Uj Idők, 1896 (2. évfolyam, 1-27. szám)

1896-05-17 / 21. szám - Ohnet György: A képviselő leánya / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

— $o £>­­ megkérte a szolgát,hogy hívja ki Corneuil marquis képviselőt s mondja meg neki, hogy Trésorier báró óhajt vele beszélni. Pár perc múlva a marquis előjött. — Ni, kedves barátom, ön az? Azt hittem, hogy az édesatyja ? Mi a manót keres itt ? Csekkek vannak tán a zsebében ? — Oh, nem akarok én itt megvesztegetni senkit. Beszélni szeretnék egy képviselővel, de nem bocsátottak be . . . — Igaz, a bombarobbanás óta nagyon szigorú itt a rend. Jegy nélkül nem bocsátják be a jámbor embereket, de jeg­gyel bejöhet minden gaz­ember . . . így őrzik a törvényhozást. Beszélgetve mentek föl a lépcsőn, a folyosóra. — Itt vagyunk, mondá a legitimista képviselő. Most már nincs rám szüksége . . . — De igen, kérem, mondassa meg Courcier képviselőnek, hogy várja itt valaki . . . — Courciernek? Annak a nagyszájúnak? — Annak . . . De a nevemet ne említse. Ha megtudná, hogy én vagyok, képes volna ki sem jönni. — Ön hát rosszat akar vele, s ő sejti ezt? — Oh, dehogy! — Nos, magam fogok neki szólni. — Köszönöm, marquis! — Tisztelem az édesatyját! A marquis eltávozott, Henri pedig egyedül maradva járkált a folyosón, hallgatva a zsivajt, mely a teremből kihallatszott, mikor egy-egy ajtó kinyílt. Akár csak valami vásott diákokból álló osztály lett volna ott benn. Olykor csöngetés is hallatszott, az elnöki csöngettyű szava. Nyilván valami közhasznú fontos ügyet tárgyaltak, mert senki sem figyelt. Két hírlaptudósító haladt el Henri mellett. Az egyik azt mondta: — Milyen unalmas ez a Caragnaire az ő mező­gazdasági kérdésével! . . Mi közünk nekünk ahhoz, hogy a búza tizennyolc frankon kél, mikor a ke­nyér ára nem változik ? — A mezőgazdaság nem rendelkezik elegendő munkás karral, de pergő nyelvekkel igen! — Különben, hacsak bajba nem kapnak ezek a derék képviselő urak és össze nem gazemberezik egymást — a többi minket úgysem érdekel. — Úgy látszik, megint újabb panama van a levegőben . . . — Igen, nyíltan kezdenek róla beszélni. Azt mondják, hogy Jacquinot kompromittálva van . .. — Mind! Egyik a másik után! Henri figyelmesen hallgatózott, de nem ért rá bővebb értesülést szerezni, mert Courcier köze­ledett, állott A fiatal ember láttára Courcier meghökkenve meg, vissza akarna sőt olyan mozdulatot is tett, mintha fordulni, de Henri nem engedett neki rá időt. Feléje tartott és szinte parancsoló hangon mondta: — Courcier úr, beszélnem kell önnel . . . A képviselő bosszús arcot vágott és azt felelte: — Itt se helye, se ideje annak, hogy egymás­sal beszéljünk. — Nincs módomban megválasztani sem a helyet, sem az időt, viszonzá a fiatal ember szá­razon. Ön tehát lesz szíves engem meghallgatni... hacsak nem fél a vitától . . . — Én? kiáltott föl Courcier. — Én, tisztelt uram, sohasem féltem semmiféle vitától ... És legkevésbbé fogok ilyesmitől félni önnel szemben... — Az már más! mondá Henri, mosolyogva a fogása sikerüljen. Szíveskedjék hát meghallgatni. Félrevonultak egy ablakmélyedésbe, és ott Courcier, fenyegető gún­nyal nézve végig a leánya imádóján, így szólt: — A körülmények ugyancsak megváltoztak, a­mióta legelőször beszélgettünk itt, tisztelt Gervais uram . . . — Nem rajtam múlt, hogy még jobban is meg­ne változzanak, képviselő úr . . . Courcier ránézett a fiatal emberre, ezen a vakmerő föllépésen. Elvörösödött bámulva haragjá­ban, összeszorította az ajkát s azt kérdezte: — Mit akar ezzel mondani? Nem értem.. . — Óh, nagyon jól ért ön engem, képviselő úr, viszonzá a fiatal ember még nagyobb hatá­rozottsággal ; — de eloszlatok minden kétséget: ha önt nem vakította volna el a fanatizmusa, a­mel­lyel egyébiránt tönkreteszi a saját jövőjét is, akkor nekem most az ön vejének kellene lennem, ön pedig nem lenne kénytelen azt tapasztalni, hogy a saját vállán emelkednek a magasba az olyan semmirevalók, mint az a Jacquinot, a­kire a vizsgálóbíró már kivetette a hálóját . . . — Uram! kiáltott föl Courcier, — az a férfiú, a­kiről ön olyan könnyedén beszél, nekem barátom ... — Prédaleső ember nem lehet az ön barátja! mondá Henri határozott hangon. — Csudálom, hogy ön még folyvást a politikai pajtáskodás haszontalanságaival ámítja magát. Hiszen édes uram, a politikában nincsenek jóbarátok, versenytársak. A­mióta figyelemmel kíséri az csak ön úgynevezett barátjait, nem vette-e észre, mint változtatják át fokonként a politikai meggyőző­désüket? . . Nem látja, hogy a tiszta szocia­lizmusból kiindulva, mint pártoltak át a nyakas radikalizmushoz, hogy aztán rátérjenek a kor­mányképes radikalizmusra, és hogy ennélfogva ime be is jutottak a minisztériumba?... Egye­dül csak ön nem mozdult ki a helyéből . . . De nem is bocsátják meg ezt önnek . . . Mert ön a mozdulatlanságával és rendületlenségével élő vád az ő köpönyegforgatásuk ellen, a­mely így csak annál szembeötlőbb . .. Ezért nem vergődhetik ön semmire! Courcier kővé meredve hallgatta ezt a rövid néhány szóba foglalt kifejezését annak, a­mit ő már fél esztendő óta kezdett homályosan észlelni. (Folyt, köv.)

Next