Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1-27. szám)
1897-03-14 / 12. szám - Bródy Sándor: Petőfi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Pósa Lajos: Márciusi szél lengedez / Költemények
- 243 - abból, amit az a két gazember mondott, kitekerném a leány nyakát! — Nem igaz abból egy szó sem, nyugtatta meg Hajdú. — Hanem az csak igaz, hogy megszökött az újságíróval ? — Szökés és szökés között van különbség ! — Azért megeshetik az ipszével, hogy keresztül lövöm Őt is és a direktort is! — Ha mindenkit le akarnál lőni, aki ok nélkül hírbe hozott már színésznőt, nem találnál Pesten elég puskaport . . . — El fogom vinni Mariskát Budapestről! Vagy velem jő, vagy — Atalay nem mondta meg, hogy mit tesz, ha a második vagy következnék be. (Folyt. köv.) j Márciusi szél lengedez ... márciusi szél lengedez, pengeti az ágat, felcsókolja álmukból az 1Y0 rózsafákat. Végig suhan hegyen-Völgyön, £ avasz jár nyomába, J3okor alól kinevet az €rdők ibolyája. márciusi szél lengedez € nyhe napsugárban, í^omlo^omat legyintgeti, Simogatja lágyan. Végig suhan a szívemen, palkél a nyomába, te dalod, te szabadság pálos pacsirtája! Szállj el, szellő, napsugárban petőfi sírjára ! Vidd el szívünk dobogását, í?add boruljon rája ! Csókolgasd meg minden rögét Trózsanyitó dallal, borítsd be a költő sírját Virágos tavasszal! Pósa Lajos. Petőfi. Márciusi Ének. Verőfény és vers: egy édes testvér. Összeölelkezve, egymásba szövődve, együtt: március bűbájos éneke. Bizony verseket szavalunk magunkban, össze-vissza, kuszában, töredékeket. Ügyelgünk itt Budapesten és skandálunk mint egy diák, vegyest őszi éneket és tavaszi dalt. A cinikusok kedvéért megengedem, hogy egy elmúlt vagy egy jövendő orosz nátha láza még emeli a hangulatot. És a nap és a vers kultusza járja át még a reális üzletembert is. Oh vers, óh nap, óh Petőfi, milyen jó, hogy vagytok ! Nem tudom elképzelni náluk nélkül az életet és minden évben, legalább egyszer úgy vagyok, hogy nem vagyok senkié, magamé se, csak ezeké. Bombázhatnak előttem, szeretkezhetnek mögöttem , nekimegyek az utcáknak, amelyeket fényes melegséggel önt át a márciusi verőfény és dúdolom. Mit ér a kert, ha rózsát nem terem .... És az ég szívem földébe, drága fádat ülteté be ... . Piroslik a kecskerágó .... A nap pirosló fényt lövel reám ... És én följövök érte . . . mondjatok dalt . . . Egymással össze nem függő verssorok, százféle hangulat, a legnagyobbszerű, legegyszerűbb és leggazdagabb líra ezernyi akkordja. És egyegy úgy beleveszi magát az ember fejébe, hogy szinte fáj a léleknek, mint ahogy fáj az ajknak, ha agyoncsókolja egy másik. Petőfi testetlen lelke valahogy formára tesz szert ilyenkor, március középső napjai előtt. Különben is, mindenki között, aki már meghalt, őt látom a legjobban, ismerem a legközelebbről, ő foglalkoztatott a legtöbbet. Talán beteges és szerénytelen a fantáziám, hogy én, aki verset írni nem tudok, sőt még csak a Róla nevezett társasághoz sem tartozom, úgy beletapadok a poézisébe. Éjjelente, méltó és méltatlan kisfiainak — érdemes, hírneves írók társaságában, elálmosodva egyszerre csak arra gondolok: ha most itt teremne, közibétek jönne, mit is mondana? No ugyan bennünket szépen megtanítana. Hol és hogy lennénk, ha ez nem volna lehetetlen ! ? Néha köszöntünk is rála, az én bolond szimbolista ajánlatomra, egy pohár cognac-kal. (Mily kár, hogy ezt az italt nem ismerte.) És a hitetlen kávéházi táborban nincs egy is, aki ne hinne benne. Jó lett volna ismerni. Csudálkozva nézzük azokat, akik ismerték. Érthetetlen, és irigyelve hogy ezeken nem látszik meg jobban ez az ismeretség. Szegény képzelődő én, valami konkrét formát keresek, amiben ez megnyilatkoznék. Az egy Jókain meg is találom, vagy helyesebben megérzem. Nem tudok meghatottság nélkül nézni rá, beszélni vele: istenem, ez az, akit Petőfi minden barátja között a legjobban szeretett! A legbájosabb zseni, aki valaha csak élt, a mi élő mesterünk, Jókai, meg úgy van vele, hogy talán egy vacsorát sem tud megenni nála nélkül. A nagyúri, velencei, mondhatnám méltóságos ebédlőben, le-leül az asztalhoz egy sárgás arcú, fekete szemű, szűk vállú fiatal ember, a legfőbb, a legszabadabb, a legzsarnokabb uralkodó minden magyar lelkek fölött. 38'