Holnap, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - MINDENES - Aniszi Kálmán: A szabadság az anyanyelv szabadságával kezdődik

44 MINDENES nyelvek kihalása természetes vagy éppen természeti folyamat. Ennek mindig külső, környezeti okai vannak. A nyelv eróziója, a nyelvi romlás olyan „betegség”, amely környezeti hatásokra vezethető vissza. — A romániai magyarság nyelvének vannak-e patologikus tünetei? — Igen. És ezek a tünetek három betegségcsoportra vezethe­tők vissza: sorvadásos jellegűekre, keringésiekre és toxikációs eredetűekre. Sorvadni azért sorvad, mert működési területét le­szűkítették. A nyelv normális működéséhez az is hozzátartozik, hogy természetes állandó kapcsolat legyen belső változatai kö­zött. Ha ez nincs meg, azt tekintem én keringési zavarnak. Ná­lunk nincsenek meg a feltételei e belső változatok szabad fejlődésének, használatának, sem a belső mozgásnak. Hosszú ideig hiányzott a természetes kapcsolat az egyes nyelvjárási te­rületek, nyelvi szigetek között, mivel gyakorlatilag nem volt sem anyanyelvű tömegkommunikáció, sem anyanyelvű oktatás. Ami pedig a toxikációt illeti, nem önmagában a nyelvi hatást, kölcsönhatást kárhoztatom, nem is a természetes kétnyelvűsé­get, hanem a nyelvi műveletlenségből fakadó kevertnyelvűséget, az idegen szavak felesleges átvételét és használatát, az anya­nyelvünk szellemétől teljesen idegen fordulatokat, szerkeze­teket.­­ Meg lehet-e állapítani azt, hogy Erdély mely területein a legegészségesebb a magyar nyelv és hol van a legnagyobb ve­szélyben? — Ez a „hol?” kérdés valamivel részletezőbb diagnózist igé­nyelne. Abban a tekintetben is, hogy a nyelv melyik részrendsze­re van inkább kitéve az eróziónak, és abban is, hogy területileg, földrajzilag hol aggasztóbb a nyelvi romlás? Általános jelenség a kommunikációs áradat, és az is, hogy ebben az áradatban az információ mennyiségénél sokkal nagyobb arányban nő a re­dundancia, a kommunikációs salak. Az egyén akaratlanul is passzív szenvedőjévé válik annak a manipulációs hadjáratnak, amelyet a tömegkommunikáció eszközeivel vívnak. Nálunk a tömegkommunikáció másnyelvűsége miatt az egyén még in­kább kirekesztődik bármilyen párbeszédből. A beszélő egyén egyre inkább magára marad, s amikor megszólal — a felgyorsult ritmus hatására — is hadarva beszél, félszavakkal, félig elhara­pott szavakkal, hanyagul artikulált hangokkal, természetellenes hangsúllyal, hanglejtéssel. Gyakoriak az obszcén, trágár szavak, vulgarizmusok. A diktatúrában a mindennapi élet egyszerű, reális tényeit nem volt szokás nevükön nevezni, helyettük meg­szépítő nyelvi elemek, eufemizmusok uralkodtak el, csillogó, szirupos mázként vonva be mindent. Sajátos belső kétnyelvűség alakult ki az egynyelvűségen belül. A személyes kommunikáció visszaszorul a magánéletbe. A beszélőnek csak itt van bátorsága személyes véleménye kifejtésére. Az egyén sokszor álarc mögé bújik, és még a magánéletben sem mindig tudja levetni hivatalos szerepei álarcát. A romániai fordulat után sok ilyen álarc hullott le, bár az új politikai szerveződésben rendre megjelennek az új álarcok is. A hazugság nem nyelvi kérdés ugyan, de kétségtelen, hogy az intézményesített hazugság a nyelvet is diszkreditálja. — A nyelvek minőségét, tisztaságát, vitalitását befolyásol­­ja-e az a körülmény, hányan beszélik? Ha kisebb a közösség, nagyobb veszélynek van kitéve a nyelve? — Elvileg nem. De fontos a közösség kohéziója, a belső nyel­vi kapcsolatok természetessége, a nyelv szabad lélegzése. A fe­lesleges idegen szavak szennyező anyagai bármely nyelvnek. Mégis a nagy világnyelvek számára az ilyen felesleges átvételek sem jelentenek különösebb veszélyt. A kis nyelvek beszélői azonban joggal érzékenyebbek az ok nélküli kölcsönzésekkel szemben. El kell azonban oszlatnunk egy tévhitet. Önmagában a nyelvi keveredés sohasem hoz létre új nyelvet, és sohasem okozhatja a nyelvek halálát. A nyelvi váltás okát sohasem lehet valamely nyelv tökéletlenségére hárítani. A nyelvek mint szimbolikus rendszerek egyenlő értékűek. A nyelveknek nem az értékeik kü­lönbözőek, hanem helyzetükből f­akadó lehetőségeik. Ők mindig hűek maradnak a beszélőikhez, a beszélő közösség nem mindig marad hű a nyelvhez. És ez okozta és okozhatja végül is nyelvek kihalását. — Megítélésed szerint anyanyelvünk hogy vészelte át a több évtizedes nyelvi elnyomást? — Leromlott állapotban. A diktatúra nyelvi börtönt épített körénk: a hazugság börtönét, az eufemizmusok börtönét. A sza­badság nyelvi szabadsággal kezdődik, a nyelvi álarc levetésével személyiségünk szabad vállalásával. Ahhoz azonban, hogy gát­lásainkat levetkőzzük, tisztázni kell anyanyelvünk jogi státusát. A Romániában évtizedekig hirdetett nyelvhasználat sza­badságával kapcsolatos egyik „nyelvi” élményemről szeretnék beszámolni. 1989 novemberében az akkori dékán azzal a kérés­sel fordult hozzám, hogy magyar szakos hallgatókkal készítsünk elő valamiyen műsort, előadást. Emlékeztettem, hogy évek óta nem engedélyeznek semmlyen magyar nyelvű műsort, sem vers­­összeállítást, sem népdaléneklést, még kevésbé magyar nyelvű színjátszást. Erre ő—nem csekély találékonysággal—azt java­solta, mutassunk be egy pantomimműsort. Kolozsváron ennek úgyis nagy hagyománya van. Ez szimbolikus is lehet: a panto­mim mint a romániai magyarok preferált műfaja. Komolyan gondolkoztam is rajta, hogy valóban készítünk elő egy iyen elő­adást, amelyet diákjaink leragasztott szájjal mutathattak volna be. Azonban az a korszak lezárult... —Mindezt jóhiszeműen úgy is minősíthetnők, hogy a dikta­túra túlkapása volt. Reménykedhetnénk abban, hogy visszaáll az alkotmányos rend, de hát eddig sem az alkotmánnyal volt a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy a titkos­írott és szóbeli utasí­tások nagyobb érvénnyel bírtak, mint az ország törvénykönyve. Az utóbbi években gyakran elhangzó replika volt hivatalos sze­mélyek részéről, amikor alkotmányos jogainkra hivatkoztunk: amit szavatol az alkotmány, azt nem engedi meg a párt!­­ Legyünk tárgylagosak, vegyük tudomásul, hogy a nem­zeti államok nyelvpolitikája általában korlátozó jellegű: egy nyelvet a többi nyelv rovására fejleszt, az országon belüli nyelvi kisebbség nem kap automatikusan anyanyelvi nevelést. Emiatt hátrányos helyzetbe kerül az az egyén vagy népcsoport, amely­nek nyelve nem hivatalos nyelv, még akkor is, ha kétnyelvű. El szoktuk ismerni, hangsúlyozni is szoktuk, hogy a „kisebbség­ben” lévő számára hasznos a „többségi” nyelv ismerete. A több­ség azonban — és erre Románia nagyon jó példa — a lojális kétnyelvűséget nem honorálja, a kétnyelvűekkel szemben is in­toleráns. Bizonyára a „többséget” is toleránsabbá tenné velünk szemben, ha bár Erdély területén a magyar nyelv választható idegen nyelv lenne a román iskolákban. —Mit lehetne és kellene tenni a moldvai csángóságért, azért, hogy ismét birtokba vegye elorzott anyanyelvét? — Ha egyáltalán tenni akarunk valamit értük, ahhoz türe­lem, tapintat és pontos helyzetfelmérés szükséges. Ők ugyanis évszázadok óta élnek a megfélemlítettség légkörében, és ezt csak tetézte az elmúlt három évtized. Mindenkivel szemben bizal­matlanok. Azt hiszem, jó kapcsolatot lehet építeni feléjük azo­kon a fiatalokon keresztül, akiket „tévedésből” románokként telepítettek át Háromszékbe, Csíkba, és akik itt fokozatosan rá­ébredtek, hogy kik ők valójában. Ezért van az, hogy a csángók politikai szervezkedése is innen indult. A szakirodalomból is tudjuk, hogy a három kisebbség tájegység, az északi, a déli és a székelyes csángó egymástól is eltéréseket mutat, és hogy ez utóbbinak vannak szorosabb kapcsolatai a székelyekkel. Az el­zártabb nyelvi szigetek fokozottabban asszimilálódtak. Azt hi­szem, tudomásul kell vennünk, hogy több ilyen közösségben a nyelvi váltás visszafordíthatatlan. De ezt csak néhány év türelmi idő döntheti el, amely sokuknak alkalmat ad a ráébredésre, hogy katolikus hitükön kívül félig vagy teljesen elfelejtett anyanyel­vük is a magyarsághoz köti őket. Az anyanyelv és az ősi kultúra nagyon sok eleme ott szunnyad meg bennük, bizonyára nagyon sokuk számára ismerős és érthető a bukaresti televízió magyar adásának nyelve, a rádió hangja, minden hatás megfoganhat, amíg aztán maguk igénylik, hogy írni-olvasni is megtanuljanak. Számunkra is a legfontosabb egyelőre, hogy újra megismerjük őket, nyelvi és egyéb igényeiket, gondjaikat. HOLNAP

Next