Új Hang, 1952 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1952 / 2. szám - ÖRÖKSÉGÜNK
ÖRÖKSÉGÜNK TOLNAI LAJOS Március 19-én lesz Tolnai Lajos halálának ötvenéves évfordulója. Eltemették díszsírhelyre a Kerepesi-temetőben s ez az eltemetés azt is jelentette, hogy nemcsak testét földelték el, hanem koporsót csináltak életművének is. Nem adták ki munkáit s az olvasók nehezen férhettek hozzá az egykorú kiadásokhoz. Mikszáth Kálmán kiadta két regényét a Magyar Regényírók sorozatban 1905-ben s ettől kezdve 1945-ig egyetlen egy kötete jelent meg újra. Nem véletlen ez s nem véletlen az sem, hogy Pintér Jenő mocskolódik fölötte, de még a jobbszándékú és értelmesebb irodalomtörténészek is kedvezőtlenül nyilatkoznak róla. Ennek oka nem abban keresendő, hogy gyenge író volt, hanem,, hogy írásaiban tekintélyt, nagyságot, társadalmi állást nem tekintve szarkasztikus gúnnyal rántotta le a leplet a feudalizmussal terhes kapitalista Magyarországról. Ha gazságot látott, mart és harapott, gyakran személy szerint támadott meg egyeseket. Különösen Gyulai Pálékkal, a rendszert kiszolgáló irodalmi Deák-párttal hadakozott sokat. Tolla alatt megelevenedik a XIX. század magyar társadalmának minden jellegzetes alakja. Az arisztokrácia koros figurái lépnek elő a „Nemes Vér“ és az „Oszlop báró“ című regényeiben, a társadalmi, politikai és irodalmi élet fonákságait leplezi le a „Polgármester úr" és az „Új főispánéban, a falu kapitalistáit ostorozza a „Falu urai“-ban, a Bach-korszak németesítő, nemzetellenes politikáját leplezi le az „Urak“ban és a „Báróné ténsasszony“-ban. Nem mérhető össze Tolna képzelőereje a gazdag fantáziájú Jókaival, de ezért kárpótol bennünket az, hogy regényeinek témáját a magyar társadalom életéből meríti s erőteljes stílusban, maró gúnnyal írja meg mondanivalóját. Stílusa közérthető, népi színezetű, nem ijed meg a tájszavak — elsősorban a dunántúli és székely tájszavak — használatától s nem egyszer új szavakat is alkot. Népisége legvilágosabban kitűnik verseiből, ahol nemcsak a forma, hanem a témák legnagyobb része is népi, paraszti. Különösen áll ez balladáira és , népdalaira. A regényírás mellett lapszerkesztő is volt, gazdag irodalomtudományi munkásságot is folytatott, jól felkészült, rendkívüli műveltségű, tudós ember volt s korának egyik legkiválóbb szónoka. A regények, versek, esztétikai tanulmányok mellett nagyon sok elbeszélést írt s talán elbeszéléseiben érte el a legmagasabb csúcsot. Regényei szerkezete gyakran laza, gyakoriak a szubjektív közbeszúrások, viszont elbeszéléseiben legtöbbször objektív és nem ő vonja le a tanulságot a történetből, nem ő mondja meg a véleményét az egyes jellemekről, hanem az olvasó következteti az események bonyolításából s ezen keresztül megérzi az író állásfoglalását is. Fiatalkori elbeszéléseiben is van már figyelemreméltó (Eszti néni, ötforintos), de még inkább a 80-as és 90-es években írott elbeszélései között találunk sok érdekeset és jelentéset. Számos paraszti tárgyú elbeszélést írt (Tinó, Tógver farkasa, Kovács fundáció stb.), s van egy novellája a munkásosztályról is (Pávakissasszony). Hosszabb elbeszéléseiben (A kis csipkekendőről, Szentistváni Kéry család) a nemesség elpusztulását mutatja meg s felmerül ezekben a nemesi pusztulás hiteles rajza mellett a kor minden jelentős társadalmi és politikai kérdése. Leginkább akkor érezte magát elemében, ha a közigazgatást kellett ostromolnia. Izzó gyűlölettel ítélte el a közigazgatás uram-bátyám szellemét, a rokoni alapon való ügyintézést, a nepotizmust, a korrupciót s gúnyos meglepődéssel ír le egy olyan esetet, hogy egy szegény asszony protekció nélkül trafikot kapott. Gyűlöli az elvtelenséget és leleplezi azokat a püspököket, polgármestereket, akiknek mindegy, hogy a konzervatív vagy az ellenzéki párt oldalán állanak-e, az a fontos, hogy képviselő legyen belőlük. A kormány sem kerüli el a figyelmét s írásaiból világosan kitűnik, hogy ellensége a Tisza Kálmán féle politikának. , 6 18-181