Új Európa, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-03-01 / 3. szám
MIKSZÁTH KÁLMÁN: Kétségtelenül nagy nap ez a március 15-ike Magyarország életében is, pedig az ezer éves élet, mennyivel nagyobb nap a Jókai életében, tekintve, hogy semmi jelentékeny se történt e napon a nemzetre nézve, amiben Jókainak (ki ezentúl elhagyja neve mellől az ipszilont) része ne lett volna, holott Jókait egy a tömegek figyelmét elkerülő másik nagy esemény is érte a nap legvégén, miután a nemzet már becsomagolta a maga ajándékait és elraktározta azoknak érdemeit, dicsőségét, akik rászolgáltak. Erre a napra sok munka vár és mind be fog végeztetni. Pedig a Pilvaxbeli ifjak öt-hat órát átaludtak, szóval nyolc-kilenc óra már elveszett és mégis elegendő a még megmaradt tizenöt óra. Úgy tűnik fel nekünk Jókai innentől kezdve, mintha mindaz, ami vele amott történt, nem léteznék, mintha ő is e napon keletkezett volna. Páratlan népszerűségének lombozata e naptól kezdődik és innen veszi táplálékát, mint a fa koronája a földtől, amelybe a gyökere lenyúlik. Ebből él, ebből lélegzik. Ennek a napnak az isteni nedveit felszítja, ha a népszerűség hervadozik és rögtön vele lesz megint. Gyűrűjét ha elveszti, ennek a napnak az évfordulója visszahozza. Több mint ötvenezer tér vissza, míg azután is ötvenezer fényesíti meg Jókain, ami esetleg megkopott vagy megpattogott volna rajta. Ha ez a nap nincs, élete más irányt vesz, munkáit hiszen megírja, az európai hírt is megszerzi velük, de fényes karrierjének másik fele, melyet nemzetének vezérférfiai közt töltött az ország első tanácsában és mindenütt, ahol e történelem szövődött, elmarad. Petőfi talán le se feküdt, vagy ha lefeküdt, nem igen aludt, mert már hét órakor reggel talpon volt, benézett Jókai szobájába, felköltötte, aztán nyugtalanul sietett a Pilvaxba. Útközben Vasvárival találkozott, ki szintén a Pilvaxba tartott. Borongós, ködös, szinte pépes márciusi pirkadás volt, csípős szél fújdogált és feszegette a még jobbára csukott boltok cégtábláit. A Pilvaxban még nem volt senki, csak a koránkelő Bulyovszky Gyula, minélfogva még visszamentek, mind a hárman Jókaiért, kinek szobájában tanácskoztak ama néhány bevezető szó fölött, melylyel a tizenkét pontot proklamálni fogja. Kevéssel nyolc óra előtt, most már négyen nyitottak be a Pilvaxba, de még most is kevesen voltak, ami láthatólag lehangolta a türelmetlen Petőfit. Vártak még egy kissé: lassan szállingóztak a tegnapi „héroszok“. Éppen a leglármásabbak maradtak el. Megjött Emődy, Vajda, majd a hórihorgas Pálffy Albert nyitott be nagy disputában a nyalka Dobsával. Különösen megörültek báró Nyári Albertnek. Betoppant Degré, aki vidékről jött, egy pár jurátus is beváltotta a szavát, de még mindig igen szegényes gyülekezet volt egy forradalomcsináláshoz. Nem rebellis a magyar korán reggel — sopánkodott Jókai, ki Bulyovszkyval egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. De Petőfit nem lehetett eltántorítani. Különben is a kávéház nem volt néptelen. Éppen szerdai nap és pesti vásár lévén, sok idegen reggelizett az asztaloknál, akik mind kíváncsian és érdeklődve nézegették az ifjúság hullámzását. Végre kilenc felé annyian gyűltek össze, hogy Jókait felerőszakolták egy asztalra. Jókai felállt és felolvasta pár bevezető szóval, hogy „mit kíván a magyar nemzet?“ „Valami villanyos melegség állta el minden tagomat, — írja ő maga — érzem, hogy végzetes szó az, amihez kezdek, de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is.“ Utána Petőfi olvasta fel a Nemzeti dalt. Ekkorra már mind oda gyűltek a vásárosok is s a dal refrénjét utána zúgták ők is: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.“ A „főpróba“, mert annak kellett azt tartani, kitűnően sikerült. A vers feltüzelte az ifjúságot s most már lelkesedve indult a megállapodások szerint az orvosi egyetem felé, a Hatvani- és az Újvilág-utca sarkán levő épület udvarára. Még mindig nagyon kicsiny volt a csoport, de a felkokárdázott ifjak, kik előtt egy trikolort vitt egy nagytermetű jurátus, felkeltötték útközben az érdeklődést. Minden lépésnél nőtt a csoport: „Éljen a szabadság! Egyenlőség! Éljen Kossuth!“ kiáltások hangzottak. Az orvosifjúság, dacára, hogy leckeóra volt, ott hagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét. „Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyenlőség! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel.“ Petőfi elszavalta a „Talpra magyart“*) s a menet, most már az orvosnövendékekkel megszaporodva, sorba járta a többi fakultásokat. Az Egye*) Egressy Gábor így írja le mint szemtanú a jelenetet: Jókai szavai rémítő lelkesedést idéztek elő a népben. Ekkor Petőfi felemelkedik mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint ítélet halálangyala. Elüvölti nemzeti dalát. E hangok leírhatatlanok. Most is látom és hallom azokat. És örökké fogom látni és hallani, mert a kép és a hang elválaszthatatlanok. A nagy nap