Új Ember, 2020 (76. évfolyam, 1-52. szám)
2020-01-05 / 1. szám
LXXVI. évf. 1. (3724.) 2020. január 5. Ára 200 Ft ujember.hu ujember@ujember.hu Ne féljünk az újtól Semmi sem természetesebb annál, mint hogy az év fordultával minden ember számot vet az elmúlt esztendővel, és tervezgeti a jövőt. Sokan fogadkozásokat is tesznek, hogy minden eddig elkövetett hibájukat kijavítják, sőt életüket is megújítják. Nincs ebben semmi kifogásolnivaló, sőt, nemes dolognak tartjuk, hiszen az is jellemző ránk, emberekre, hogy tudatosan és nem végzetszerűen éljük az életünket. A felismert jót szeretnénk megvalósítani szeretteink és a magunk érdekében is. Feltétlenül szükségünk van mindnyájunknak erre a jövőbe tekintő reményre, amely célt ad a következő napoknak, hónapoknak és éveknek. Legyen szabad néhány gondolatban megerősíteni ezt a jövőbe tekintő reményt, illetve rámutatni annak keresztény többletére is. Éppen a karácsonyi csoda, Jézus születése segít bennünket felfedezni a keresztény remény többletét ahhoz az általános emberi bizakodáshoz képest, amely előreviheti ugyan az ember életét, de nélkülözi Isten szeretetének közvetlen megtapasztalását. Hitünkből fakadóan valljuk, hogy minden ember Jézus által nyer üdvösséget, s minden ember - hívő és nem hívő egyaránt, tudva vagy tudatlanul - az ember természetébe írt örök élet utáni vágyából meríti a maga kis jövőjéhez szükséges terveket. Jézus születésében ragyogott fel nekünk az üdvösség napja, amely minden embert Isten szeretetébe akar vonni. Az ember sokféle tervet és gyönyörű jövőt tud kigondolni, de az isteni, örök távlatok nélkül mindez mégis hiányos, véges marad. A legnagyszerűbb emberi célok is meghiúsulhatnak az emberi gyengeség, rövidlátás vagy gonoszság miatt. Viszont ha terveinket a gondviselő Isten akaratához igazítjuk, nincs olyan emberi erő, amely képes lenne keresztülhúzni őket. Vörösmarty szerint a remény beteljesülése csak akkor valósul meg az ember örömére, ha az céljaiban is nemes, és Isten akaratához igazodik: „Nézd a világot: annyi milliója, / S köztük valódi boldog oly kevés. / Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kancsalús, festett egekbe néz. / Mi az, mi embert boldoggá tehetne? / Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, / A telhetetlen elmerülhet benne, / S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. / Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; / A látni vágyó napba nem tekint; / Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: / Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. / Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, / Ki életszomját el nem égeté, / Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, / Földön honát csak olyan lelhető. / Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: / Egész világ nem a mi birtokunk; / Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk:" (A merengőhöz) Jézus születésével elérkezett hozzánk a biztos remény, hogy életünket még a bűn sem rombolhatja szét végérvényesen, ha Istennél keresünk megújulást. Sok-sok embertársunk vigasztalhatatlanul reményvesztetté válik, amikor sikertelenségek érik, pedig lehet, hogy csak a terveiken vagy azok irányán kellene változtatni. Csak meg kellene hallaniuk a költő szavait: „... mindig és mindig: / bűnökben édesült, hamúti napok / habjaiban fuldokló emberek, / egy szalmaszállal, tudjátok-e? / talán a menthetetlent mentitek. H ... kívül és belül, / poklosan örvényült, háborúit világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!" (Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállalj XVI. Benedek pápa Pál apostol levelét idézte „reményre vagyunk megváltva" (Róm 8,24) amikor arról tanított, hogy a keresztény egzisztencia sajátossága a remény. Erre reményre támaszkodva hisszük, hogy minden nehézséggel meg tudunk küzdeni életünk folyamán. Ezért a keresztény remény bizalom a jövőben, várakozás Isten megváltó szeretetének kinyilvánulására. Ebben van az a többlet, amely megkülönbözteti a keresztény reményt az általános emberi reménytől. „Aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény nélkül él (vö. Ef 2,12). Az embernek igazi, nagy és minden törésen átvezető reménye csak Isten lehet - az az Isten, aki »mindvégig«, a » beteljesedésig« (vö. Jn 13,1; 19,30) szeretett és szeret." (Spesalvi 27.) Ez az Isten szeretetéből táplálkozó remény tesz bennünket bátorrá, aggodalom nélkülivé és nyitottá arra, hogy Isten szeretete nap mint nap meglepjen bennünket, ajándékaival és elvárásaival egyaránt. Nem ijedünk meg az élet kihívásai közepette, hanem bátran Isten szeretetébe vetjük a reményünket. Fontos hangoztatnunk azt is, hogy a hívő ember reménye éppen amiatt csalhatatlan, mert nem az emberi erőben, de még csak nem is a teremtett dolgokban bízik, hanem egyedül Istenben: „Bízzatok, én legyőztem a világot" (Jn 16,33). Jézus ígéretében bízva bátorítjuk magunkat és egymást is. Ne féljünk a jövőtől! Isten akaratát senki és semmi nem tudja végleg feltartóztatni és különösen nem megakadályozni. A nehézségek közepette is bátran álljunk azok mellé, akik Isten országának építésén szorgoskodnak. Bizonyos szempontból még Máté Péter méltán népszerűvé vált slágere is eszünkbe juthat: „ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk, / Talán abban van az utolsó remény." Minden megkeresztelt ember egyenként is, de az Egyház közösségében is arra kapott meghívást, hogy a sok szempontból halványuló reményt ébren tartsa az emberiség számára. „Amint Jézus anyja a mennyben - testében és lelkében már megdicsőülten - mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, amelynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön a biztos remény és vigasztalás jeleként mindaddig ragyog az Isten zarándoknépe előtt, amíg el nem jön az Úr napja (vö. 2Pt 3,10)" (Lumen gentium 68.). Az Egyház, de az egyes hívő ember sem töltené be krisztusi küldetését, ha nem törekedne a keresztény remény fenntartására. Az első keresztényekről azt olvassuk, hogy telve voltak reménységgel. Vajon mi volt a titkuk? Miből táplálkozott a reményük, hiszen szorongattatások között éltek ők is? S miként mi, ők is hitetlen többségű társadalomban laktak. Az Apostolok cselekedeteiben megtaláljuk a választ a kérdésünkre is: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban" (ApCsel 2,42). Tartsuk ezt szemünk előtt, már csak azért is, mert ebben az évben fővárosunkban láthatjuk vendégül az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust! Végül hadd idézzem útmutatásként mindnyájunk számára Szent II. János Pál pápa ars poeticáját, amelyet a Nagy Jubileumi Évre készülve adott minden kereszténynek, amely nemcsak akkor volt időszerű, hanem ma is igaz: „Hálával emlékezzünk múltra, szenvedéllyel éljük a a jelent, és bizalommal nyíljunk meg a jövő előtt: Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!" (Novo millennio ineunte) így kívánok az Új Ember minden olvasójának erős hitet, szilárd reményt és sok kegyelmet az Úr 2020. évében! Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke MAGYARORSZÁG KATOLIKUS HETILAPJA Üdvözítőnk Anyja, védelmezd fiaidat „Istenünk, te Mária szűzi anyasága által örök üdvösséggel ajándékoztad meg a világot" - hangzik ünnepélyesen ez az örömteli megállapítás a Boldogságos Szűz Mária istenanyaságának ünnepén a szentmise könyörgésében. Anyaság és szüzesség egyszerre? - tehetjük fel joggal a kérdést. Különkülön hétköznapi dolgok, de együtt csoda, mely által újabb csodában részesülünk: az üdvösségben. Mert az Üdvözítő szűz anyától születik. Igen, anyaság, mely nem teher, hanem áldott állapot. Szüzesség, mely nem szégyen, hanem ragyogó erény. Mária tiszta testben és lélekben várakozik - eleinte úgy tudja, arra, hogy József felesége legyen -, de Isten mélyebb nászra hívó érintése Mária minden képzeletét felülmúlóan hozzáad ehhez egy még nemesebb küldetést: Messiást szülő anyává lesz. Mária különös szereplője a történelmünknek. Egyszerű názáreti lány, aki kezdetben mit sem sejt, de már élete első pillanatától kezdve körülöleli őt a kegyelem. Isten szelíden megmutatja: noha a bűn megterhelte az egész teremtett világot, ő nem hagyja el gyengeségre hajlamos teremtményét, hanem maga jön el Fiában, hogy üdvösséget hozzon. (Folytatás a 11. oldalon.) A megfogant élet védelme A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia november 13-án kiadott, Megújulás a szeretetben című körlevelében már foglalkozott a megfogant emberi élet védelmének fontosságával, azonban a téma rendkívüli aktualitása miatt szeretnénk külön is hangsúlyozni az Egyház ezzel kapcsolatos álláspontját. Püspök elődeink 1956. szeptember 12-én körlevelet adtak ki, mivel akkor tették rendeletileg lehetővé Magyarországon a művi terhességmegszakítást. Az akkori dokumentum nyelvezete régiesnek tűnhet, azonban tartalmát tekintve semmit sem vesztett időszerűségéből. „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, megszenteltelek" (Jer 1,5) - olvashatjuk Jeremiás próféta könyvében, amivel a szent szerző azt erősíti meg, hogy az élet nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik. A Katolikus Egyház katekizmusa 2270. pontjában ez áll: „Az emberi életet fogantatása pillanatától feltételek nélkül tisztelni és védeni kell. Az emberi lény személyi jogait létének első pillanatától fogva el kell ismerni, ezek közé tartozik minden ártatlan lény sérthetetlen joga az élethez." (Folytatás a 3. oldalon.)