Új Ember, 2013 (68. évfolyam, 52/3357. szám - 69. évfolyam, 51/3408. szám)
2013-06-09 / 24. (3381.) szám
4 Urimae:Egyházunk 2013. június 9. Nemcsak műemlék Nyolcvanéves a városmajori templom „Ha az a bomba öt méterrel odébb esik le, ma feltehetően nem áll a városmajori templom - mondja Grynaeus András, A 90 éves plébánia 80 éves temploma című kötet összeállítója. - A Vianney Szent János-oltár így is apró darabokra tört, de a gondos restaurátori munka hatására ezt ma már alig lehet észrevenni. Szintén a becsapódás hatására ferdült el a torony, igaz, csak tizenhét centiméterrel, de így is elmondhatjuk, hogy miénk a budapesti ferde torony." Nevetünk, jó a hangulat. Érezhető, hogy összetartó, befogadó, az idegennek is örvendő közösségbe csöppentünk. És egy olyan plébánia közösségébe, amelyben volt erő, tehetség egy ilyen színvonalas kiadvány összeállításához, kiadásához. A könyv középső fejezete is a mai életről szól (az első a két templom történetét idézi meg, a harmadik pedig az itt szolgált papok személyes hangú visszaemlékezéseit tartalmazza). „Mert ez a templom nemcsak műemlék" - folytatja András. Hanem sokak számára afféle második otthon is gondoljuk, miközben körülnézünk olyan hely, ahol a tagoknak feladatuk van, ahová barátságok fűzik őket. Nagy hagyományú egyházközség, amelyhez rengetegen kötődnek, mert rengeteg közösséget egyesít. E közösségekkel ismerkedhetünk a kisteremben. Elsőként a Városmajori Katolikus Egyesülettel, amelynek 1989-ig nyúlnak vissza a gyökerei, és legnagyobb vállalkozásai talán az évről évre megrendezett, százötven fős családos táborok. De egyébként is rendkívüli aktivitás jellemzi: focit, kosarazást, pingpongozást, filmklubot, a kicsiknek a vasárnapi misék utáni kézműves-foglalkozást, családi napokat szervez. A következő előadó a városmajori közösségek hálózatának bemutatására tesz kísérletet. Bár az előadás nagyon szabatos, és power pointos ábrák is segítik a megértést, a legerősebb érzésünk az, hogy itt annyi és annyiféle közösség működik, hogy az szinte átláthatatlan. Csak címszavakban: Szív Gárda, diákklub, cserkészek négy korosztályban, ministránsok és az egyetemisták csoportjai, gitáros kórus. A következő órában a Városmajori Kolping Család Egyesület, az imacsoportok (köztük a Jézus Szíve- és a Szeretetláng-csoport), az Alpha közösség, majd a házas hétvégések és az ifjú házasok mutatkoznak be. „Nyitott közösség vagyunk, és mindenkit meghallgatunk. Sokszor az a gondokkal küszködő emberek legnagyobb fájdalma, hogy nem tudják kibeszélni a bánatukat. Nálunk megtehetik, és kérhetik az imáinkat" - hangsúlyozza az egyik előadó. Fischer Eszter pedig az Alphakurzusról beszél, amely az ő életében is nagy változást hozott, és amelyet nem hívőknek és „újrakezdőknek" egyaránt ajánl. Kiss PéterFotó: Kissimon István A nyílt nap vidám programjaiba sokan bekapcsolódtak ! A MEGÚJULÁS IDEJE Miért jó fiúnak lenni? Jó volt-e gyereknek lenni? Erre a kérdésre bizonnyal azt válaszoljuk, hogy igen. Védve voltunk, nem kellett szembenéznünk a felnőtt élet megannyi nyűgével, sajátos szabadságban léteztünk (minden kötöttség ellenére is). Pán Péter története azért válhatott olyan sikeressé, mert a soha felnőni nem akaró gyerek képével így vagy úgy mindannyian azonosulni tudunk. Természetesen vannak a gyermekségnek „árnyoldalai" is. Kicsi korunkban gyengék, testileg és lelkileg kiszolgáltatottak voltunk, s adott esetben ezzel visszaéltek a nagyobbak, az erősebbek. Naggyá válni annyit jelentett, mint autonómiára szert tenni. Elindulni a saját útjainkon. A magunk döntései szerint élni. Ha lehántjuk a gyermekkorról a megszépítő idő, a nosztalgikus, csak a szépet megőrző emlékezet burkát, valószínűleg arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy összességében véve jobb felnőttnek lenni, mint gyermeknek, még akkor is, ha ennek megvan az ára. Amikor pedig idősödve újra megjelennek a gyermekkor „vonásai": a gyengeség, a másikra szorultság, a korlátokhoz kötöttség, ráébredünk, hogy a felnőttkor mekkora érték, milyen nagy csoda. Akárhogy is, de a gyermekség és felnőttség megítélése összetett, az életkorokkal együtt változó kérdés. Amikor tehát a harmincas évei elején derekán járó Jézus szájából felhangzik a mondat: „Legyetek olyanok, mint a gyermekek...", akkor el kell gondolkodnunk. Nem egy nagypapa korú bácsi, de még nem is egy életét kikerekített középkorú férfi mondja ezt, hanem olyasvalaki, aki energiái, lendülete teljében van - szokatlan ez, meglepő. Jézus nem nosztalgikus élethelyzetben, múltidéző hangsúllyal állítja elénk a gyermekséget! Egészen egyszerűen arról van szó, hogy neki mély, személyes és egészen egyedi tapasztalása van arról, mit jelent gyermeknek, fiúnak, a Fiúnak lenni, s ez annyira értékes számára, hogy igyekszik megosztani velünk is. Mit jelent Jézus gyermeki tudata? Azt a tapasztalást, hogy lénye teljességgel önmagán kívül leírja forrását, ő az, aki minden porcikájában tudatosan hordozza a tényt, hogy „született". Szavai, gondolatai, érzései, emberként leélt életének minden apró mozdulása valakitől van, akivel szemközt az örökkévaló idő és a végtelen tér totalitásában átérzi a „születettséget", amely egy minden másnál mélyebb szeretet-tapasztalat, kapuja egy korlátokat nem ismerő bizalomnak és ráhagyatkozásnak. Számára az Atya csakis és teljesen a maga atyaságában adott - hiszen az ő végtelen identitása a végtelenség totalitásában fiúság. „Minden, ami az Atyáé, az enyém is" (Jn 16,15) - vagyis nincs a létében semmi, ami ne viselné magán a „születettség" jegyét. Az Atya-Fiú-viszony feltárulása az a pillanat, amikor az emberként is megszületett Fiú, aki a gyermekség totális tapasztalata után megszerzi a testi gyermekség véges tapasztalását is, kimondja az emberek előtt Isten nevét: Atya. „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, s nekem adtad őket" (Jn 17,6). Vagyis a teremtett ember - épp mint teremtmény - a „születettség" hordozója, ám ez nem tudatosul benne, nem ismeri fel, állandóan önállító, önközpontú, „felnőtt" létre törekszik. A Fiú ezért kimondja Isten atyai nevét, hogy ezáltal visszavezesse az embert az Atya általi teremtettség tudatos megélésébe, a gyermeki hitbe. A hit által nyerjük el létünk teljességét, az országot: „Átadom nektek az országot, mint ahogy Atyám nekem átadta" (Lk 22,29). Hinni a Fiú hitét, vagyis a kereszténységet, annyit tesz, mint gyermekké lenni a Gyermekben - nem infantilizálódva, Pán Péter-i kedélylyel, hanem létünk teljességében átérezve azt, hogy születtünk. Még mélyebb ez az érzés, mint testi szüleink esetében, akik ugyan szülők, de a hosszú évek során számos más élmény, érzés is kapcsolódik alakjukhoz. Megéljük őket tanárként, ellenfélként, barátként - végül pedig akár „kvázi-gyermekként" is. Velük szemben gyermekségünk változó, alakuló. Istennel szemben azonban totálisan gyermekek vagyunk és maradunk. Ő az Atya, akit másként nem ismerhetünk meg, csakis Atyaként. A Fiú pedig az, aki megtanítja, mit jelent totálisan fiúnak lenni. Török Csaba Az előadóteremben játékos fejtörőt rendeztek A szívek templomai „Ha a számadatokat tekintjük, egyértelmű, hogy minden téren fogyunk. Kevesebb a gyerek, a fiatal, a templomot rendszeresen látogató hívő - mondja Lambert Zoltán plébános, aki 1968 óta szolgál a városmajori plébánián. - Ma csak az igazán elkötelezettek, erős meggyőződésűek jönnek. A létszámcsökkenésnek az is oka lehet, hogy sok katolikus iskola van, és akik oda járnak, ott aktívak, nem feltétlenül jelennek meg nálunk is. De mi történik, amikor véget ér az iskola, széthullik az osztályközösség? A plébániai kötődésnek mégiscsak nagy jelentősége, megtartó ereje lenne. De nem tagadom: rendkívül sok kegyelmet kapunk, és az önzetlen segítőkészség, odaadó munka számtalan példája jellemzi a plébánia közösségét. Különösen örvendetes számomra a Városmajori Család Katolikus Egyesület intenzív közösségépítő munkája, és lelkesítőek a családi nagytáborok nyaranta. A templom életében a belső felújítás volt fontos lépés 1995-től két-három éven át. Azt pedig szívmelengető tapasztalnom, hogyan épülnek »a szív templomai«, hogy sok család milyen hűségesen kapcsolódik a plébániánkhoz nemzedékről nemzedékre. Ennek a közelmúltban egy egészen kivételes példájával találkoztam, amikor egy 1968- ban általam esketett házaspárnak már a dédunokáját keresztelhettem a templomunkban." Budapest-Sashalom Főpásztori vizitáció és bérmálás A főpásztori vizitáció előkészítése során egy több mint hatszáz pontból álló - szinte könyv méretű - kérdőívet kellett kitöltenünk - mondta el az Új Ember kérdésére Nagy Zoltán esperes, a budapestsashalmi Krisztus Király-templom plébánosa. A kérdések felölelték az egyházközség életét és mindennapjait, feltérképezték az anyagi eszközöket, a tulajdoni viszonyokat, a jogi szabályozást, és rákérdeztek a papok és a különböző helyi, plébániai közösségek működésére. A felkészülés heteiben több olyan érdekes dologra is rábukkantunk, amelyeket a vizitáció nélkül valószínűleg sohasem ismertünk volna meg - folytatta Nagy Zoltán. - A kérdések egy része a templomi oltárokban található ereklyékre vonatkozott, ezért megvizsgáltuk a főoltárt, és amikor kibontottuk a gipsszel betapasztott ereklyét, kiderült, hogy 1943-ban az azóta boldoggá avatott Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök szentelte fel a főoltárt, ő helyezte el és hitelesítette az ereklyét is. Ez annál is érdekesebb, mert a templom akkoriban a Váci egyházmegyéhez tartozott, mégis Esztergomból jött a püspök a szentelési ünnepre. Megható kapcsolat ez az egyházközség és Boldog Meszlényi Zoltán között, de erről még fogalmunk sem volt akkor, amikor róla neveztük el a közösségi házunkat. Elődöm, György Attila íróember volt, s hirtelen halt meg, ezért sok kézirat és egyéb okirat maradt utána rendezetlenül. A vizitáció előtt ezeket sikerült végre összegyűjtenünk és rendeznünk - tette hozzá az esperes. A kétnapos főpásztori látogatás alkalmat adott arra is, hogy Erdő Péter bíboros találkozzon az egyházközségi képviselő-testülettel, a lelkiségi mozgalmakkal, a házas hétvége csoporttal, a Fokoláre mozgalommal, a Szentlélek imacsoport aktív tagjaival. Ez utóbbi csoportot meg is kérte bíboros úr, hogy imádkozzanak a főegyházmegye egy gondjáért. A polgármesteri hivatalban tett látogatás után a főpásztor a templom szomszédságában lakó Isteni Szeretet Leányai szerzetesközösséghez ment, akik imádságos monostori életet élnek, s emellett kollégiumukban tizenhárom egyetemista lánynak is otthont adnak. A vizitáció második napján, szombaton a bérmálkozókkal találkozott a bíboros, majd a rózsafüzér elimádkozása után az esti szentmisében a bérmálás szentségében részesített huszonhét felnőtt hívőt. R. B. Fotó: Vogel Kristóf