Új Horizont, 1997 (25. évfolyam, 1-4. szám)

1997-01-01 / 1. szám

XXV. évfolyam, 1. szám Nemzeti egység - nemzeti irodalom Azok között a fogalmak között, amelyeket a magyar történelem szentesített és a közmegegyezés elfogadott, a nemzet és az irodalom fogalma egymással mindig szoros kapcsolatban állt. Teremtő kölcsönösség jött létre közöttük: egyfelől a nemzeti történelem és azok a törekvések, amelyek a tör­ténelem során érvényesülni kívántak, és igen gyakran vereséget szenvedtek, mindig meghatározták irodalmunk önmagáról hagyományosan kialakított tudatát, nemegyszer küldetéstudatát, nem ke­vésszer abban az értelemben, hogy az irodalomnak kellett helyreállítania a nemzet megbomlott szel­lemi egyensúlyát vagy megtört kulturális és politikai egységét, másfelől az irodalomban nyilvánult meg az az identitás, konstituálódtak azok a személyiségjegyek, amelyek a magyarság nemzeti jelle­gét, mondhatnám így is, kollektív személyiségét alkotják. A magyar történelemből a nemzet és az irodalom fogalmai szinte Janus-arccal néznek reánk: ami az egyik oldalról szemlélve egy történelmi emberközösség küzdelme a megmaradásért, az a másik oldalról magasrendű művészi, irodalmi értékek történeti folytonossága és rendszere, ami az egyik nézetben gondolat, költői kép és versforma, az a másikban emésztő küzdelem és gyötrődés avégett, hogy egy emberi közösség otthont találjon saját szülőföldjén, a nemz­etek közösségében, és kapjon lehetőséget arra, hogy kifejleszthesse a maga szellemi és erkölcsi értékeit. A kisebbségi magyar irodalmak is ilyen Janus-arcot mutatnak: egyfelől a maguk nemzeti (nemze­tiségi) felelősség- és szerepvállalásában, másfelől abban az irodalmiságban, amelynek mértéke min­dig az esztétikai érték, és sokak véleménye szerint sohasem pusztán a nemzeti szolgálatvállalás. Ez a szolgálatvállalás mindazonáltal elválaszthatatlan a kisebbségi sorsban élő magyarság irodalmától, minthogy voltak korszakok, az utolsó és leginkább brutális alig néhány esztendeje ért véget, ha egyáltalán véget ért, amidőn az irodalomnak kellett vállalnia azt, hogy minden áttételezés nélkül a nemzeti élet egyetlen otthona, műhelye és megnyilvánulása legyen. Ebben a helyzetben az irodalom nem pusztán a kultúra központi régiójában foglal helyet, ahogy ezt a közép- és kelet-európai hagyo­mányok megszabták, és nem is egyszerűen „a szellemi élet mindenese” volt, ahogy ezt ugyancsak a közép-európai irodalmakról szólván —Közép-Európa című tanulmányában a Tanú 1932-es évfo­lyamában —Németh László megállapította, hanem maga a nemzeti élet, az önazonosság hordozója, a megmaradásnak szinte egyetlen stratégiája. Azaz nem pusztán irodalom, ha mindenekelőtt termé­szetesen irodalomnak kell is lennie. Az irodalom mindig a politika által többnyire közömbösen kezelt vagy csoportérdekek szolgála­tába állított nemzeti stratégiát dolgozta ki. Ennek a nemzeti stratégiának, például a két világháború közötti időben, több változata is volt, hiszen nyilvánvaló, hogy az egyfelől Szekfű Gyula, másfelől Szabó Dezső, vagy egyfelől Babits Mihály, másfelől Németh László neve által jelezhető stratégiák nem voltak megfeleltethetők egymásnak, sőt képviselőik igen éles vitákat folytattak egymással. Má­ra ezek a viták lényegében elsimultak, és igényesebb írástudók nem utasítják el radikálisan sem Szekfűt és Babitsot, sem Szabót és Némethet. A valóban színvonalasan megfogalmazott gondolatok ugyanis mindig beépülnek abba a történelmi, kulturális és lelki stratégiába, amelyet a nemzetnek kö­vetnie kell, és ebben a tekintetben az most kevésbé fontos, hogy valamilyen korábbi vitakérdésben

Next