Új Hang, 1956 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1956 / 8. szám - EMLÉKEZÉS
szabadságmozgalmaink vezetőit. Bennük, általuk e kettős küzdelem irányításában burkoltan, több áttétellel az elnyomott nép vágyai törtek felszínre tudatosan öntudatlanul. Azé a népé, amely a kettős küzdelmet legradikálisabban —, de akkor éppen ezért irreálisan — Dózsa zászlai alatt folytatta, önállóan. Így volt ez Bocskaynál, aki a hajdúk élén indult küzdelembe, miközben — egyik kapitánya szavaival — »■nagy hallgatásban vannak az urak.« S míg sorra igyekszik megnyerni a rendeket, rövidesen már a belső megalkuvókkal, korlátok, szűk érdekeik sáncai mögött széthúzást támasztó nagybirtokosokkal kénytelen hadakozni. Bethlen az erdélyi urak, megyék gáncsoskodásának paralizálásával építi ki az erős erdélyi államot, az egész ország függetlenségéért. Zrínyi Miklós, korának legtisztább elméje élete vége felé súlyos mondataiban a kettős küzdelmet jelölte ki célul: a Habsburgok és ugyanakkor a rendi anarchia, a »rossz magyarok« ellen. Egyre komorabban emeli fel szavát az elpuhult, léha nagybirtokos osztály, az »eltunyult nemes«, a nemzet boldogulásának elgáncsolói ellen: a haza védelmét a »föld népére« kell alapozni. Miután pedig a jóslat rövidesen beteljesült, a Dózsa kereszteseire emlékező kurucok, bujdosók küzdelmeiből megszületett Rákóczi szabadságharca, előbb-utóbb ismét a régi, tragikus helyzet állt elő. A vezetést kézbe kerítő nemesség, majd főnemesség visszataszító önzése, tehetetlensége, visszaélései bomlasztják a nemzeti egységet, s a felettük fenséges komolysággal álló vezérlő fejedelemnek küzdenie kell a kishitűekkel, árulókkal, akik »magok haszna keresésével nyomorgatják az szegénységet«, bukás felé vezetik a mozgalmat. Mennyire egybevágó, mennyire tragikus képei a magyar történelemnek: a Bocskay szerencsi vagy korponai gyűlésén megjelent rendek handabandázása, az ónodi országgyűlés botránykavaróinak tülekedése, vagy akár a debreceni padsorokban 1849-ben a békepártiak rágalmazásai, sivár szóhadjáratai. S mennyire szomorú folytonosságát adja meg a közbülső koroknak előbb is, később is, a legújabb időkig az uralkodóosztályok, vezető rétegek lelkiismeretlen országvesztése, ahogy — egymással is klikk-harcokba bonyolódva— adták-vették, idegen piacokon árulták a népet, szűk érdekekből kótyavetyélték el a nemzet energiáit. Ha jól meggondoljuk, e szégyenteljes jelenetek nagyon is szerves előzményei ott lelhetők fel már a XV. század 30—50-es éveinek országgyűlésein, országtanácsain, sőt már hamarabb, lényeges eredmények, a védelem komoly megszervezése nélkül feloszlott diétákon. Eközben az előrenyomuló török hatalom a balkáni népek nagy részét letiporva, szinte évente dúlta végig a Dráva-Száva közét, Erdélyt, gyakran a Dél-Dunántúlt, s a török krónikás leírhatta — mint 1438-ban — hogy: »negyvenöt napig gázolván, tipratván Magyarországot... egyetlen gyanr sem szegült ellene az uralkodónak ...« Az előzmények ott jelentkeznek a politikai élet szálait bonyolító főúri szövetségek praktikáiban, a feudális anarchiát konzerváló, a külső veszélynek hátat fordító bárói ligákban, egyre agresszívebb Habsburg trónigények útcsinálóiban. Azokban a boszorkánykonyhákban, ahol annyi rágalmat, gáncsot, talán orvgyilkossági kísérletet főztek, agyaltak ki a kor legnagyobb emberei Hunyadi János ellen. És ez az előzmények másik — fontosabb — oldala. Ahogy a kortárs Thuróczi írta: míg az ország vezetői »kölcsönösen kitöltötték egymáson rablási és gyilkolási kedvüket, sem a hazával, sem a fenyegető veszedelemmel nem törődtek«, akadt egy férfi, aki »keserű szívvel vette« az ország pusztítását, s aki »annak a szörnyű felfordulásnak idején« élére állt a küzdelemnek. Hunyadi volt, aki a nemzet érdekeinek évszázadokra érvényes komplex védelmét először mondta ki és hajtotta végre — ez fűzi őt mindennél erősebb szálakkal a következő század nagy magyarjaihoz. « Kormányzóságának második évében, 1447-ben kelt oklevelében olvashatjuk, hogy fő hivatásának tartja az ország állapotait megreformálni, az országét, »melyet sok éve a belső és külső ellenség támadásai egyaránt marcangolnak.« E »két frontos« Iharc változatos formái töltik ki egész életét. Érett férfi, képzett hadvezér, a negyvenedik évéhez közel, amikor a király környezetéből — több éves itáliai, csehországi tartózkodás után — 1439-ben a végvonalba kerül, hogy új alapokra fektesse, átszervezze az ország védelmét. De alig aratja első győzelmeit a törökön, egy év leforgása után már a »belső ellenség« ellen kell használnia kardját. 1440 nyarán fegyverrel veri szét a belháborút támasztó bárók egyesült hadait. Majd újabb győzelmek a törökön, s 1442 tavaszán, úri seregek nemlétében, fegyverbe hívott parasztokkal űzi ki Erdélyből az ellenséget. Ezután nagyarányú támadó hadjárat szervezéséhez lát hozzá, s másfél év múlva olyan mélyen hatol a török birodalom testébe, mint előtte vagy utána senki — Szófiáig és azon túl űzi, hajtja maga előtt a török hadakat. Európai hírnév, általános felbuzdulás: mindezt újabb lehetőségként ragadja meg nagy célja érdekében, hogy kiűzze a törököt Európából. Szövetségi hálózatot épít ki a Balkánon — az albán Szkander béggel, a bosnyák királlyal, moldvai, havasalföldi fejedelmekkel. Újabb nagy vállalkozását, mint ismeretes, a keresztény szolidaritás rozoga szólamai mögött megbúvó tehetetlenség és árulás roppantotta össze Várnánál. Visszatérve újabb, több éves birkózás kezdődik a Garai-Cillei-Szécsi féle bárói önkényeskedésekkel. Általában véve, ezt a tizenhét évet, Hunyadi országos szerepét a politikai életnek egyfajta sajátos árapályszerű mozgása jellemzi. Ha Hunyadi pozíciója valahol átmenetileg megrendült, rés keletkezett, a bárói anarchia dagálya azonnal fékevesztetten tört elő, s hónapokra vagy évekre elöntéssel fenyegette az országot. Hunyadinak minden esetben heroikus küzdelemben kellett lépésről-lépésre visszaszorítani, egyre szélesebb támaszt építve ki a társadalom rétegei közt. Így történt kormányzósága első két évében, amikor a nagy törökverő gondos, szívós politikai, államférfiúi munkával állította helyre a belső rendet, törvényt. Mögötte már kialakulóban a Hunyadi-párt, familiárisaiból, köznemesekből, városi polgárokból, s rá tekint bizalommal a kiváltságok sáncai mögül a köznép. Ezt kísérelte meg a rigómezei vereség, 1448 után is, kedvezőtlenebb körülmények közt, egyes ligákkal szövetséget is kötve, másokat elszigetelve. Élete utolsó, legnagyobb diadalát is az uralkodóosztály tüntető távolmaradása mellett vívta meg. Az ország teljes hódoltatására jött roppant méretű szultáni haderőt — a krónikás szavaival — a paraszti kéz verte le«; míg a főurak és köznemesek váraikba húzódtak, igyekeztek minél messzebb lenni a végvonaltól, a bandériumok nem mozdultak — parasztokból, kapásokból, városi polgárokból, deákokból rekrutálódott keresztesek verték el háromhetes súlyos ostrom után Nándorfehérvár falaitól a szultáni hadakat 1456 júliusában. Keserűen, gúnyosan írta Hunyadi győzelmi jelentésében a királynak: jóllehet az ország védelmére hadba hívó parancs mindenüvé eljutott, »tudja meg felséged, nálunk csak a keresztes nép volt és az egy Kórogyi János« (a macsói bán). Ötszáz év távolából sem rejthetjük el csodálatunkat e következetes célratörés, politikai tisztaság, soha meg nem nyugvás, meg nem alkuvás láttán. Kudarcok nem tántorították, vereségek nem szegték kedvét. Mikor Rigómező után nagy nehezenhazavergődik (két éves gondos szervezőmunkája oda, legjobb katonái elvesztek, a nagyúri atyafiságok tombolnak, rágalmakat koholnak), egy percig sem nyugszik. Leveleket, üzeneteket küld, nem kell csüggedni, nem olyan nagy a vereség, ahogy hírlik; újra sereget toboroz, támadni akar. Amikor Bizánc elestének hírére, az általános pánikban a király segítségért fordul hozzá, hogy kitaszítottságából, ellenfelei által rá rótt belső száműzetéséből újra a hadak élére álljon, minden sérelmét félretéve jelentkezik, sereget szervez, indul Szerbia felé. Teljességgel hiányzik belőle a feudális nagyúrra oly jellemző partikuláris önzés, barbár korlátoltság, de hiányzik a renaissance alakjait gyakran jellemző üres, hiú becsvágy, kalandorság, önkényes szeszélyesség, az ezekkel járó kétes maffiák, cselszövések is. Valami robosztus, kemény 52 .