Új Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-10. szám)

2005-03-01 / 3. szám - Kalavszky Zsófia: "A megfordított arc" (Puskin Sándor alakja Jókai Mór Szabadság a hó alatt, avagy a "Zöld könyv" című regényében)

Kalavszky zsófia Jókai 1876-ban, egy évvel a regény megkezdése előtt, élclapjában, az Üstökösben, persze Kakas Márton álnéven, Puskin megvesszőzéséről írt. Az eset, amit Puskin orosz ellenfelei és irigyei terjesztettek, hazugság volt, sosem történt meg­, mindenesetre nagyon humoros kis történet kerekedett ki belőle. Huszonegy éves korában egy lángoló ódát írt a „szabadsághoz”. [... ] Puskin szabadságdala felhangzott a trónig, egész a hatalmas cár füléig. S a cár rendelt neki jutalmul­­ huszonöt botot. A büszke huszonegy éves lángész nem akarta engedni, hogy ez megtörténjék vele, mikor a cár utalványának megértésére a tábornokhoz hívták: sírt, dühöngött. Hanem aztán a derék Popotov elkezdte kérlelni, biztatni, mint a fogorvos a betegét, aki nem akarta engedni, hogy a rossz fogát kirántsák: „ugyan Puskin, nem szégyenled magad? Ilyen lármát csapni huszonöt bot miatt? Hisz ez egy gyereknek való tréfa. Magam is kiálltam egyszer, pedig verset se írtam. Nézd csak, milyen kényelmesen elnyúlhatsz ezen a balzakon. Látod, az is híres poéta, mint te, mégsem protestál.”­ Az anekdota, huszonegy évvel korábban, 1855-ben a Pákh Albert-féle Vasárnapi Újságban - amelynek Jókai a főmunkatársa volt - már egyszer megjelent. A részletek és a nevek különbsége jól mutatja, hogy a történet több változatban élt. Alig lépett az irodalmi pályára Puskin, a­mint a világ elé terjesztett egy ódát, melly költői tehetséget árult el; de némelly pontjaiban a politikát érintette. Nehány nap múlva Pétervár főkormányzója Miloradovits tábornok maga elé hivatja. A költő szive erősen dobogott, midőn az általánosan rettegett kormányzóhoz közelíte. [...] - Ismeri ön ezt a költeményt? Ön annak a szerzője? - Igen, kegyelmes uram. - Igen szép! Ezen mű ragyogó szép és sokat ígérő. Önnek szép tehetsége van Puskin barátom, és nem kell megállapodnia fél útjában. Daloljon ön a mi nyírfáinkról, és fenyves erdőinkről, tiszta éjszakáinkról, mellyeknek tündöklése a nappaléval vetekedik, a holdvilág viszfényéről a magas Izsák­­tornyon, a balti tenger kék habjairól, a kő fényéről a sivatag vadonban, népeink patriarchális erkölcsiről, hadseregünk halhatatlan dicsőségéről, ezek termékeny kimeríthetetlen anyagok az ön múzsájára nézve, de a­mi a politikát illeti, jegyezze meg magának jól ifjú barátom, ahhoz a poétáknak semmi közök, és hogy a kormány minden tökéletességnek teljes birtokában van. Ő felsége olvasta kegyed versét. Ő felsége törvényszerűleg bánhatna kegyeddel, mint felségsértővel; de ezt a császár nem akarja, s ön egy kis fenyíték után mehet a maga útjára. - Fenyíték! kiálta fel a költő rémülten. - Csekélység, mondhatni semmiség! mondá a kormányzó; olly fenyíték, minőt a leánykák kapnak: harmincz veszsző-csapás.7

Next