Új Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-10. szám)
2007-12-01 / 10. szám - Fekete J. József: Csokonai rolléjában
korábban végiggondolta. A Csokonai-regény írásakor külön ösztökélhette az utóbbi két naplójellegű regényének (Egy kretén vallomásai, 2005; Tarvágás, 2006) önéletrajziságán túlmutató szerepjátszás és a fikciós történetalakítás lehetősége, ami látszatszabadság csupán, egyben kötöttséget is jelent, illetve a regényírás alapproblémájaként fogalmazódik meg. Meddig alakítható szabadon a történelmi alakot megjelenítő szerep, anélkül, hogy a szerző felülkerekedne a szereplőn? Mekkora szabadságot engedhet meg magának a szerző a megjelenített életrajz életessé alakításában, hogy színezése ne legyen a hitelesség rovására? Ezek az alapkérdések, amelyeket Bálint Péter biztonsággal megválaszolt pályadíjas alkotásában. A regényíró célja ugyanis olyan regény írása volt, amely mindazt magában foglalja, amit Csokonai Vitéz Mihályról, környezetéről, munkáiról, pályájának állomásairól tudni lehet, s úgy tűnik, Bálint Péter erről minden tudhatót tud, közben ezt a száraz tényanyagot az ábrázolt kor életével színesítve regényesítse, hogy Csokonai ne valami históriaibiografikus próbababára gombostűzött fércélményként süppedjen a szürkeségbe, hanem a hajdani alakja a rekonstruálhatóság szintjén megelevenedve, összes gondolatával, elragadtatásával, kiábrándulásával, indulatával, jóhiszeműségével, a szellem világának bekebelezésére nyitott alkatával, a gáncsoskodásokon, tunyaságon, az anyagiasságon távolabbra látó tekintetével, köztünk járó emberként jelenjen meg a regény lapjain. A regényírónak ebbéli szándékát sikerült is megvalósítania, ráadásul úgy, hogy önmagából is jócskán beleírt regényalakjának figurájába. De lehet-e másként, önmagunkat nem áldozva egy regényért? Csokonai a konfesszió tükréből lép az olvasó elé a regényben, végső vallomását rendezi naplójegyzeteibe, amit vers- és levélrészletekkel, olvasmányaiból vett idézetekkel tűzdel meg, kommentálja azokat, vagy általuk kommentálja naplóját. Már a regény első oldalán Montaigne gondolatát idézi, Rousseau neve pedig még korábban, a mű két mottója egyikekének szerzőjeként tűnik fel, ami helyénvalónak tűnik a Csokonai-életrajzban, viszont Bálint Péter munkáinak ismeretében arra kell gondolnunk, hogy a regénybeli Csokonai több időt szentel a személyességet európai irodalomban meghonosító Montaigne-nek, aki ugyanolyan mély önvizsgálatokat tartott szelleme, jelleme, egészsége és betegsége, barátai és környezete, a kultúra és a műveletlenség fölött, miként a nyomdokán haladó szerző és szereplő; a magányosan sétáló, álmodozásba feledkező Rousseau-nak, a szellem, a vallás, a hierarchia és nem utolsó sorban az államok határait átlépő Voltaire-nek, mint amekkora szerepet azok valójában játszhattak a költő szellemi formálódásában, ezen szerzők ugyanis Bálint Péter vizsgálódásainak (is) sarkalatos alakjai, korábban is alapos körültekintéssel foglalkozott velük. Összemosódik a