Holnap, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - MINDENES - Aniszi Kálmán: A szabadság az anyanyelv szabadságával kezdődik
44 MINDENES nyelvek kihalása természetes vagy éppen természeti folyamat. Ennek mindig külső, környezeti okai vannak. A nyelv eróziója, a nyelvi romlás olyan „betegség”, amely környezeti hatásokra vezethető vissza. — A romániai magyarság nyelvének vannak-e patologikus tünetei? — Igen. És ezek a tünetek három betegségcsoportra vezethetők vissza: sorvadásos jellegűekre, keringésiekre és toxikációs eredetűekre. Sorvadni azért sorvad, mert működési területét leszűkítették. A nyelv normális működéséhez az is hozzátartozik, hogy természetes állandó kapcsolat legyen belső változatai között. Ha ez nincs meg, azt tekintem én keringési zavarnak. Nálunk nincsenek meg a feltételei e belső változatok szabad fejlődésének, használatának, sem a belső mozgásnak. Hosszú ideig hiányzott a természetes kapcsolat az egyes nyelvjárási területek, nyelvi szigetek között, mivel gyakorlatilag nem volt sem anyanyelvű tömegkommunikáció, sem anyanyelvű oktatás. Ami pedig a toxikációt illeti, nem önmagában a nyelvi hatást, kölcsönhatást kárhoztatom, nem is a természetes kétnyelvűséget, hanem a nyelvi műveletlenségből fakadó kevertnyelvűséget, az idegen szavak felesleges átvételét és használatát, az anyanyelvünk szellemétől teljesen idegen fordulatokat, szerkezeteket. Meg lehet-e állapítani azt, hogy Erdély mely területein a legegészségesebb a magyar nyelv és hol van a legnagyobb veszélyben? — Ez a „hol?” kérdés valamivel részletezőbb diagnózist igényelne. Abban a tekintetben is, hogy a nyelv melyik részrendszere van inkább kitéve az eróziónak, és abban is, hogy területileg, földrajzilag hol aggasztóbb a nyelvi romlás? Általános jelenség a kommunikációs áradat, és az is, hogy ebben az áradatban az információ mennyiségénél sokkal nagyobb arányban nő a redundancia, a kommunikációs salak. Az egyén akaratlanul is passzív szenvedőjévé válik annak a manipulációs hadjáratnak, amelyet a tömegkommunikáció eszközeivel vívnak. Nálunk a tömegkommunikáció másnyelvűsége miatt az egyén még inkább kirekesztődik bármilyen párbeszédből. A beszélő egyén egyre inkább magára marad, s amikor megszólal — a felgyorsult ritmus hatására — is hadarva beszél, félszavakkal, félig elharapott szavakkal, hanyagul artikulált hangokkal, természetellenes hangsúllyal, hanglejtéssel. Gyakoriak az obszcén, trágár szavak, vulgarizmusok. A diktatúrában a mindennapi élet egyszerű, reális tényeit nem volt szokás nevükön nevezni, helyettük megszépítő nyelvi elemek, eufemizmusok uralkodtak el, csillogó, szirupos mázként vonva be mindent. Sajátos belső kétnyelvűség alakult ki az egynyelvűségen belül. A személyes kommunikáció visszaszorul a magánéletbe. A beszélőnek csak itt van bátorsága személyes véleménye kifejtésére. Az egyén sokszor álarc mögé bújik, és még a magánéletben sem mindig tudja levetni hivatalos szerepei álarcát. A romániai fordulat után sok ilyen álarc hullott le, bár az új politikai szerveződésben rendre megjelennek az új álarcok is. A hazugság nem nyelvi kérdés ugyan, de kétségtelen, hogy az intézményesített hazugság a nyelvet is diszkreditálja. — A nyelvek minőségét, tisztaságát, vitalitását befolyásolja-e az a körülmény, hányan beszélik? Ha kisebb a közösség, nagyobb veszélynek van kitéve a nyelve? — Elvileg nem. De fontos a közösség kohéziója, a belső nyelvi kapcsolatok természetessége, a nyelv szabad lélegzése. A felesleges idegen szavak szennyező anyagai bármely nyelvnek. Mégis a nagy világnyelvek számára az ilyen felesleges átvételek sem jelentenek különösebb veszélyt. A kis nyelvek beszélői azonban joggal érzékenyebbek az ok nélküli kölcsönzésekkel szemben. El kell azonban oszlatnunk egy tévhitet. Önmagában a nyelvi keveredés sohasem hoz létre új nyelvet, és sohasem okozhatja a nyelvek halálát. A nyelvi váltás okát sohasem lehet valamely nyelv tökéletlenségére hárítani. A nyelvek mint szimbolikus rendszerek egyenlő értékűek. A nyelveknek nem az értékeik különbözőek, hanem helyzetükből fakadó lehetőségeik. Ők mindig hűek maradnak a beszélőikhez, a beszélő közösség nem mindig marad hű a nyelvhez. És ez okozta és okozhatja végül is nyelvek kihalását. — Megítélésed szerint anyanyelvünk hogy vészelte át a több évtizedes nyelvi elnyomást? — Leromlott állapotban. A diktatúra nyelvi börtönt épített körénk: a hazugság börtönét, az eufemizmusok börtönét. A szabadság nyelvi szabadsággal kezdődik, a nyelvi álarc levetésével személyiségünk szabad vállalásával. Ahhoz azonban, hogy gátlásainkat levetkőzzük, tisztázni kell anyanyelvünk jogi státusát. A Romániában évtizedekig hirdetett nyelvhasználat szabadságával kapcsolatos egyik „nyelvi” élményemről szeretnék beszámolni. 1989 novemberében az akkori dékán azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy magyar szakos hallgatókkal készítsünk elő valamiyen műsort, előadást. Emlékeztettem, hogy évek óta nem engedélyeznek semmlyen magyar nyelvű műsort, sem versösszeállítást, sem népdaléneklést, még kevésbé magyar nyelvű színjátszást. Erre ő—nem csekély találékonysággal—azt javasolta, mutassunk be egy pantomimműsort. Kolozsváron ennek úgyis nagy hagyománya van. Ez szimbolikus is lehet: a pantomim mint a romániai magyarok preferált műfaja. Komolyan gondolkoztam is rajta, hogy valóban készítünk elő egy iyen előadást, amelyet diákjaink leragasztott szájjal mutathattak volna be. Azonban az a korszak lezárult... —Mindezt jóhiszeműen úgy is minősíthetnők, hogy a diktatúra túlkapása volt. Reménykedhetnénk abban, hogy visszaáll az alkotmányos rend, de hát eddig sem az alkotmánnyal volt a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy a titkosírott és szóbeli utasítások nagyobb érvénnyel bírtak, mint az ország törvénykönyve. Az utóbbi években gyakran elhangzó replika volt hivatalos személyek részéről, amikor alkotmányos jogainkra hivatkoztunk: amit szavatol az alkotmány, azt nem engedi meg a párt! Legyünk tárgylagosak, vegyük tudomásul, hogy a nemzeti államok nyelvpolitikája általában korlátozó jellegű: egy nyelvet a többi nyelv rovására fejleszt, az országon belüli nyelvi kisebbség nem kap automatikusan anyanyelvi nevelést. Emiatt hátrányos helyzetbe kerül az az egyén vagy népcsoport, amelynek nyelve nem hivatalos nyelv, még akkor is, ha kétnyelvű. El szoktuk ismerni, hangsúlyozni is szoktuk, hogy a „kisebbségben” lévő számára hasznos a „többségi” nyelv ismerete. A többség azonban — és erre Románia nagyon jó példa — a lojális kétnyelvűséget nem honorálja, a kétnyelvűekkel szemben is intoleráns. Bizonyára a „többséget” is toleránsabbá tenné velünk szemben, ha bár Erdély területén a magyar nyelv választható idegen nyelv lenne a román iskolákban. —Mit lehetne és kellene tenni a moldvai csángóságért, azért, hogy ismét birtokba vegye elorzott anyanyelvét? — Ha egyáltalán tenni akarunk valamit értük, ahhoz türelem, tapintat és pontos helyzetfelmérés szükséges. Ők ugyanis évszázadok óta élnek a megfélemlítettség légkörében, és ezt csak tetézte az elmúlt három évtized. Mindenkivel szemben bizalmatlanok. Azt hiszem, jó kapcsolatot lehet építeni feléjük azokon a fiatalokon keresztül, akiket „tévedésből” románokként telepítettek át Háromszékbe, Csíkba, és akik itt fokozatosan ráébredtek, hogy kik ők valójában. Ezért van az, hogy a csángók politikai szervezkedése is innen indult. A szakirodalomból is tudjuk, hogy a három kisebbség tájegység, az északi, a déli és a székelyes csángó egymástól is eltéréseket mutat, és hogy ez utóbbinak vannak szorosabb kapcsolatai a székelyekkel. Az elzártabb nyelvi szigetek fokozottabban asszimilálódtak. Azt hiszem, tudomásul kell vennünk, hogy több ilyen közösségben a nyelvi váltás visszafordíthatatlan. De ezt csak néhány év türelmi idő döntheti el, amely sokuknak alkalmat ad a ráébredésre, hogy katolikus hitükön kívül félig vagy teljesen elfelejtett anyanyelvük is a magyarsághoz köti őket. Az anyanyelv és az ősi kultúra nagyon sok eleme ott szunnyad meg bennük, bizonyára nagyon sokuk számára ismerős és érthető a bukaresti televízió magyar adásának nyelve, a rádió hangja, minden hatás megfoganhat, amíg aztán maguk igénylik, hogy írni-olvasni is megtanuljanak. Számunkra is a legfontosabb egyelőre, hogy újra megismerjük őket, nyelvi és egyéb igényeiket, gondjaikat. HOLNAP