Holnap, 1994 (39. évfolyam, 1-5. szám)
1994 / 1. szám - Orbán Ottó: In Horatium [vers]
Orbán Ottó In Horatium Zsibbadásba takarva fekszem az átizzadt lepedőn; poklot fest szobám falára minden munka nélküli nap... Hölderlin levegőegében ógörög istenek helyett egy légköri front hajszolja vadul sarlós szekerét, s bronzpajzsa mögül dárdát döf az agyvelőmbe; a mozgásközpont sejtjeiben fogytán a vér, s hírnök siet Substantia Negra üzenetével a limesek felé: „Kéz, láb, arany haverok, ma megint megbénulunk!” Ötvennyolcadik évemet élve a földön mondhatnék én is nagyokat, mint a klasszikusok: „Sok van, mi csodálatos...”, de nincs pofám sorssá stilizálnom a vakszerencsét, hogy módom volt választani jó és rossz között. Egy vagyok én is azok közül, kik csizmájukkal a Hold porát taposták vagy szétroncsolták egy csecsemő még képlékeny koponyáját, s a népfölséget látták fölragyogni a guillotine-ról visszaverődő napsugarak káprázatában. Mocskos korszakok és hiú remény bohóca - egy kupec, kit feledékenységből megkímélt a hóhér és segédje - az inkvizíció, s most erkölcsileg feddhetetlenül cserélgeti versre életének fogyó napjait... Gyűlöllek?, távol légy, alacsony tömeg?W. az átlagembert, azaz az életet veszed mértéknek, nagyobb kalandor vagy, dalénekes, mint foga közt késsel a félrészeg kalóz. Gyolcsba tekerve, múmiaként, az Északi Sark havában várod a napkeltét a délszigetekkel, a nők kitakart mellén tündöklő nyár aranyával