Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)

1992 / 10. szám - MINDENES - Tóth István: "Kárpátontúl - az ukrán állam földje"

HOLNAP MINDENES „KÁRPÁTONTÚL — AZ UKRÁN ÁLLAM FÖLDJE” „Furcsa könyv” — így aposztrofálta Szá­raz György Ion Lacranjan Erdélyről szóló, hírhedtté vált pamfletját a kádári korszak utolsó évtizedében. Utólag ítélve a jelző eu­femizmusnak tekinthető, hiszen a hivatalos román történetírás már a Lacranjan-könyv előtt is közreadott számos, az erdélyi ma­gyar-román közös múltat elfogultan tárgyaló terméket. A nyolcvanas évek második felé­nek hasonló felfogású, talán csak szélsősége­iben messzebb menő kiadványai tehát nem mondhatóak előzmény nélkülinek. Más szomszédaink hivatalos történetírása, az egyként pártállami pórázon tartott szlo­vák és jugoszláv (szerb) „tudományosság” a „proletár internacionalizmus” deklarált elvét önmagára a legkevésbé sem vonatkoztatva, szintén nem volt mentes a szakmai objekti­vitásra ügyet sem vető extremitásoktól. Elfo­gulatlan, politikai aktualizálásoktól mentes vita a kollégák között szinte alig volt, egy-egy történésztalálkozó után legfeljebb magyar történészek adtak, adhattak hangot szájzá­­ras morgolódásaiknak. S míg az említett pro­duktumokkal szemben esetenként legalább a „ius murmurandi” gyakorolható volt, a szovjet, s a hozzánk legközelebbi Szovjet- Ukrajna szovjet-ukrán történetírásának bí­rálata messzemenően tabunak számított. A „művek” iránti ellenérzését — szigorúan bi­zalmasan! — legfeljebb azzal üthette el az objektivitás szakmai igényére valamit is adó történész, hogy propagandairatokkal szem­ben amúgy sem lehet komolyan érvelni. Az ukrán történetírásra ma nem neheze­dik kommunista ideológiai nyomás. Az ör­vendetes tény fölött érzett örömünket azonban valami mégis beárnyékolja. Napja­ink egyes ukrán történészei — sajnos logiku­san — mintha a nemzeti romantika korába vonultak volna vissza. A XIX. századnak ez a számos pozitív vonást is hordozó szellemi irányzata ma azonban anakronizmusnak számít, s ami naivitásán túl aggodalomra ad­hat okot, felhasználható kirekesztő eszmék terjesztésére. Ebbe a vonulatba sorolható a Zakarpattyja — zemlja ukrajinszkoji derzsavi (Kárpátontúl — az ukrán állam földje) című kiadvány is. Műfajáról alcíme — „Feljegyzé­sek Kárpátontúl történelméből” — ad tájé­koztatást. Szerzője, a jelenleg Floridában, North Portban élő Julian Himinec 1911. július 11- én született Munkács mellett. 1930-ban fe­jezte be az ukrán nyelvű munkácsi kereskedelmi akadémiát. Iskolai évei alatt kapcsolódott be az ukrán kulturális-naciona­lista mozgalomba, és szorosan együttműkö­dött az Ukrán Nemzeti Organizáció (UNO) vezetésével. 1938 őszén a későbbi kárpát­ukrán elnök, Avguszt Volosin megbízásából Bécsbe utazott, hogy megszervezze és irá­nyítsa Kárpát-Ukrajna Külügyi Küldöttségé­nek tevékenységét. Decemberben visszatért Husztra, a Volosin-kormány székhelyére a kormány külügyeinek irányítására. 1939. március 17-én a bevonuló magyar csapatok fogságba ejtették, és a técsői börtönbe zár­ták. Innen, mivel a Volosin-kormány vezetői és az ukrán irányzat aktivistái számára a né­metek büntetlenséget kértek a magyar kor­mánytól, hamarosan kiszabadult. Bécsbe menve a kárpát-ukrán és a galíciai menekül­tek megsegítésével foglalkozó bizottság munkáját vezette, majd 1941. áprilisától Berlinben folytatta ezt a tevékenységet. Amikor 1941. június 30-án Lvovban kikiál­tották az ukrán állam „megújítását”, a Ber­linben és Bécsben tartózkodó kárpát-ukrán aktivisták a németek számára kényelmetle­nekké váltak, s ennek következtében Himi­nec is börtönbe került. A börtönök és a szigorú elszigeteltség után folytatta tanul­mányait a bécsi kereskedelmi iskolán, ame­lyet 1945-ben fejezett be. 1948-ban az Egyesült Államokba ment, gyári munkás­ként, majd könyvelőként dolgozott, s bekap­csolódott az ukrán emigráció életébe. 1978-tól kezdve, a kötet utószava szerint „irodalmi és tudományos” tevékenységgel foglalkozik. E tevékenység terméke a tavaly mejelent könyv. Himinec a szláv dominancia hangsúlyozá­sával a népvándorlások korától 1945-ig te­kinti át Kárpátalja történelmét. Sztepan Pap egyháztörténész 1983-ban megjelent mun­kájára hivatkozva így határozza meg a „tör­ténelmi Kárpátontúl” területi kiterjedését­ ,A történelmi Kárpátontúl az ukránok által ősidőktől lakott kárpátontúli területeket, azaz: az Ukrán SzSzKSz mai Kárpátontúli "területe (Oblasztyi), Eperjes-vidék a Közép- Szlovákiai Hegységig, az egész Tiszántúl, a Tisza és a Duna összefolyásáig (a történelmi "Marchia Rutenorum" — X. század), amely ma Magyarországhoz tartozik, az egész Er­­dőntúl (Zalisszja), a valamikori Erdély, ma Románia.” Sajnálattal teszi hozzá, hogy az idők során az őslakos szlávokat elmagyarosí­tották, elromániásították és elszlovákosítot­­ták. Árpádról és az Árpádházi királyokról szólva elmondja, hogy az udvarban ukránul beszéltek, mert akkoriban az volt a „felvilá­gosult emberek” nyelve. (13. o.) A szerző ilyetén felfogását dokumentáló idézetek egész sorát elő lehetne sorolni, erre azonban kevés lenne az ismertetés szabta terjedelem. Politikai meggyőződése miatt az ukrán orientációjú Himinecnek nincs jó véleménye a magyarokról és a magyar államról. Amikor mégis valamilyen pozitív tény leírására kény­szerül, mindig mögöttes ármányra gondol. Az Egán Ede által a századfordulón szerve­zett nyomorenyhítő „hegyvidéki akciót” a magyar kormányzat kommentárja szerint, csak azért nem akadályozta meg, mert „a magyar kormány nagyon adott arra, hogy mindenfelé dicsérjék.” (25. o.) A Károlyi­kormány 1918/X. Néptörvényét „Ruszka Krajna” autonóm jogállásáról úgy értékeli, hogy a törvény egyetlen mozgatórugója a magyar uralom további fenntartása volt a rabságba hajtott ukrán nép fölött, amely egyértelműen és kizárólag az Ukrajnával va­ló egyesülés híve volt. Kétségtelen, hogy az ukrán irredenta Kárpátalján ekkor már fél­évszázados múltra tekinthetett vissza, ám azt, hogy a politikailag szervezetlen szláv ős­lakosság, a rutének, s még a Máramarosban is inkább vallási ösztönzés (pravoszlávia) mi­att magát ukránnak mondó népesség egyér­telműen, s főként tudatosan az Ukrajnához való csatlakozás híve lett volna, erős túlzás. A szerző egész felfogását ez a magas hő­fokon izzó túlzás járja át. A csehszlovák ura­lom alatti ukrán szeparatista küzdelmekről szólva az „ukrán nemzet messianizmusáról” ír, amelynek sokatmondó jelszava: „Ukrajna mindenek fölött!” „Mi, ukrán nacionalisták, ahogy mondani szokták az "ukrán Ukrajna" felépítésére törekedtünk. Váltottuk, hogy a független Ukrajnában helye van minden val­lásnak és politikai pártnak, ha azok lojálisak (kiemelés tőlem — TI.) az ukrán államiság­hoz. Az 1938-as, Avguszt Volosin miniszter­­elnök által vezetett Kárpát-Ukrajnában ez nem csupán elmélet, hanem a gyakorlat volt.” Az idillinek festett képhez pár adat: a Volosin-kormány alig öthónapos fennállása alatt „ott, ahol nincs megfelelő arány” bezá­ratta a kisebbségi iskolákat, egyik minisztere ukrán-magyar lakosságcserét fontolgatott nyilvánosan, a választásokon egyetlen listát, az UNO listáját engedélyezték, amelyre a „hazafias” lakosság 92,4%-a szavazott, a po­litikai ellenfeleket, azokat a ruténeket, akik nem az ukrán orientáció hívei voltak, kon­centrációs táborokba zárták, megalakították a kormányhatalom megerősítését szolgáló félkatonai szervezetet, a Karpatszka Szics-t. A Szerző és az ukrán függetlenség mai hívei ezt, a függetlenségét 1939. március 14-én ki­mondó államalakulatot tekintik az önálló Ukrajna egyenes előzményének. A könyv jegyzetanyaga, ahogy a szerkesz­tő Oleksza Misames, a filológiai tudományok doktora is megjegyzi „nem éppen ideális”. Az idézett források nagy részét a kárpát-uk­rán állam emigrációba vonult aktivistáinak, tisztségviselőinek emlékiratai teszik ki. A 30.000 példányban megjelent, a nemzeti identitászavart prezentáló művet pontatlan­ságai és elfogultsága miatt akár figyelemre sem kellene méltatni. A recenzens bevallhat­ja: a figyelem annak a jelenségnek szól, amely további, hasonló szellemiségű művek megjelenését helyezi kilátásba. (Julian Himi­nec: Zakarpattyja — zemlja ukrajinszkoji derzsavi Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1991. — ukrán nyelven.) TÓTH ISTVÁN 49

Next