Holnap, 1990 (35. évfolyam, 1-4. szám)

1990 / 1. szám - ÚJ ARC - Medvigy Endre: "Bebádogoztak minden ablakot" : Tollas Tibor köszöntése

HOLNAP MEDVIGY ENDRE: „Bebádogoztak minden ablakot” Tollas Tibor köszöntése ígyegtiszteltetés számomra, hogy részese lehetek a mai­­‘■▼•^nevezetes eseménynek, Tollas Tibor és Lezsák Sán­dor laki­telki találkozásának. A rendezvény legalább két okból jelentős. Elsősorban azért, mert Tol­las Tibor 1956 novembere óta nem járt itthon, mert az intervenciót kö­vetően megfogadta, hogy addig nem lép Magyarország földjére, amíg hazánknak nem lesz újra szabadon válasz­tott országgyűlése és f­elelős nemzeti kormánya és amíg az orosz csapatok el nem indulnak hazafelé. A feltételek tel­jesültével íme most itt van köztünk Tollas Tibor, a költő, az emigráns társadalom és a nyugati magyar irodalom je­les szervezője, a Nemzetőr főszerkesztője. 1986. október 22. óta, az egyik legkorábbi hazai nyilvános 56-os meg­emlékezés óta Lezsák Sándor a lakitelki művelődési ház irodalmi rendezvényein nem szerepelt, így újrakezdés is ez az est. Tollas Tibor újságját, a Nemzetőrt talán már 1972-ben kézbe vehettem volna, de akkor ezt mégsem tettem. Akkor­tájt még a gyanakvás fojtó légköre nehezedett az országra és az egyetemre is, ahová jártam. Az egyik politikai gazdaság­tan szemináriumra tanárunk emigráns újságokkal és folyói­ratokkal teletömött aktatáskával érkezett. Komótosan kipakolta a lapokat, köztük a Bécsi Napl­ót, a párizsi Irodal­­­mi Újságot, a római Katolikus Szemlét, a müncheni Nem­zetőrt és az Új Látóhatárt, sőt talán még a clevelandi Szittyakürtöt is, majd kedves közvetlenséggel felajánlotta, hogy betekinthetünk a tiltott sajtótermékekbe, ha úgy tet­szik, elolvashatjuk azokat. Mondanom sem kell, hogy az ér­deklődés ott ágaskodott mindenkiben, de mégis legyőztük kíváncsiságunkat, senki sem nyúlt az újságok után. Okkal, vagy ok nélkül provokációt sejtettünk és talán egymástól is tartottunk, pedig a tiltott gyümölcs megízlelését akkor már nem igen követhette volna a diák­paradicsomból való kiűze­tés. Jó lett volna már akkor megismerni Tollas Tibort és a Nemzetőrt. 1972-ben az ELTE Jogi Karán a diákság március 15. meg­ünneplésére készült. Az ünnepi műsort az Eötvös Klubban, a „Hordóban” rendeztük. Méltó címet is adtunk a megemléke­zésnek: Európa — magyarok — nemzetiségiek. Az alulról kezdeményezett rendezvény az 1848-as forradalom és sza­badságharc költői világvisszhangjából adott ízelítőt, külö­nös tekintettel a történelmi Magyarország területén élő nemzetiségiekre és a szomszéd népek irodalmára. Az ügy fontosságában egy percig sem kételkedtem, mégis lélekben megerősített volna, ha akkor, az említett műsor szerkeszté­sekor tudom, hogy Tollas Tibor Münchenben hasonló szelle­mű antológia összeállításán dolgozik. Ekkor készült a mi vállalkozásunknál sokkal bővebb és alaposabb Gloria Victis — Szabadságharcunk a világirodalomban 1848—1849 cí­mű könyv, mely egy évvel később, 1973-ban jelent meg Tol­las Tibor szerkesztésében, a Nemzetőr kiadásában, Adam Miczkiewicz Kiáltvány a magyarokhoz című írásával és töb­bek között Victor Hugo, Ibsen és Heine verseivel. Az antoló­gia terve valamikor a harmincas években fogant, de megvalósítását a történelem évtizedekre megakasztotta. Tollas Tibor hadapród Sopronban, a II. Rákkóczi Ferenc Honvéd Reáliskolában, a német órán tanárától hallotta elő­ször Heinrich Heine 1849 októberében című versét: „Ha e szót hallom: „Magyarok”, szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog és mintha trombiták köszöntené­nek!” Tollas Tibor ekkor értette meg, hogy nem vagyunk egyedül! Történelmi sorsfordulóinkkor ugyan gyakran ma­gunkra hagytak a nagyhatalmak és a kishatalmak, de a köl­tők és az írók, akik magukban hordozzák Európa és a nagyvilág lelkiismeretét, jobbik énjét, velünk voltak és ma is velünk vannak. Tollas Tibort 1941-ben Budapesten avatták hadnaggyá a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián. Csendőr­­tiszt: 1944. március 19-én, Magyarország német megszállá­sakor Muraszombatban szolgál. A szlovén és a vend lakossággal összefogva tüntetést szervez az országra törő idegen betolakodók ellen, a magyar függetlenség mellett. Büntetésből beosztják frontszolgálatra. Székesfehérvár kör­nyékén egy páncélököl elsütése közben mindkét kezére sú­lyosan megsebesül. A veszprémi kórházba kerül, ahol megműtik, amennyire lehet rendbehozzák a kezét. Még lába­dozik, amikor parancsot kap, hogy alakulatával a visszavo­nuló német csapatokat követve, az orosz tankokkal harcba bocsájtkozva hagyja el az országot. A határnál visszafordul és épp az ellenkező irányba indul, így kerül a Tiszántúlra. Ekkor tapasztalja, hogy a megszálló oroszok a trianoni határ innenső oldalán erőszakkal, de mégis az önkéntesség látsza­tát keltve, több községet be akarnak kebelezni, a már elorr­­zott Kárpátaljához kívánnak csatolni (Tiszabecs, Uszka, Milota...). Itt értesül a szó­­vai haláltábor létéről, továbbá a tiszaháti és kárpátaljai férfilakosság elhurcolásáról, a „má­­lenkij robotról”. Ekkor már az ún. demokratikus honvédség tisztjeként beszámol a történtekről az illetékes magyar ható­ságoknak, így talán az ő érdeme is, hogy a Szövetséges Ellen- SZÉPIRODALOM 17

Next