak be. „Nyitott közösség vagyunk, és min­denkit meghallgatunk. Sokszor az a gondokkal küszködő emberek leg­nagyobb fájdalma, hogy nem tudják kibeszélni a bánatukat. Nálunk megtehetik, és kérhetik az imáin­kat" - hangsúlyozza az egyik elő­adó. Fischer Eszter pedig az Alpha­­kurzusról beszél, amely az ő életé­ben is nagy változást hozott, és ame­lyet nem hívőknek és „újrakezdők­nek" egyaránt ajánl. Kiss Péter­Fotó: Kissimon István A nyílt nap vidám programjaiba sokan bekapcsolódtak ! A MEGÚJULÁS IDEJE Miért jó fiúnak lenni? Jó volt-e gyereknek lenni? Erre a kérdésre bi­zonnyal azt válaszoljuk, hogy igen. Védve vol­tunk, nem kellett szembenéznünk a felnőtt élet megannyi nyűgével, sajátos szabadságban létez­tünk (minden kötöttség ellenére is). Pán Péter története azért válhatott olyan sikeressé, mert a soha felnőni nem akaró gyerek képével így vagy úgy mindannyian azonosulni tudunk. Természetesen vannak a gyermekségnek „árnyoldalai" is. Kicsi korunkban gyengék, tes­tileg és lelkileg kiszolgáltatottak voltunk, s adott esetben ezzel visszaéltek a nagyobbak, az erő­sebbek. Naggyá válni annyit jelentett, mint auto­nómiára szert tenni. Elindulni a saját útjainkon. A magunk döntései szerint élni. Ha lehántjuk a gyermekkorról a megszépítő idő, a nosztalgikus, csak a szépet megőrző emlé­kezet burkát, valószínűleg arra a végkövetkezte­tésre jutunk, hogy összességében véve jobb fel­nőttnek lenni, mint gyermeknek, még akkor is, ha ennek megvan az ára. Amikor pedig idősöd­ve újra megjelennek a gyermekkor „vonásai": a gyengeség, a másikra szorultság, a korlátokhoz kötöttség, ráébredünk, hogy a felnőttkor mekko­ra érték, milyen nagy csoda. Akárhogy is, de a gyermekség és felnőttség megítélése összetett, az életkorokkal együtt vál­tozó kérdés. Amikor tehát a harmincas évei ele­­jén­ derekán járó Jézus szájából felhangzik a mondat: „Legyetek olyanok, mint a gyerme­kek...", akkor el kell gondolkodnunk. Nem egy nagypapa korú bácsi, de még nem is egy életét kikerekített középkorú férfi mondja ezt, hanem olyasvalaki, aki energiái, lendülete teljében van - szokatlan ez, meglepő. Jézus nem nosztalgikus élethelyzetben, múltidéző hangsúllyal állítja elénk a gyermekséget! Egészen egyszerűen arról van szó, hogy neki mély, személyes és egészen egyedi tapasztalása van arról, mit jelent gyer­meknek, fiúnak, a Fiúnak lenni, s ez annyira ér­tékes számára, hogy igyekszik megosztani ve­lünk is. Mit jelent Jézus gyermeki tudata? Azt a ta­pasztalást, hogy lénye teljességgel önmagán kí­vül leírja forrását, ő az, aki minden porcikájában tudatosan hordozza a tényt, hogy „született". Szavai, gondolatai, érzései, emberként leélt éle­tének minden apró mozdulása valakitől van, akivel szemközt az örökkévaló idő és a végtelen tér totalitásában átérzi a „születettséget", amely egy minden másnál mélyebb szeretet-tapaszta­­lat, kapuja egy korlátokat nem ismerő bizalom­nak és ráhagyatkozásnak. Számára az Atya csak­is és teljesen a maga atyaságában adott - hiszen az ő végtelen identitása a végtelenség totalitásá­ban fiúság. „Minden, ami az Atyáé, az enyém is" (Jn 16,15) - vagyis nincs a létében semmi, ami ne viselné magán a „születettség" jegyét. Az Atya-Fiú-viszony feltárulása az a pillanat, amikor az emberként is megszületett Fiú, aki a gyermekség totális tapasztalata után megszerzi a testi gyermekség véges tapasztalását is, ki­mondja az emberek előtt Isten nevét: Atya. „Ki­nyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, s nekem adtad őket" (Jn 17,6). Vagyis a teremtett ember - épp mint teremtmény - a „születettség" hordo­zója, ám ez nem tudatosul benne, nem ismeri fel, állandóan önállító, önközpontú, „felnőtt" létre törekszik. A Fiú ezért kimondja Isten atyai nevét, hogy ezáltal visszavezesse az embert az Atya ál­tali teremtettség tudatos megélésébe, a gyerme­ki hitbe. A hit által nyerjük el létünk teljességét, az országot: „Átadom nektek az országot, mint ahogy Atyám nekem átadta" (Lk 22,29). Hinni a Fiú hitét, vagyis a kereszténységet, annyit tesz, mint gyermekké lenni a Gyermek­ben - nem infantilizálódva, Pán Péter-i kedély­­lyel, hanem létünk teljességében átérezve azt, hogy születtünk. Még mélyebb ez az érzés, mint testi szüleink esetében, akik ugyan szülők, de a hosszú évek során számos más élmény, érzés is kapcsolódik alakjukhoz. Megéljük őket tanár­ként, ellenfélként, barátként - végül pedig akár „kvázi-gyermekként" is. Velük szemben gyer­mekségünk változó, alakuló. Istennel szemben azonban totálisan gyermekek vagyunk és mara­dunk. Ő az Atya, akit másként nem ismerhetünk meg, csakis Atyaként. A Fiú pedig az, aki megta­nítja, mit jelent totálisan fiúnak lenni. Török Csaba Az előadóteremben játékos fejtörőt rendeztek A szívek templomai „Ha a számadatokat tekintjük, egyértelmű, hogy minden téren fogyunk. Kevesebb a gyerek, a fiatal, a templomot rendszeresen látogató hívő - mondja Lambert Zoltán plébános, aki 1968 óta szol­gál a városmajori plébánián. - Ma csak az igazán elkötelezettek, erős meggyőződésűek jönnek. A létszámcsökkenésnek az is oka lehet, hogy sok ka­tolikus iskola van, és akik oda járnak, ott aktívak, nem feltétlenül jelennek meg nálunk is. De mi tör­ténik, amikor véget ér az iskola, széthullik az osz­tályközösség? A plébániai kötődésnek mégiscsak nagy jelentősége, megtartó ereje lenne. De nem tagadom: rendkívül sok kegyelmet kapunk, és az önzetlen se­gítőkészség, odaadó munka számtalan példája jellemzi a plébánia közös­ségét. Különösen örvendetes számomra a Városmajori Család Katolikus Egyesület intenzív közösségépítő munkája, és lelkesítőek a családi nagy­táborok nyaranta. A templom életében a belső felújítás volt fontos lépés 1995-től két-három éven át. Azt pedig szívmelengető tapasztalnom, ho­gyan épülnek »a szív templomai«, hogy sok család milyen hűségesen kapcsolódik a plébániánkhoz nemzedékről nemzedékre. Ennek a közel­múltban egy egészen kivételes példájával találkoztam, amikor egy 1968- ban általam esketett házaspárnak már a dédunokáját keresztelhettem a templomunkban." Budapest-S­ashalom Főpásztori vizitáció és bérmálás A főpásztori vizitáció előkészíté­se során egy több mint hatszáz pontból álló - szinte könyv méretű - kérdőívet kellett kitöltenünk - mondta el az Új Ember kérdésére Nagy Zoltán esperes, a budapest­­sashalmi Krisztus Király-templom plébánosa.­­ A kérdések felölelték az egyházközség életét és minden­napjait, feltérképezték az anyagi eszközöket, a tulajdoni viszonyokat, a jogi szabályozást, és rákérdeztek a papok és a különböző helyi, plébá­niai közösségek működésére. A felkészülés heteiben több olyan érdekes dologra is rábuk­kantunk, amelyeket a vizitáció nél­kül valószínűleg sohasem ismer­tünk volna meg - folytatta Nagy Zoltán. - A kérdések egy része a templomi oltárokban található ereklyékre vonatkozott, ezért meg­vizsgáltuk a főoltárt, és amikor ki­bontottuk a gipsszel betapasztott ereklyét, kiderült, hogy 1943-ban az azóta boldoggá avatott Meszlényi Zoltán esztergomi segéd­püspök szentelte fel a főoltárt, ő helyezte el és hitelesítette az erek­lyét is. Ez annál is érdekesebb, mert a temp­lom akkoriban a Váci egyházmegyéhez tar­tozott, mégis Esztergomból jött a püspök a szentelési ünnepre. Megható kapcsolat ez az egyházközség és Boldog Meszlényi Zol­tán között, de erről még fogalmunk sem volt akkor, amikor róla neveztük el a közös­ségi házunkat. Elődöm, György Attila íróember volt, s hirtelen halt meg, ezért sok kézirat és egyéb okirat maradt utána rendezetlenül. A vizitáció előtt ezeket sikerült végre összegyűjtenünk és rendeznünk - tette hozzá az esperes. A kétnapos főpásztori látogatás alkalmat adott arra is, hogy Erdő Péter bíboros találkoz­zon az egyházközségi képviselő-testülettel, a lelkiségi mozgalmakkal, a házas hétvége cso­porttal, a Fokoláre mozgalommal, a Szentlé­lek imacsoport aktív tagjaival. Ez utóbbi cso­portot meg is kérte bíboros úr, hogy imád­kozzanak a főegyházmegye egy gondjáért. A polgármesteri hivatalban tett látogatás után a főpásztor a templom szomszédságában lakó Isteni Szeretet Leányai szerzetesközösséghez ment, akik imádságos monostori életet élnek, s emellett kollégiumukban tizenhárom egye­temista lánynak is otthont adnak. A vizitáció második napján, szombaton a bérmálkozókkal találkozott a bíboros, majd a rózsafüzér elimádkozása után az esti szent­misében a bérmálás szentségében részesített huszonhét felnőtt hívőt. R. B. Fotó: Vogel Kristóf

Next