Holnap, 1993 (38. évfolyam, 1-8. szám)

1993 / 1. szám - Gál Sándor: Amit tudunk: a tegnap

HOLNAP , AMIT TUDUNK: A TEGNAP Szlovákia önállóságát szorgalmazó nemzeti mozgalmak krónikája a múlt század közepétől követhető nyomon. A ti­zenkilencedik század „nemzetébresztői” elsősorban a szlo­vák nyelv és irodalom alapjainak megteremtését tűzték ki célul. A Stúr—Húrban—Hodza trió által megszerkesztett szlovák nyelvtan — amelyet nagyobb módosítások nélkül ma is használnak — az imént jelzett nemzetébresztői törek­vések egyik csúcsát jelentette. Hasonlóan a Matica Slo­­venská megalakítása s az irodalom néhány műhelyének lét­rehozása is. Ez az egész múlt századbeli — ma már romantikusnak tűnő, de a maga idejében egyáltalán nem romantikus — nemzetébresztő mozgalom igen erősen kötődött egy pán­szláv eszméhez, amelytől nemcsak elvi segítséget, de ha­tározott támogatást is remélt. Vagyis — mostanról nézve— az akkori szlovák (szláv) törekvések a nagyobb egység megteremtésében vélték megvalósítani saját nemzeti identitásukat. Amit Ján Kalán az első jelentősebb szlovák költő egyik versében — sza­badon fordítva—így látott: „Mi lesz belőlünk, szlávokból, száz év múlva? Mi lesz ezzel az egész Európával, ha a szláv (!) nyelv akár a vízözön, szerteárad mindenek nyo­mán?!)” A Kolár-­ jóslat a két világháborút követő idők során bi­zony már-már beteljesedni látszott. A „szláv nyelvi” áradat, átcsapván a politika és a társadalom medrébe, azokat is ma­gával sodorta, s betetőzte kitűzött célját előbb Trianonnal, aztán Jaltával, majd a párizsi békeszerződésekkel a nem­­szláv nyelvű népek rovására. Mert a területi és szellemi fel­­darabolás stratégái rajtunk kívül a balti államokat is a szláv nyelvi terror alá kényszerítették. Hasonló sorsra jutottak a volgai németek, a krími tatárok, az Uralon túli köztár­saságok népei, s ugye, mi magyarok is e kies Kárpát-me­dencében. E nagy, és látszólagos „szláv egység” mélyén azonban már a harmincas években is fellelhetők a szlovák szepara­tista törekvések, elsősorban a csehektől való elszakadási szándék. Ennek táplálója és melegágya, mint ismeretes, Hlinka Szlovák Néppártja volt. Ez a politikai tömörülés szorgalmazta erőteljesen az elszakadást, s ennek érdekében 1938-ban még a Szudétanémet Párttal is szövetségre lépett az önálló Szlovák Köztársaság megteremtése érdekében. A Prágától való elszakadást 1938. március 14-én a szlovák törvényhozás (Krajansky snem) egyhangúlag kimondta. A németek egy nappal később megszállták Prágát, s március 23-án megkötötték a Német Birodalom és a Szlovák Köz­társaság között a védelmi szerződést, így és ekkor bomlott fel a polgári Csehszlovákia, s így és ekkor alakult meg az első önálló szlovák állam, a „plébános köztársasága”, ahogy a jeles szlovák író, Dominik Tatarka az eseményt re­gényeimmé emelte. Ezt a köztársaság elleni merényletet 1945 után a mi nyakunkba varrták, mondván, hogy mi ma­gyarok vertük szét Csehszlovákiát. A szlovákság és az ak­kori szlovák politikusok országrombolása nem került be a szlovák történelemkönyvekbe... Ellenben az első Szlovák Köztársaság törvényhozó módszerét és alapelveit szinte teljes egészében átmentették a jelenbe a mai szlovák állam­politika megszövegezői és gyakorlói. Visszatérve a történelmi kronológiához, a második vi­lágháború után a nagy „szláv egység” ismét helyreállt és úgy tűnt, ezt az egységet egyhamar semmilyen erő nem tudja megbontani. Az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945-ben elfogadott Kassai Kormányprogram ezt egyértel­­­művé tette. A nemzeti kisebbségekkel szemben alkalma­zott retorziók, gazdasági, politikai és nyelvi atrocitások nyomán a Kolár-­ jóslat egyre konkrétabb formát öltött. S ha valahol valakik megpróbáltak szembeszállni ezzel az ál­lamilag támogatott „egységesítési” folyamattal, azokat na­cionalistáknak, irredentáknak bélyegezték. Tették pedig mindezt egy olyan eszmerendszer palástja alatt, amely a népek egyenjogúságát, az emberek egyenlőségét tűzte zá­­szaljára. Csakhogy az eszme és a gyakorlat között egyre ér­zékelhetőbb rések, szakadások támadtak, a műszaki és em­beri ellehetetlenülés tényei kerültek a napvilágra. Kiderült, hogy ami látszatra a legzártabb egységnek — ha úgy tet­szik: megbonthatatlan szövetségnek — mutatta magát, eresztékeiben meglazult és csak idő kérdése, hogy elemeire hulljon szét. A kisebbik, de véresebb példa, a volt Jugoszlávia jelene. A nagyobb, s nem kevésbé veszedelmes terep az egykori Szovjetunió. A kettő között pedig a harmadik szláv szövet­ség, a kulturáltabban „osztódó” Cseh és Szlovák Köztár­saság. Ha ezt így fokról fokra végigkövetjük, s mintegy madár­távlatból szemléljük, akkor egyértelművé válik, hogy a Tri­anonban —, s az azt követő egyéb helyeken s más-más idő­ben — egybeerőszakolt országok széthullása törvényszerű folyamat, mert e „szövetségek” minden térségben termé­szetellenesek voltak. Persze ez csupán a történelmi zajlás egyik, könnyebben követhető folyama. Azt mutatja ami volt, ami elmúlt, ami valamilyen módon dokumentálható. Arról már kevesebb jelet sugároz, hogy a mai „országmódosítások” milyen új és beláthatatlan vészhelyzeteket rejtegetnek magukban. Ha a Cseh és Szlovák „ikrek” különválását követjük, egy sor eddig alig érzékelt, figyelmen kívül hagyott probléma ve­tődik fel. Az első — bármennyire is abszurdnak tűnik — a két önálló köztársaság létrejöttével e térségben jelentősen megnövekszik a nemzeti kisebbségek aránya, annak min­den eddig ismert és ismeretlen gondjával-bajával együtt. Az ismert statisztikai adatok szerint 1950 és 1990 között mintegy 660 000 szlovák költözött át Csehországba. Jelen­leg a cseh országrészben — a legutóbbi népszámlálási ada­tok alapján — több, mint 300 ezren vallják magukat szlo­vák nemzetiségűnek. Az imént jelzett évtizedekben Csehországból viszont 417 000 cseh polgár települt Szlo­vákiába. A fenti adatokból egyértelműen kiolvasható, hogy a korábban meglévő nemzetiségi gondokat ez a két „új” nemzeti kisebbség csak tovább növeli e térségben. Ami a szlovákiai magyarság helyzetét illeti, lényegi változás alig­ha is történik a javunkra. A cseh országrészben rekedt mint­egy húszezer magyar — lévén teljes szétszórtságban — is­kolák és intézmények nélkül egy nemzedéknyi ideig ha képes lesz megőrizni nemzeti identitását. A szlovákiai ma­gyar etnikum — úgy tűnik — eredményesebben védekez­het a várható és fokozódó szlovák politikai nyomással szemben. Azzal együtt, hogy a folyamatosan romló gazda­sági helyzet, a jelenlegi szlovák politikai reprezentáció nyílt magyarellenessége egyáltalán nem nyújt kecsegtető kilátásokat számunkra. Mindezt egyértelművé teszik a kö­zelmúltban elfogadott Alkotmány kizárólagossága, az ér­vényben lévő nyelvtörvény és egyéb, folyamatosan meg­jelenő döntések és intézkedések. Amit tudunk, az a tegnap, a történelem. Következtetése­ink ebből a tudásból fakadnak. Egyéb forrás nincs. Az egy­kori és a mai Szlovák Köztársaság történelmének ismere­tében ezért semmi okunk a bizakodásra... ______________________________________GÁL SÁNDOR |

Next