Új Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1988-12-01 / 6. szám - MÓSER ZOLTÁN: Pozsonytól Szirénfalváig

3 t1j Forrás MÓSER ZOLTÁN Pozsonytól Szirénfalváig Beszélgetések a 60 éves Ág Tiborral* Nézzük az életrajzot — Pozsonyban születtél. Tudom, hogy erről reggelig lehetne beszélni, de mégis hadd kérdezzem meg, milyen volt a régi, a gyermekkori Pozsony? Hisz Te még olyan várost láttál, mint Bartók! — Igen, részben igen. Az óváros akkor még érintetlen volt és a város a Patron­gyárnál és a Téglamezőnél nem terjeszkedett tovább. Amikor elemi iskolába jártam, a honismereti órán azt tanultuk, hogy Pozsonynak a lakossága 40 000 lélek, és ta­lán tíz kisebb kerületre tagolódott a város. Ebből az első — nagyon kis terület, a régen fallal körülvett rész — az óváros volt. És ha az ember felment az Újvilági úton, túl a Hegyiparkon, a Bimbóház úton, ott már csak egy-két ház volt. A Ma­lomvölgyi út, a Csalogány völgy, az mind erdő volt. — Mennyire volt vegyes a lakosság? — Háromnyelvű volt, és ez akkor nagyon természetes összetétel volt. A pozso­nyi őslakosság — akik nem újonnan jött telepesek voltak —, azok mind a három nyelvet beszélték. Én gyermekkoromban az úgynevezett Rosenheimban laktam, túl a Vágóhídon, pontosan a város végén. A Bajza utcában velünk szemben egy hentes lakott, akit úgy hívtak, hogy Valach. Tehát szlovák ember volt, de a gyerekek be­széltek magyarul, mert a felesége csallóközi magyar volt. Amikor hazamentek a nagymamához, akkor magyarul beszéltek, otthon az apjukkal szlovákul, de egymás között, mi gyerekek, főleg magyarul beszéltünk. A szomszédban laktak németek is. Jól kijöttünk egymással. — Pozsonynak melyik része olyan, mint gyermekkorodban volt? Vagyis hol ér­zed még magad otthon? — Az óváros, a Mihály-kapu környéke, az nagyjából még megmaradt olyannak, mint gyermekkoromban. Az utóbbi évtizedekben egy csomó olyan részét lebontot­ták Pozsonynak, pl. az új híd megépítésekor lebontották a zsinagógát, az egész Hal­piac, a Hal-tér eltűnt, a Vidrice az a Duna parti rész is eltűnt, a vár alatti részt lebontották. A Zsidó utca is megváltozott, mert annak helyén van az új, nagy út, ami a hídról vezet befelé a városba. De lényegében nem az teszi kedvessé, hogy az épületek ismerősek, hanem az emberek. Ha a lakosság is megváltozik, az lényegesebb. Én pl. régi, valódi pozso­nyival talán hamarabb találkozom Pesten, mint ott Pozsonyban! Ennek egyik oka a 45-ös kitelepítés. Ekkor kérlelhetetlenül kitelepítették az összes németet. A magyarokat szintén, éspedig gyűjtőtáborba, ami szemben, Po­zsonnyal, a Duna jobb partján, Ligetfalun volt. Igaz, nem voltunk kerítés mögött úgy mint a németek, mert őket drótkerítés mögé zárták a végleges kitelepítésig. A magyarokkal ezt nem tették, de a pozsonyi lakásunkat el kellett hagynunk. Csak a legszükségesebb személyi holminkat vihettük magunkkal. Ligetfalu akkor csak­nem üres volt. Amikor oda kísértek bennünket, azt mondták: tessék, itt vannak üres házak, mehetünk, ahová akarunk, foglaljunk el egyet. De mi inkább kerestünk egy olyan helyet, ahol a ház gazdája otthon volt. A Szél utcában találtunk egy ♦Az egyik beszélgetés Fehér Anikóval, a Magyar Rádió munkatársával készült. Ebből az anyag­ból — szíves engedélyével — néhány részletet mi is átvettünk. 33

Next