Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)
1992 / 10. szám - MINDENES - Tóth István: "Kárpátontúl - az ukrán állam földje"
HOLNAP MINDENES „KÁRPÁTONTÚL — AZ UKRÁN ÁLLAM FÖLDJE” „Furcsa könyv” — így aposztrofálta Száraz György Ion Lacranjan Erdélyről szóló, hírhedtté vált pamfletját a kádári korszak utolsó évtizedében. Utólag ítélve a jelző eufemizmusnak tekinthető, hiszen a hivatalos román történetírás már a Lacranjan-könyv előtt is közreadott számos, az erdélyi magyar-román közös múltat elfogultan tárgyaló terméket. A nyolcvanas évek második felének hasonló felfogású, talán csak szélsőségeiben messzebb menő kiadványai tehát nem mondhatóak előzmény nélkülinek. Más szomszédaink hivatalos történetírása, az egyként pártállami pórázon tartott szlovák és jugoszláv (szerb) „tudományosság” a „proletár internacionalizmus” deklarált elvét önmagára a legkevésbé sem vonatkoztatva, szintén nem volt mentes a szakmai objektivitásra ügyet sem vető extremitásoktól. Elfogulatlan, politikai aktualizálásoktól mentes vita a kollégák között szinte alig volt, egy-egy történésztalálkozó után legfeljebb magyar történészek adtak, adhattak hangot szájzáras morgolódásaiknak. S míg az említett produktumokkal szemben esetenként legalább a „ius murmurandi” gyakorolható volt, a szovjet, s a hozzánk legközelebbi Szovjet- Ukrajna szovjet-ukrán történetírásának bírálata messzemenően tabunak számított. A „művek” iránti ellenérzését — szigorúan bizalmasan! — legfeljebb azzal üthette el az objektivitás szakmai igényére valamit is adó történész, hogy propagandairatokkal szemben amúgy sem lehet komolyan érvelni. Az ukrán történetírásra ma nem nehezedik kommunista ideológiai nyomás. Az örvendetes tény fölött érzett örömünket azonban valami mégis beárnyékolja. Napjaink egyes ukrán történészei — sajnos logikusan — mintha a nemzeti romantika korába vonultak volna vissza. A XIX. századnak ez a számos pozitív vonást is hordozó szellemi irányzata ma azonban anakronizmusnak számít, s ami naivitásán túl aggodalomra adhat okot, felhasználható kirekesztő eszmék terjesztésére. Ebbe a vonulatba sorolható a Zakarpattyja — zemlja ukrajinszkoji derzsavi (Kárpátontúl — az ukrán állam földje) című kiadvány is. Műfajáról alcíme — „Feljegyzések Kárpátontúl történelméből” — ad tájékoztatást. Szerzője, a jelenleg Floridában, North Portban élő Julian Himinec 1911. július 11- én született Munkács mellett. 1930-ban fejezte be az ukrán nyelvű munkácsi kereskedelmi akadémiát. Iskolai évei alatt kapcsolódott be az ukrán kulturális-nacionalista mozgalomba, és szorosan együttműködött az Ukrán Nemzeti Organizáció (UNO) vezetésével. 1938 őszén a későbbi kárpátukrán elnök, Avguszt Volosin megbízásából Bécsbe utazott, hogy megszervezze és irányítsa Kárpát-Ukrajna Külügyi Küldöttségének tevékenységét. Decemberben visszatért Husztra, a Volosin-kormány székhelyére a kormány külügyeinek irányítására. 1939. március 17-én a bevonuló magyar csapatok fogságba ejtették, és a técsői börtönbe zárták. Innen, mivel a Volosin-kormány vezetői és az ukrán irányzat aktivistái számára a németek büntetlenséget kértek a magyar kormánytól, hamarosan kiszabadult. Bécsbe menve a kárpát-ukrán és a galíciai menekültek megsegítésével foglalkozó bizottság munkáját vezette, majd 1941. áprilisától Berlinben folytatta ezt a tevékenységet. Amikor 1941. június 30-án Lvovban kikiáltották az ukrán állam „megújítását”, a Berlinben és Bécsben tartózkodó kárpát-ukrán aktivisták a németek számára kényelmetlenekké váltak, s ennek következtében Himinec is börtönbe került. A börtönök és a szigorú elszigeteltség után folytatta tanulmányait a bécsi kereskedelmi iskolán, amelyet 1945-ben fejezett be. 1948-ban az Egyesült Államokba ment, gyári munkásként, majd könyvelőként dolgozott, s bekapcsolódott az ukrán emigráció életébe. 1978-tól kezdve, a kötet utószava szerint „irodalmi és tudományos” tevékenységgel foglalkozik. E tevékenység terméke a tavaly mejelent könyv. Himinec a szláv dominancia hangsúlyozásával a népvándorlások korától 1945-ig tekinti át Kárpátalja történelmét. Sztepan Pap egyháztörténész 1983-ban megjelent munkájára hivatkozva így határozza meg a „történelmi Kárpátontúl” területi kiterjedését ,A történelmi Kárpátontúl az ukránok által ősidőktől lakott kárpátontúli területeket, azaz: az Ukrán SzSzKSz mai Kárpátontúli "területe (Oblasztyi), Eperjes-vidék a Közép- Szlovákiai Hegységig, az egész Tiszántúl, a Tisza és a Duna összefolyásáig (a történelmi "Marchia Rutenorum" — X. század), amely ma Magyarországhoz tartozik, az egész Erdőntúl (Zalisszja), a valamikori Erdély, ma Románia.” Sajnálattal teszi hozzá, hogy az idők során az őslakos szlávokat elmagyarosították, elromániásították és elszlovákosították. Árpádról és az Árpádházi királyokról szólva elmondja, hogy az udvarban ukránul beszéltek, mert akkoriban az volt a „felvilágosult emberek” nyelve. (13. o.) A szerző ilyetén felfogását dokumentáló idézetek egész sorát elő lehetne sorolni, erre azonban kevés lenne az ismertetés szabta terjedelem. Politikai meggyőződése miatt az ukrán orientációjú Himinecnek nincs jó véleménye a magyarokról és a magyar államról. Amikor mégis valamilyen pozitív tény leírására kényszerül, mindig mögöttes ármányra gondol. Az Egán Ede által a századfordulón szervezett nyomorenyhítő „hegyvidéki akciót” a magyar kormányzat kommentárja szerint, csak azért nem akadályozta meg, mert „a magyar kormány nagyon adott arra, hogy mindenfelé dicsérjék.” (25. o.) A Károlyikormány 1918/X. Néptörvényét „Ruszka Krajna” autonóm jogállásáról úgy értékeli, hogy a törvény egyetlen mozgatórugója a magyar uralom további fenntartása volt a rabságba hajtott ukrán nép fölött, amely egyértelműen és kizárólag az Ukrajnával való egyesülés híve volt. Kétségtelen, hogy az ukrán irredenta Kárpátalján ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, ám azt, hogy a politikailag szervezetlen szláv őslakosság, a rutének, s még a Máramarosban is inkább vallási ösztönzés (pravoszlávia) miatt magát ukránnak mondó népesség egyértelműen, s főként tudatosan az Ukrajnához való csatlakozás híve lett volna, erős túlzás. A szerző egész felfogását ez a magas hőfokon izzó túlzás járja át. A csehszlovák uralom alatti ukrán szeparatista küzdelmekről szólva az „ukrán nemzet messianizmusáról” ír, amelynek sokatmondó jelszava: „Ukrajna mindenek fölött!” „Mi, ukrán nacionalisták, ahogy mondani szokták az "ukrán Ukrajna" felépítésére törekedtünk. Váltottuk, hogy a független Ukrajnában helye van minden vallásnak és politikai pártnak, ha azok lojálisak (kiemelés tőlem — TI.) az ukrán államisághoz. Az 1938-as, Avguszt Volosin miniszterelnök által vezetett Kárpát-Ukrajnában ez nem csupán elmélet, hanem a gyakorlat volt.” Az idillinek festett képhez pár adat: a Volosin-kormány alig öthónapos fennállása alatt „ott, ahol nincs megfelelő arány” bezáratta a kisebbségi iskolákat, egyik minisztere ukrán-magyar lakosságcserét fontolgatott nyilvánosan, a választásokon egyetlen listát, az UNO listáját engedélyezték, amelyre a „hazafias” lakosság 92,4%-a szavazott, a politikai ellenfeleket, azokat a ruténeket, akik nem az ukrán orientáció hívei voltak, koncentrációs táborokba zárták, megalakították a kormányhatalom megerősítését szolgáló félkatonai szervezetet, a Karpatszka Szics-t. A Szerző és az ukrán függetlenség mai hívei ezt, a függetlenségét 1939. március 14-én kimondó államalakulatot tekintik az önálló Ukrajna egyenes előzményének. A könyv jegyzetanyaga, ahogy a szerkesztő Oleksza Misames, a filológiai tudományok doktora is megjegyzi „nem éppen ideális”. Az idézett források nagy részét a kárpát-ukrán állam emigrációba vonult aktivistáinak, tisztségviselőinek emlékiratai teszik ki. A 30.000 példányban megjelent, a nemzeti identitászavart prezentáló művet pontatlanságai és elfogultsága miatt akár figyelemre sem kellene méltatni. A recenzens bevallhatja: a figyelem annak a jelenségnek szól, amely további, hasonló szellemiségű művek megjelenését helyezi kilátásba. (Julian Himinec: Zakarpattyja — zemlja ukrajinszkoji derzsavi Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1991. — ukrán nyelven.) TÓTH ISTVÁN 49