Új Horizont, 1998 (26. évfolyam, 1-6. szám)

1998-10-01 / 5-6. szám

100 Kecskési Tollas Tibor A körön belül Juhász Lászlónak Mikor egy kéz a másikat megtalálja,­­ az áhítat kötéd varázskört teremt. Szavak helyett egy mozdulat bűvös kört húz, mint alkonyat vizén, ha gyűrűz a csend. Olykor egy virág illata érint,­­ s konokul hív haza, gyermekkor tűnt kertjébe. Múltadból feltámasztanak, hazai ízek és szavak,­­ színek nem fakult fénye. A láthatatlan vérerek pályáján így keringenek a bolygók is az űrben. Lüktet a Mindenség szíve, fényt visz a sötét semmibe, ő­si törvénytől űzve. Csak sejted, föl nem foghatod, mit üzennek a csillagok, száguldva szakadatlan. Naparcú Isten biztató mosolya az útravaló, hogy nem vagy egymagadban. München, 1987 december Varázsközben Egy barátság emlék­forgácsai Szabadságharcunk eltiprásának első évfordulóján, 1957 novemberében Grazban, egy stájer vendéglő különtermében lelkes magyar egyetemista fiatalok hallgatták a Bécsből érkezett költőt, aki a líra nyelvén fogalmazta meg előttük a forradalom menekültjeinek kötelességét az elhagyott hazával szemben (Westerlandi halászok éneke). Valami különös, lelkesítő feszültség volt a levegőben. Ilyesmit érezhettek az első pünkösd ünnepén a tanítványok. Az asztalon gyertyák lobogtak, a közönséget azonban nem a látható, hanem a költőből sugárzó tűz hozta lázba. Mindannyian érezték, hogy nem láthatatlan varázskor láncszemei lettek, amely elszakíthatatlan. Búcsúzásnál ’56-os fényképgyűjteményemből átadtam a bécsi vendégnek és kérésére dedikáltam azt a felvételt, ami a legnagyobb hatással volt rá. A képen egy fejkendős anyóka nézett fel a bukott diktátor gazdátlan csizmáira. Amikor elolvasta az ajánló sorokat, tréfásan megdorgált és megtiltotta, hogy Tibor bátyámnak szólítsam. A költő, Kecskési Tollas Tibor akkor 37, e sorok írója pedig 24 éves volt. Betartottam a kérését, bár az évek során barátságunkból olyan testvéri kapcsolat alakult ki, mintha valóban a bátyám lett volna. Az irodalmi est hatására a ÚJ HORIZONT

Next