Új Ember, 2022 (78. évfolyam, 1-52. szám)

2022-03-20 / 12. szám

8 Ü/ímée^ Család 2022. március 20. A szív bőségéből adni Menekültek az esztergomi Boldog Ceferino-plébánián A Boldog Ceferino roma missziós plébánián eddig harmincnégy menekültet fogadtak be Ukrajnából, de mint Tóth László állandó diakónus mondja, még tízen jönnek Kárpátaljáról, s további érkezőkre is számítanak. Március 9-én délután jártunk az esztergomi cigánypasztorációs központban. A helyi karitász munkatársaival együtt sokféle módon segítik a háborús helyzetből érkezett asszonyokat, gyerekeket az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Boldog Ceferino roma missziós plébániáján. A menekültek közül többen iskoláskorúak, éppen az esztergomi Mindszenty József Katolikus Iskolából érkeznek vissza a tanítás után a missziós központba, ahova befogadták őket a testvéreikkel, az édesanyjukkal és a rokonaikkal együtt. Az orosz-ukrán háború kitörése óta két hét telt el, ezalatt kialakult egyfajta életrend a Boldog Ceferino roma missziós plébánián, ugyanakkor a helyi karitász segítségével az esztergomiak a szükségletekre figyelve a segítség új formáit is keresik. Tóth Lászlótól, a főegyházmegye állandó diakónusától megtudjuk, hogy a missziós központ a helyi karitásszal egy telken helyezkedik el, s jó szomszédokként együttműködnek a jelen helyzetben is. A házban rendszerint továbbképzéseket, lelkigyakorlatokat szerveznek, adott az infrastruktúra ötvenkét fő ellátására. Amint kitört a háború, Csorba Gábor karitászvezető közvetítésével elkezdték befogadni a menekülteket. Olyan családok kerültek ide a kárpátaljai Szernyéről, amelyek családfői egy budapesti építőipari cégnél dolgoznak. A sokgyermekes családokat a cég autóival menekítették. A házban a lelkigyakorlatos vendégszobákban jelenleg harmincnégy embert szállásolnak el, de Tóth László elmondta, még tíz embert várnak, és mások is jönnek. Esztergomban és környékén munkaerőhiány van, már jelentkeztek cégek, melyek foglalkoztatnák a házban élő felnőtteket. Volt, aki lakhatást ajánlott fel, de a legtöbben élelmiszert, ruhaneműt, játékokat hoznak. Megmozdult a helyi katolikusság, a cserkészet, s általában a keresztény felekezetek, hatalmas összefogás bontakozott ki a városban. A menekültek ellátását a Katolikus Karitász szervezi. „Célirányosan is tudunk gyűjteni, akár adott méretű cipőt is, vagy speciális gyógyszert szerzünk be, magzatvédő vitamint a várandós kismamának, aki hat hónapos gyermekét hordozza a szíve alatt. Járt már nálunk a védőnő is, önkéntes gyermekorvos vizsgálta a kicsiket, s kezelte, akit kellett, gyógyszereket állított be a felnőtteknél, s akit lehetett, be is iskoláztunk, tizenegyen már itt járnak iskolába" - összegez az állandó diakónus. Ferenczy Évával, a Szent Erzsébet Karitász Központ esztergom-baróti régiós vezetőjével indulunk el, hogy találkozzunk az ungvári járás délnyugati részéről, Szernyéről érkezett menekültekkel. Ő részletezi az elmúlt két hétben a plébánián bekövetkezett „átalakításokat" is: a varrodában halmozták fel a mosószereket, pelenkákat, az udvar hátsó részébe érkeznek a ruhák, játékok, a babamama klubból játszóház lett. A plébánia ebédlőjében két pedagógus éppen „tanulószobát" alakít ki, a gyerekekkel átbeszélik az aznapi tananyagot, ellenőrzik a leckét. „Tesszük a dolgunkat, ahogy tudjuk, szeretettel - mondja Ferenczy Éva -, egy-egy öleléssel, mosollyal, nevetéssel próbáljuk azt sugallni, hogy jó az Isten, jót ád, s valahogy rendbe jön majd minden. Ahogy szokták mondani, a szív bőségéből szól a száj, ölel a kar." Amikor a vendégszobákhoz érünk, elsőként egy idős, fejkendős asszonnyal, Erzsébettel találkozunk, amint szóba elegyedünk vele, szinte azonnal a köszönetét, a háláját szeretné kifejezni mindazoknak, akik befogadták őt és a falubelijeit. Szernyéről érkezett ő is a többiekkel együtt. Mindent köszön a „magyarországiaknak", de szomorú, mert a menye és az unokái egyelőre Kárpátalján maradtak, telefonon tartja velük a kapcsolatot. Ezt mondja: Itt biztonságban vagyok, de értük fáj a lelkem." A plébániára befogadott menekült fiatalasszonyok házastársai Pesten dolgoznak. Egyikük, Ibolya azt mondja, fogalma sincs mi lesz, haza tudnak-e majd térni. Anyósa és felnőtt gyermekei Szlovákiába mentek, egyedül van itt, csakúgy, mint Erzsi néni. Szívesen dolgozna itt, Esztergomban, már korábban is átjárt Magyarországra idénymunkákra. „Nagyon megijedtünk, amikor kitört a háború, mindent otthon hagytam, csak néhány személyes holmit hoztam magammal" - teszi hozzá, amikor a két héttel ezelőtt történtekről kérdezem. Hasonló félelemről beszél Renáta is, karján az egyéves és egy hónapos Dáviddal. Az átélt rémület még látszik a tekintetében, ugyanakkor a túlélésért, a gyermekéért folytatott küzdelem ereje is. Az otthon maradottakról beszél. „Anyukám, apukám, a testvérem a sok gyerekkel, ők mind maradtak." Miközben átfut az agyamon a miért, már folytatja is: „Nem akartak jönni. A testvérem a férje miatt, akit nem engednek át a határon (hadköteles), nem akarja otthagyni egyedül, sajnálja őt. Az anyukám pedig nem hagyja ott a lányát a sok gyerekkel. Ezért." Renáta is telefonon tartja a kapcsolatot a szeretteivel, ahogy Erzsi néni. S hogy mi történik, ha rosszabra fordul a helyzet? Akkor majd az ottmaradottak is minden bizonnyal elindulnak Szernyéről a határ felé. Anett is a jövőt latolgatja. „Ha elmúlik ez az egész, akkor visszamennénk, addig próbálunk itt meglenni valahogy." Két gyermekkel jött át, a 11 éves fiával és a 14 éves lányával. „Néhány holmit hoztunk magukkal, nem sok mindent, azt az egy pár cipőt, ami a lábukon van. Barabáson fogadtak minket, ott megaludtunk, azután Nyíregyházára mentünk, s onnan vonattal Pestre, majd ide, Esztergomba. Remélem, hogy hamar vége lesz ennek az egésznek, de lehet, nem lesz ebből semmi. Azt mondják, Kárpátalján egyre rosszabb a helyzet, mindennek felment az ára, munka sincs, semmi nincs. Miből fogunk élni? Lehet, hogy végül itt telepedünk le" - beszél maga elé meredve Anett. Az udvarról gyerekek nevetése hallatszik, lassan befejezzük a beszélgetést a menekültekkel, azért is, mert nem akarjuk tovább akadályozni Nyúl Józsefné Éva karitászönkéntes munkáját. Ő éppen adatokat egyeztet az asszonyokkal, felméri az orvosi ellátással kapcsolatos igényeket. Sok a teendő, várandós kismama is van az asszonyok közt, s a háborús hírek alapján hosszabb távra kell tervezni itt, a Boldog Ceferinóplébánián is... Körössy László Fotó: Fábián Attila Kárpátalján, a Ráton működő Szent Mihály Gyermekotthon volt 2017-ben a Szent Erzsébet rózsája-díj kedvezményezettje. Sok olvasónk zárta szívébe a Munkácsi Egyházmegye fenntartásában működő intézményt, és bőkezű adományával segített. Mi lehet velük? Bíró Mária intézményvezetőt a gyermekotthon kápolnájában megtartott szentmiséről jövet értük el március 8-án délelőtt telefonon. A Ráton működő Szent Mihály Gyermekotthon az alapítása óta eltelt több mint tizenöt év alatt valóban „otthonná vált" az állami ellátásból családi gondozásba idekerült árva gyerekek számára. Annak idején Majnek Antal munkácsi megyéspüspök vetette fel a családotthon alapításának ötletét. Bíró Árpád és felesége, Mária a váti Szent Mihály-plébánia, illetve Munkácsi Szent Márton Egyaházmegyei Karitász támogatásával örömmel fogtak bele a számukra teljesen ismeretlen feladatba. 2006-ra megépülhetett az első ház, aztán sorra a többi, és felépült egy rehabilitációs központ is, ahol a tetőtérben kialakított szobákban egész Kárpátaljáról fogadják a gyerekeket. Az orosz-ukrán háború kitörésének (2022. február 24.) másnapján új kihívásokkal kellett szembenéznie az otthon vezetőinek és lakóinak. Megérkeztek az első menekültek, felnőttek, gyerekek egyaránt - emlékezik Mária az alig két héttel ezelőtt történtekre. - Az első nap négyen jöttek, s azóta folyamatosan érkeznek, a központi házunk mostanra megtelt, a vendégszobáink is. A rehabilitációs központban a foglalkoztatót teleraktuk ágyakkal, matracokkal. Mindenkit befogadunk, aki nálunk jelentkezik, vagy akit hozzánk irányítanak, felnőtet, gyereket egyaránt, mindegy hogy ki milyen nyelvet beszél. Jönnek ukrán menekültek Kijevből, sőt Harkivból is; a minap egy anyuka és kisfia érkezett a nagymamával együtt, ők csak oroszul beszélnek. Az a feladatunk, hogy hogy befogadjuk és ellássuk őket. Ma éppen egy egyhetes kisbabát hoznak ide; az igazgatói szobát berendeztük babaváró szobának." Jelenleg (március 8-án - a szerk.) huszonnégy menekült lakik az otthonban. „A gyerekek hála Istennek jól vannak, a család»n . . . . .. Otthokban élő huszonöt gyermekkel jókat játszanak az udvaron. kialakított játszótéren - mi adja jvTária. - A felnőttek azonban _ érthető módon nagy1 nehezen viselik a menekült j sok adományt kat ,» P , ,, ír bunk Magyarorszagról, ^y Kondoskodni tudunk az ellát' . , i j , 'sukrol, de amikor atadjuk r<y. .. éppen szűk: *ekik azt' amire veszik el... fe8uk va?' sivf „Nehez pillanatok ezek, a menekültek ilyenkor elmondják, hogy bizony ők nem szegény emberek, s most még sincs szinte semmijük. Legtöbbjük pénz nélkül indult el otthonról, az óvóhelyekről, a pincékből, s csak azt hozták, ami a legszükségesebb, arra koncentráltak, hogy a papírjaik náluk legyenek." S mik a terveik, indulnak tovább, vagy maradnának? - kérdezem Máriát. „Volt itt egy anyuka a lányaival, ők tegnapelőtt elindultak Csehországba egy ismerősükhöz. A többiek azonban arra várnak, hogy hazatérhessenek, nem akarnak külföldre menni." A gyermekotthonban felkészültek arra is, ha romlana a helyzet, s mégis el kellene menni innen. „Amikor február 24-én reggel összegyűltünk, s arról tanakodtunk, hogy mi is pakolunk, s megyünk, akkor Majnek Antal püspök atya helyretette a gondolatainkat, és azt javasolta, egyelőre jobb lenne inkább maradni. Ugyanakkor minden család összepakolt már, készen állunk arra, hogy ha életveszélyben lennénk, tudjunk indulni, de addig még itt szeretnénk maradni. Be kell fogadnunk azt, aki érkezik és segítséget kér, ez a fő feladatunk most" - szögezi le Mária. Az egész községben nagyon sok menekült talált helyet, a református egyház ráti intézményeiben is biztosítanak szállást a számukra, az óvodában telt ház van, s az iskolaépületbe is várják a menekülteket. Mi adhat reményt ebben a helyzetben? „Elsősorban az ima - válaszol Mária. - Majnek Antal püspök atya nyugdíjazása után ideköltözött Rátra, mindennap misézik délelőtt kilenc órakor a gyermekotthon kápolnájában, délután háromkor pedig az irgalmasság rózsafüzérét imádkozzuk - elsősorban a békéért. Nagyon nagy szükség van most ezekre az imákra, az itt lakó családoknak is lelki megerősítést ad." Arra a kérdésemre, hogy hogyan tudnánk most segíteni, Mária majdnem elsírja magát. Elsősorban imával, mert arra most nagy szükségünk van, azért, hogy lelkileg erősek maradjunk, hogy ép ésszel kibírjuk ezt a helyzetet..." (Támogatást a Majnek Antal püspök által alapított Kárpátalja Hitéletéért Alapítványhoz lehet küldeni, a közlemény rovatba írva: Szent Mihály Gyermekotthon, Rát. - a szerk.) Imádkozunk a békéért és Önökért - mondom Máriának. S ő elgondolkodva válaszol: „Mindig is tudtuk, hogy fontos a béke, de csak most érezzük igazán, hogy milyen nagy érték. Minden segítséget köszönünk, csak ámulunk és bámulunk, hogy mire képes Magyarország, most különösen is büszkék vagyunk arra, hogy magyarok vagyunk. Isten áldja mindannyiukat!" K. L. Fotó: Merényi Zita (a fotó 2017-ben készült) Összepakoltunk, de amíg lehet, maradunk Befogadóközpont lett a kárpátaljai gyermekotthon