Holnap, 1993 (38. évfolyam, 1-8. szám)

1993 / 7. szám - Retkes Attila: Mesterművek hárfára és zenekarra

60 Retkes Attila Mesterművek hárfára és zenekarra A hárfa nem tartozik a XX. század legkedvel­tebb instrumentumai közé. Történetét, repertoárját, a virtuóz hárfaművészeket csak szűk szak­mai kör ismeri. A nagyközönség legfeljebb szép és kissé egzotikus hangzású, de a zenetörténet egészébe semmiképpen sem szervesen illeszkedő hangszerként tartja számon, pedig a hárfa a modern zenekar egyetlen rendszeresen alkalmazott pengetős hangszereként, és mindenekelőtt sok évezredes története, valamint a hozzá kapcsolódó gazdag szimbólum­­rendszer okán több figyelmet érdemelne. A hárfa a lyra mellett az ókori zene legfontosabb húroshangszere volt, a sumér birodalom­ban, Egyiptomban és Babilóniában — igaz, méretben, a húrok számában, hangterjedelem­ben jelentősen eltérő változatokban — egyaránt elterjedt. Később az antik görög kultúrának is szerves részévé vált, és bár sohasem érte el az aulos, vagy a lyra népszerűségét, többféle típusa is meghonosodott. Nem véletlen, hogy a középkor óta a hárfa az antik tárgyú zenei ábrázolások egyik állandó szereplője, Orpheus és Dávid király attribútumaként a zenei ikono­gráfia történetében is meghatározó szerepet játszik. Az európai középkori kultúrában a hangszer a XI. század elején, cithara anglica elnevezés­sel jelent meg, a maihoz hasonló alakját a XV. században nyerte el. Gyors elterjedését mutatja, hogy a reneszánsz és korabarokk hangszeres tabulatúrákban a billentyűsök és a lant mellett a legkedveltebb médium épp a hárfa volt. 1600 után szólistaként, vagy a basso continuo - együttesben egyaránt szívesen alkalmazták, Monteverdi, Händel és Gluck zenekarában is helyet kapott. A bécsi klasszika és a romantika korában kissé háttérbe szorult, elsősorban a hangszer virtuózai (Nadermann, Labarre, Parish-Alvars) komponáltak hárfaműveket, bár Mozart könnyed fuvola-hárfa kettősversenye, vagy Spohr hegedűre, hárfára és nagyzenekarra írott két Concertante-ja valóban értékes kompozíció. A múlt század végén, elsősorban a fran­cia impresszionisták (Faure, Ravel, Debussy, Pierne) művei kapcsán egész Európában, így Magyarországon is megnövekedett a hangszer iránti érdeklődés. Ezt jelzi, hogy a Zeneakadémián is már igen korán, 1897-ben megszerveződött a hárfatanszék. Első tanára a bécsi születésű Mosshammer Román volt, aki Gustav Mahler hívására szerződött az Operaházhoz, és huszonhárom éven át tanított Budapesten. Halála után öccse, Ottó vette át a hárfatanszék irányítását, aki bátyjához hasonlóan szólistaként és kamaramuzsikusként is aktí­van vett részt a század első évtizedeinek budapesti hangversenyéletében. A Mosshammer-fivérek kései utóda, a Hungaroton új, „Mesterművek hárfára és zenekarra” című lemezének karmestere, a produkció életrehívója, szervezője, a CD-n felhangzó művek többségének átdolgozója a magyar származású Würtzler Arisztid. Würtzler a Zeneakadémián végezte tanulmányait (többek között Kodály növendékeként), de doktorátusát már a London College of Music-on szerezte. 1970-ben megalapította a New Yorki Hárfaegyüttest, amellyel négy földrész ötvenhárom országában vendégszerepelt. Több, mint 230 hárfakompozíció és MŰVÉSZET

Next