Holnap, 1993 (38. évfolyam, 1-8. szám)
1993 / 1. szám - Gál Sándor: Amit tudunk: a tegnap
HOLNAP , AMIT TUDUNK: A TEGNAP Szlovákia önállóságát szorgalmazó nemzeti mozgalmak krónikája a múlt század közepétől követhető nyomon. A tizenkilencedik század „nemzetébresztői” elsősorban a szlovák nyelv és irodalom alapjainak megteremtését tűzték ki célul. A Stúr—Húrban—Hodza trió által megszerkesztett szlovák nyelvtan — amelyet nagyobb módosítások nélkül ma is használnak — az imént jelzett nemzetébresztői törekvések egyik csúcsát jelentette. Hasonlóan a Matica Slovenská megalakítása s az irodalom néhány műhelyének létrehozása is. Ez az egész múlt századbeli — ma már romantikusnak tűnő, de a maga idejében egyáltalán nem romantikus — nemzetébresztő mozgalom igen erősen kötődött egy pánszláv eszméhez, amelytől nemcsak elvi segítséget, de határozott támogatást is remélt. Vagyis — mostanról nézve— az akkori szlovák (szláv) törekvések a nagyobb egység megteremtésében vélték megvalósítani saját nemzeti identitásukat. Amit Ján Kalán az első jelentősebb szlovák költő egyik versében — szabadon fordítva—így látott: „Mi lesz belőlünk, szlávokból, száz év múlva? Mi lesz ezzel az egész Európával, ha a szláv (!) nyelv akár a vízözön, szerteárad mindenek nyomán?!)” A Kolár- jóslat a két világháborút követő idők során bizony már-már beteljesedni látszott. A „szláv nyelvi” áradat, átcsapván a politika és a társadalom medrébe, azokat is magával sodorta, s betetőzte kitűzött célját előbb Trianonnal, aztán Jaltával, majd a párizsi békeszerződésekkel a nemszláv nyelvű népek rovására. Mert a területi és szellemi feldarabolás stratégái rajtunk kívül a balti államokat is a szláv nyelvi terror alá kényszerítették. Hasonló sorsra jutottak a volgai németek, a krími tatárok, az Uralon túli köztársaságok népei, s ugye, mi magyarok is e kies Kárpát-medencében. E nagy, és látszólagos „szláv egység” mélyén azonban már a harmincas években is fellelhetők a szlovák szeparatista törekvések, elsősorban a csehektől való elszakadási szándék. Ennek táplálója és melegágya, mint ismeretes, Hlinka Szlovák Néppártja volt. Ez a politikai tömörülés szorgalmazta erőteljesen az elszakadást, s ennek érdekében 1938-ban még a Szudétanémet Párttal is szövetségre lépett az önálló Szlovák Köztársaság megteremtése érdekében. A Prágától való elszakadást 1938. március 14-én a szlovák törvényhozás (Krajansky snem) egyhangúlag kimondta. A németek egy nappal később megszállták Prágát, s március 23-án megkötötték a Német Birodalom és a Szlovák Köztársaság között a védelmi szerződést, így és ekkor bomlott fel a polgári Csehszlovákia, s így és ekkor alakult meg az első önálló szlovák állam, a „plébános köztársasága”, ahogy a jeles szlovák író, Dominik Tatarka az eseményt regényeimmé emelte. Ezt a köztársaság elleni merényletet 1945 után a mi nyakunkba varrták, mondván, hogy mi magyarok vertük szét Csehszlovákiát. A szlovákság és az akkori szlovák politikusok országrombolása nem került be a szlovák történelemkönyvekbe... Ellenben az első Szlovák Köztársaság törvényhozó módszerét és alapelveit szinte teljes egészében átmentették a jelenbe a mai szlovák állampolitika megszövegezői és gyakorlói. Visszatérve a történelmi kronológiához, a második világháború után a nagy „szláv egység” ismét helyreállt és úgy tűnt, ezt az egységet egyhamar semmilyen erő nem tudja megbontani. Az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945-ben elfogadott Kassai Kormányprogram ezt egyértelművé tette. A nemzeti kisebbségekkel szemben alkalmazott retorziók, gazdasági, politikai és nyelvi atrocitások nyomán a Kolár- jóslat egyre konkrétabb formát öltött. S ha valahol valakik megpróbáltak szembeszállni ezzel az államilag támogatott „egységesítési” folyamattal, azokat nacionalistáknak, irredentáknak bélyegezték. Tették pedig mindezt egy olyan eszmerendszer palástja alatt, amely a népek egyenjogúságát, az emberek egyenlőségét tűzte zászaljára. Csakhogy az eszme és a gyakorlat között egyre érzékelhetőbb rések, szakadások támadtak, a műszaki és emberi ellehetetlenülés tényei kerültek a napvilágra. Kiderült, hogy ami látszatra a legzártabb egységnek — ha úgy tetszik: megbonthatatlan szövetségnek — mutatta magát, eresztékeiben meglazult és csak idő kérdése, hogy elemeire hulljon szét. A kisebbik, de véresebb példa, a volt Jugoszlávia jelene. A nagyobb, s nem kevésbé veszedelmes terep az egykori Szovjetunió. A kettő között pedig a harmadik szláv szövetség, a kulturáltabban „osztódó” Cseh és Szlovák Köztársaság. Ha ezt így fokról fokra végigkövetjük, s mintegy madártávlatból szemléljük, akkor egyértelművé válik, hogy a Trianonban —, s az azt követő egyéb helyeken s más-más időben — egybeerőszakolt országok széthullása törvényszerű folyamat, mert e „szövetségek” minden térségben természetellenesek voltak. Persze ez csupán a történelmi zajlás egyik, könnyebben követhető folyama. Azt mutatja ami volt, ami elmúlt, ami valamilyen módon dokumentálható. Arról már kevesebb jelet sugároz, hogy a mai „országmódosítások” milyen új és beláthatatlan vészhelyzeteket rejtegetnek magukban. Ha a Cseh és Szlovák „ikrek” különválását követjük, egy sor eddig alig érzékelt, figyelmen kívül hagyott probléma vetődik fel. Az első — bármennyire is abszurdnak tűnik — a két önálló köztársaság létrejöttével e térségben jelentősen megnövekszik a nemzeti kisebbségek aránya, annak minden eddig ismert és ismeretlen gondjával-bajával együtt. Az ismert statisztikai adatok szerint 1950 és 1990 között mintegy 660 000 szlovák költözött át Csehországba. Jelenleg a cseh országrészben — a legutóbbi népszámlálási adatok alapján — több, mint 300 ezren vallják magukat szlovák nemzetiségűnek. Az imént jelzett évtizedekben Csehországból viszont 417 000 cseh polgár települt Szlovákiába. A fenti adatokból egyértelműen kiolvasható, hogy a korábban meglévő nemzetiségi gondokat ez a két „új” nemzeti kisebbség csak tovább növeli e térségben. Ami a szlovákiai magyarság helyzetét illeti, lényegi változás aligha is történik a javunkra. A cseh országrészben rekedt mintegy húszezer magyar — lévén teljes szétszórtságban — iskolák és intézmények nélkül egy nemzedéknyi ideig ha képes lesz megőrizni nemzeti identitását. A szlovákiai magyar etnikum — úgy tűnik — eredményesebben védekezhet a várható és fokozódó szlovák politikai nyomással szemben. Azzal együtt, hogy a folyamatosan romló gazdasági helyzet, a jelenlegi szlovák politikai reprezentáció nyílt magyarellenessége egyáltalán nem nyújt kecsegtető kilátásokat számunkra. Mindezt egyértelművé teszik a közelmúltban elfogadott Alkotmány kizárólagossága, az érvényben lévő nyelvtörvény és egyéb, folyamatosan megjelenő döntések és intézkedések. Amit tudunk, az a tegnap, a történelem. Következtetéseink ebből a tudásból fakadnak. Egyéb forrás nincs. Az egykori és a mai Szlovák Köztársaság történelmének ismeretében ezért semmi okunk a bizakodásra... ______________________________________GÁL SÁNDOR |