Holnap, 1990 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 1. szám - ÚJ ARC - Medvigy Endre: "Bebádogoztak minden ablakot" : Tollas Tibor köszöntése
HOLNAP MEDVIGY ENDRE: „Bebádogoztak minden ablakot” Tollas Tibor köszöntése ígyegtiszteltetés számomra, hogy részese lehetek a mai‘■▼•^nevezetes eseménynek, Tollas Tibor és Lezsák Sándor lakitelki találkozásának. A rendezvény legalább két okból jelentős. Elsősorban azért, mert Tollas Tibor 1956 novembere óta nem járt itthon, mert az intervenciót követően megfogadta, hogy addig nem lép Magyarország földjére, amíg hazánknak nem lesz újra szabadon választott országgyűlése és felelős nemzeti kormánya és amíg az orosz csapatok el nem indulnak hazafelé. A feltételek teljesültével íme most itt van köztünk Tollas Tibor, a költő, az emigráns társadalom és a nyugati magyar irodalom jeles szervezője, a Nemzetőr főszerkesztője. 1986. október 22. óta, az egyik legkorábbi hazai nyilvános 56-os megemlékezés óta Lezsák Sándor a lakitelki művelődési ház irodalmi rendezvényein nem szerepelt, így újrakezdés is ez az est. Tollas Tibor újságját, a Nemzetőrt talán már 1972-ben kézbe vehettem volna, de akkor ezt mégsem tettem. Akkortájt még a gyanakvás fojtó légköre nehezedett az országra és az egyetemre is, ahová jártam. Az egyik politikai gazdaságtan szemináriumra tanárunk emigráns újságokkal és folyóiratokkal teletömött aktatáskával érkezett. Komótosan kipakolta a lapokat, köztük a Bécsi Naplót, a párizsi Irodalmi Újságot, a római Katolikus Szemlét, a müncheni Nemzetőrt és az Új Látóhatárt, sőt talán még a clevelandi Szittyakürtöt is, majd kedves közvetlenséggel felajánlotta, hogy betekinthetünk a tiltott sajtótermékekbe, ha úgy tetszik, elolvashatjuk azokat. Mondanom sem kell, hogy az érdeklődés ott ágaskodott mindenkiben, de mégis legyőztük kíváncsiságunkat, senki sem nyúlt az újságok után. Okkal, vagy ok nélkül provokációt sejtettünk és talán egymástól is tartottunk, pedig a tiltott gyümölcs megízlelését akkor már nem igen követhette volna a diákparadicsomból való kiűzetés. Jó lett volna már akkor megismerni Tollas Tibort és a Nemzetőrt. 1972-ben az ELTE Jogi Karán a diákság március 15. megünneplésére készült. Az ünnepi műsort az Eötvös Klubban, a „Hordóban” rendeztük. Méltó címet is adtunk a megemlékezésnek: Európa — magyarok — nemzetiségiek. Az alulról kezdeményezett rendezvény az 1848-as forradalom és szabadságharc költői világvisszhangjából adott ízelítőt, különös tekintettel a történelmi Magyarország területén élő nemzetiségiekre és a szomszéd népek irodalmára. Az ügy fontosságában egy percig sem kételkedtem, mégis lélekben megerősített volna, ha akkor, az említett műsor szerkesztésekor tudom, hogy Tollas Tibor Münchenben hasonló szellemű antológia összeállításán dolgozik. Ekkor készült a mi vállalkozásunknál sokkal bővebb és alaposabb Gloria Victis — Szabadságharcunk a világirodalomban 1848—1849 című könyv, mely egy évvel később, 1973-ban jelent meg Tollas Tibor szerkesztésében, a Nemzetőr kiadásában, Adam Miczkiewicz Kiáltvány a magyarokhoz című írásával és többek között Victor Hugo, Ibsen és Heine verseivel. Az antológia terve valamikor a harmincas években fogant, de megvalósítását a történelem évtizedekre megakasztotta. Tollas Tibor hadapród Sopronban, a II. Rákkóczi Ferenc Honvéd Reáliskolában, a német órán tanárától hallotta először Heinrich Heine 1849 októberében című versét: „Ha e szót hallom: „Magyarok”, szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog és mintha trombiták köszöntenének!” Tollas Tibor ekkor értette meg, hogy nem vagyunk egyedül! Történelmi sorsfordulóinkkor ugyan gyakran magunkra hagytak a nagyhatalmak és a kishatalmak, de a költők és az írók, akik magukban hordozzák Európa és a nagyvilág lelkiismeretét, jobbik énjét, velünk voltak és ma is velünk vannak. Tollas Tibort 1941-ben Budapesten avatták hadnaggyá a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián. Csendőrtiszt: 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásakor Muraszombatban szolgál. A szlovén és a vend lakossággal összefogva tüntetést szervez az országra törő idegen betolakodók ellen, a magyar függetlenség mellett. Büntetésből beosztják frontszolgálatra. Székesfehérvár környékén egy páncélököl elsütése közben mindkét kezére súlyosan megsebesül. A veszprémi kórházba kerül, ahol megműtik, amennyire lehet rendbehozzák a kezét. Még lábadozik, amikor parancsot kap, hogy alakulatával a visszavonuló német csapatokat követve, az orosz tankokkal harcba bocsájtkozva hagyja el az országot. A határnál visszafordul és épp az ellenkező irányba indul, így kerül a Tiszántúlra. Ekkor tapasztalja, hogy a megszálló oroszok a trianoni határ innenső oldalán erőszakkal, de mégis az önkéntesség látszatát keltve, több községet be akarnak kebelezni, a már elorrzott Kárpátaljához kívánnak csatolni (Tiszabecs, Uszka, Milota...). Itt értesül a szóvai haláltábor létéről, továbbá a tiszaháti és kárpátaljai férfilakosság elhurcolásáról, a „málenkij robotról”. Ekkor már az ún. demokratikus honvédség tisztjeként beszámol a történtekről az illetékes magyar hatóságoknak, így talán az ő érdeme is, hogy a Szövetséges Ellen- SZÉPIRODALOM 17