Új Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-10. szám)
1996-09-01 / 7. szám - Lengyel László: Levélféle a Valóságról
ÚJ FORRÁS om találkozását anélkül, hogy az elit kényesebb tagjainak le kellett volna ülnie egy asztalhoz a hatalom képviselőivel. Nem palackposta volt ez, amelyet a szerző az ismeretlenbe küldött, hanem kitűnően szerkesztett, dialógusra alkalmas hely. A Valóságba író szerző tudta, hogy az elitbe került, méghozzá a hatalom által is elfogadott vagy megtűrt elitbe. Az olvasó pedig akarva-akaratlanul mindig mérlegelte, hogy amikor a Valóság egyik vagy másik cikkét olvassa, olvasói közösségben áll nemcsak a szellem, hanem a hatalom fontos embereivel is. Az olvasó tanár nem feledhette, hogy az adott cikket „kanonizálta" Illyés vagy Déry figyelme mellett városi párttitkárának, iskolaigazgatójának figyelme is, Így azután például Hankiss Elemér játékos és mégis véresen komoly diagnózisainak szavai, mondatai nemcsak az értelmiségi elitben váltak szállóigékké, hanem a hatalom belső tereiben is, s teremtettek egy közös diskurzust anélkül, hogy a pártközponti fiúk közvetlenül találkoztak volna Hankiss Elemérrel. Hankiss látta a foucault-i végeredményt is: „azé a hatalom, aki meghatározza, meghatározhatja a szavak jelentését". Miként nem tagadása ennek a fordítottja Vekerdi megfogalmazásában: „akié a hatalomj...] az meghatározhatja a szavak jelentését". A hatvanas évek közepétől a hetvenes éveken át a nyolcvanas évek közepéig a szavak jelentésének meghatározásában sajátos, nem egyenértékű munkamegosztás volt a hatalom és a szellemi elitek között. A Valóság nyelvet teremtett, a hatalom és az elit közös nyelvét. Másrészt a Valóság itthon és a határokon kívül fölnevelt egy olvasótábort, amelynek érdeklődése túlterjedt saját szakmáján, saját provinciáján, saját tudományán. Ez az olvasótábor a kádári középosztály olvasó és gondolkodó része, amelyik a fogyasztói polgárosodásban a kultúra fogyasztását elébe helyezte az ideológiai és a materiális javak fogyasztásánál. Elege volt az ideológiai álközösségi aszkézisból, de távolságot tartott a kádári „gazdagodjatok meg" mohó individualizmusától is. Liska és Hankiss, Vekerdi és Szűcs, Mészöly és Kosáry, Kornai és Ránki olvasói tetszik-nem tetszik kulturális, civilizációs fogyasztók voltak. De ezt az olvasótábort is összetartotta, hogy a hatvanas évek második felének felszabadultabb, a hetvenes évek szélárnyékosabb korszakában szerzők és olvasók egyaránt nemzedékeken át tartósnak és reformálhatónak tartották a fennálló rendszert. A nyolcvanas évek elején a Valóságot nem a Mozgó Világ vagy más folyóirat kezdte ki, hanem éppen a rendszer tartósságának és reformálhatóságának elpárolgó hite. Bizonyos értelemben az a paradoxon, hogy 66