Új Holnap, 2004 (49. évfolyam, 1-3. szám)
2004 / 1. szám - SZEMLE - Zala Szilárd Zoltán: Szerelem nélül, osztályharc nélkül: Figaró házassága a Miskolci Nemzeti Színházban
már oboaszólós szimfónia „concertante” hangzott, a bizarr akusztika jóvoltából. A második részt - a harmadik és negyedik felvonást - végül is az első emelet középsorából hallgattam. Innen természetesebb és megszokottabb színházi arányt mutatott az összkép. Az énekesek jól szóltak az áttört, finom hangon játszó, feladatát az árokban nagy szorgalommal betöltő zenekar fölött. A plató váratlan meglepetése, hogy kiegyenlített. Miskolcon senki nem ordít. Megfelelő színpadi elhelyezés mellett - s ezt Almási-Tóth rendre biztosítja szereplőinek - erre nincs is szükség ebben a teremben. Más kérdés, hogy a legszebb, érzéki hang, Kincses Károlyé, paradox módon eltűnik és beolvad, köszönhetően annak, hogy Bartoló doktor egyetlen áriát énekel az első felvonás elején, s szólama az együttesekben sem vezető jellegű. A szereposztásnak ezt a furcsaságát más nem magyarázza, minthogy „otthon” - a saját színházában - senki nem lehet próféta. A többi énekes ugyanis csaknem mind vendég. Manapság vidéki színházainknál általában ez a megszokott helyzet, néhány szorgalmas szereplő „körbeénekli” az országot. Az előzetes névsor alapján azonban az est valóságáról fogalmunk sem lehet, még azoknak sem, akik figyelemmel kísérik az Állami Operaház megszentelt deszkáin kívüli történéseket is. Első közelítésben szinte mindenkiről elmondható, hogy szerepre, színpadra kiéhezett, évek óta erre, ilyesmire váró, készülő énekes. A nyomtatott szereposztás alapján fiatalnak tételezett résztvevők - Földi Andrea jelmezeiben, melyek pontosan, ám fantáziátlanul, s szegényes kivitelezésben követik a rendező elképzeléseit - normális emberek. Nem operai konvenciók alapján öreg és kövér közreműködők, ám nem is a mai filmes látványvilágtól megfertőzött módon fiatallá varázsolt, agyonfogyózott valódivagy álkamaszok. Felnőttek. Szimpatikus Almási-Tóth rendezésében, hogy a szereplők életkora megfelel Da Ponte abbé librettójának, ám Mozart sem marad hoppon. Ahhoz, hogy ma egy szoprán illúziókeltően tudjon elénekelni ilyen nehézségű szólamot, bizony tanulóévekre, testi érettségre, és bizonyos rezonáló tömegekre van szükség. A nyájas olvasó meg ne rémüljön! A színészek szépek, csak éppen nem valami Barbie-babák módjára mesterkélten „tökéletesek”. Nagyon is emberiek, lelki esendőségük fizikai jelekben is megmutatkozik. Talán csak Orth Miklós grófja túl „nyápic”. Megnehezíti dolgát a katasztrofálisan félrevezető első jelmez: az amúgy férfias, kockás sofőrsapkában játszó Figaró mellett egy nála semmivel sem elegánsabb grófot látunk eltörpülni, hasonló szabású, olcsó anyagból készült, csíkos zakóban. Később a jelmez kicserélődik ugyan, de végig hiányzik a kreativitás, az hogy valaki alkotó módon továbbgondolná a rendező ötletét, a társadalmi különbségek relativizálását. A közös rendszerben való gondolkodás sajnos nem jön létre a munkatársak között. A színészek vonzereje csupán, említettük, egy datált szépségideáinak való megfelelés. Ha a sztori nem úgy diktálná, Figarónak nem sok félnivalója volna a Marzellinával kötendő házasságtól. Amikor Molnár Anna - lelki felindulásból - letépi magáról a választott korszakra oly jellemző válltömős-szögletes szürke kosztümkabátot, az egy szál ingben jogaiért harcoló leány(anya) igen vonzónak mutatkozik, főleg mivel igen jó erőben lát neki, hogy vetélytársnőjét igazi sárral kenje-fröcskölje. Susanna menekülni kényszerül. A hév, a lelkesedés, a temperamentum alapján a néző egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy egy ilyen mamlasz férfinak, amilyennek Figarót eddig megismertük, tényleg nem erre az aszszonyra volna-e szüksége.