Új Horizont, 1998 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1998-05-01 / 3. szám
ÚJ HORIZONT jén igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja akkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a parasztdaltonját találgatom. Nehezebb stúdiumom egész éltemben nem volt. A szentimentál-lyrisch ünnepélyes hangjáról a sokszor elkeseredett lelket szeszélyesen, dévaj és mégis meleg és mégis nemes hangra vinni által, nehéz téma volt... Ennyi hasznát vettem azon egynéhány néma esztendőnek...” Ez utóbbi passzushoz, valamint az ázsiai eredet-mítoszhoz két apró megjegyzés kívánkozik. Keleti rokonaink (csuvasok, vozjákok, marik stb.) népköltésében egyáltalán nem ismeretlen a kanásztánc-forma. Muzikológusaink és irodalomtörténészeink ez irányú munkássága bőséges felvilágosítással szolgálhat. E verspezsdítő ritmus évszázadok óta ugyancsak fellelhető a környező szláv népek folklórjában is, innen a kolomejka (régies magyarsággal kalamajka) elnevezés. Miért ne volna lehetséges, hogy a magányos, cívisvárosi tanulóéveiben félénken visszahúzódó, ábrándokra hajló fájvirág költő, ki ide-oda utazgatva „nem lelé honját a hazában” — kései depressziós „néma éveiben” egyszercsak revelációszerűen találkozhatott — akár kelet-európai közvetítéssel — ezzel a Volgán túli „Kölcsey őshazából” érkező erőteljes, rusztikus népi üzenettel? Közelmúltunk kiváló irodalomtörténésze, Szauder József írja a Kölcsey-breviárium előszavában: „a nép művészetétől mindenekfölött a dalbeli magatartást — a leíró, elbeszélő vagy elmélkedő mozzanatok kizárását — és a magyaros versidomot tanulta el. Kevés népdalt írt, s végső kidolgozásuk az 1820-as évek első felére esett. Élete legmélyebb válságán a népdalgyakorlat segítette át.” Nos, a Hymnus keletkezése éppen erre a népdalcentrikus időszakra, 1823 elejére esett. Befejezésül — suum cuique —, összefoglalva az elmondottakat: természetesen lehetséges, hogy a Himnusz költője (noha könyvélményei között egyszer sem említi) élete során valamikor találkozhatott a Szenci-féle zsoltároskönyv Deprofundis-sal. Lehetséges az is, hogy olvashatta a debreceni ,Miska kancsóknak”, Csokonai Mihálynak meg Fazekas Mihálynak népies hangvételű költeményeit, hiszen a híres-neves református kollégium növendékei, majd oktatói, nevelői voltak. Egyébként is általános szokás volt akkortájt — ó, boldog poétái aranykor —, hogy a költők egymásnak küldözgették, másolgatták bírálat és közismertetés céljából legfrissebb deákos verseiket vagy lúdtollal percegtetett újsütetű szonettjeiket. Kiváltképp Széphalomra, az agg karmester iránti reverendából. (Miként kb. ugyanez időben az ifjú Mozart is hat vonósnégyesből álló teljes sorozatot ajánlott fel a 24 évvel idősebb ,Papa Haydn”-nak, aki nemes gesztussal Mozart-témákat feldolgozó opuszaival viszonozta.) Gondolom, kedves művészetkedvelő olvasóim közül jó néhányan sóhajtanak most fel Kosztolányi Virág Benedekről szóló énekének kezdő soraival:, Jaj, hogy szerettem volna élni régen / vén századok bús mélyein, korábban, / mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma / a buta „modern technika” korában...” Nem tudom, érdekelhet-e bárkit is az internetek, faxok és BUX-ok világában, hogy a Hymnus születésében milyen szerepet töltöttek be a genfi zsoltárok vagy a kolomejriák dallamai. Talán mindez szintén csak Vanitatus vanitas... Ám, ,fia későn, ha csonkán, ha senkinek” — akkor is elmondom. Nem zárható ki annak a feltételezése, hogy Kölcsey 175 éves halhatatlan költeményében, „a magyar nép zivataros századaiból” Istenhez kiáltó nemzeti imánkban a tudós poéta mélyről fakadó vallásos hevületéhez a hantra dűlő pásztor furulyaszava is megadhatta az alapritmust. Zsoltár vagy kanásztánc? Zsoltár és kanásztánc. Himnuszunk. Udvardi István