Új Holnap, 2000 (45. évfolyam, január-december)

2000 / március-április - KRITIKA - Bedecs László: Nem mind arany : Zemlényi Attila: Piros arany c. kötetéről)

Bedecs László: Nem mind arany Zemlényi Attila: Piros arany „Magasan a mérce” Kemény István Szerethető és akár többször is újrakezdhető kötet Zemlényi Attila második verseskönyve. Olyan próbálkozás, ami túlmutat önmagán, és elsősorban lehetőségeiben figyelmet érdemlő, mind kellően ki nem domborított erényeit, mind némi munkával bizonyára elhalkítható hibáit te­kintve. A kötet ötletek tárháza, jobbnál jobb szójátékok, viccek nyelvi bravúrok sorozata, olyan megoldásoké, amiből más talán három kötetet is összeállíthatott volna. Imponáló az a határo­zottság, ami gyakorlatilag ugyanazon a hangon képes ugyanazt a poétikai eszközt működtetni az egész könyvön át, voltaképp anélkül, hogy egy pillanatra is kérdésessé tenné adekvátságát. Kemény István a hátlapon olvasható rövid ajánlásában kiválóan összefoglalja a Zemlényi­­féle vers lényegét: „A feladat: úgy elhelyezni egy-egy közönséges fogalmat, hogy a hirtelen megvilágító erejű legyen.” Vagyis olyan szövegszituációkat teremteni, melyekben a gyakran használt és egy­értelműnek hitt szavak, illetve szókapcsolatok második vagy sokadik jelenté­sükkel szerepelnek, vagy éppen új jelentést vesznek fel. Ez egy alapvetően analitikus nyelv­­szemléletet feltételez, egy vizsgálódó, a szavakat megforgató, végigtapogató beszélőt. A fene­gyerek Zemlényinél fenét eszik, a hollók ollóznak, de az is szép, hogy „tűlevél a korinthusbeliekhez”. Máshol a szó két jelentésének együttes jelenléte a döntő: „A vadonban nagymacskák fújnak, s a szél” (Szplín takarékon) Nyilvánvaló, hogy az efféle verselés alapja a lehető legtágabban értett intertextuális játék, az utalások, allúziók minél bravúrosabb, mi­nél szokatlanabb és bátrabb alkalmazása, ahol az idézett szöveg nem feltétlenül műalkotás, sőt nagyon gyakran éppen hogy nem az. Hanem a köznyelv panelként funkcionáló, automa­tikus nyelvi elemei. Mindez azonban azt eredményezi, hogy a vers jelentése fokozottan függ az olvasói nyitottságától. Csak az a játék tud ugyanis működni, amelyik az olvasás során kie­­sebb-nagyobb munkával hozzáférhetővé teszi a játék­szabályt, vagyis azt a referenciapontot, amihez képest mozgásba lendülhet a vers. A váratlanság és a követhetőség versbeli kettőssé­ge, voltaképp egymás elleni mozgása hozza létre az olvasás feszültségét, és kellően kidolgo­zott formában teszi jóvá a verset. Ugyanakkor úgy érezni, hogy a poénokra fókuszált figye­lem mellett nem jut ideje és energiája a szerzőnek arra, hogy összerakja versét, hogy a külön­­külön jó ötletek együtt, egy struktúrának alárendelődve is szóljanak. A nyelvi játék hangsúlyosságával párhuzamosan az úgynevezett metafizikai „mélység”, a „kimondhatatlannal” való kokettálás szinte magától értetődően hiányzik ebből a költészet­ből, és ez minden tekintetben előnyére válik. Szerencsés ugyanis, ahogy a versbeli alakmás ellenáll a költői szerep pózolási kísértésének, és nem akar médiumként vagy ne adj isten váteszként szerepelni. Elveti azokat a nagyon is jól ismert poétikai kliséket, amikkel a „lírai hőst” fikcióját szokás megformálni, a toposszá vált elmerülő és sokszor a végletekig szemé­lyesített költők ént. A nyelvet beszéltető, de a vallomásosság felé is nyitott költészet Zemlényié, HOLNAP

Next