Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 28-53. szám)
1897-08-08 / 33. szám - B-y S-r.: Wlassics beszéde Petőfi szobra előtt / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
- 122 - Wlassics beszéde Petőfi szobra előtt. Uraim és hölgyeim, eljöttem, hogy a magyar állam nevében mélyen meghajoljak a legtüzesebb magyar lélek előtt, aki valaha csak élt. Mint Magyarország mívelődésének minisztere, örülök a szerencsének, hogy, bár, csaknem ötven évvel halála után, üdvözölhetek egy ifjút, akinek a művelődés körül oly nagy érdemei vannak, hogy nagyobb senkinek, oly nagy is talán csak egynek, a mi apostoli királyunknak, ő felségének : Mátyásnak. Egybegyűlt közönség, be kell vallanom, hogy mint a kormány tagja, soha, semminemű nehéz munkában, oly gyengének nem éreztem magamat, mint e pillanatban, amikor Petőfi Sándor szellemét hívom és ércszobra előtt állván, emlékét ünnepelem. Remélem, önök nem gondolnak politikai nehézségekre és nincs önök között senki is, aki azt hinné, hogy én uram és parancsolóm iránt való tekintetből félek s habozom ünnepelni ama költőt, a ki sehogysem tudta szeretni a koronás főket. A keresett tapintatosság nem kenyerem és talán minden szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy én voltam az, aki direkt, közvetetlen összeköttetésbe léptem a mi kulturánk vezető férfiaival és a szokásos hierarchikus és bürokratikus felfogást eltörültem száz meg száz levéllel. Nem, a személyek között való ellentét engem meg nem félemlít és voltaképpen nem is látom. Hogy meghalt, midőn már szobra itt áll előttünk: Petőfi Sándor szintén első, de egyetlen és akárhogy titakozzék is ellene republikáns meggyőződése — ő is király. Fejedelme a mi költészetünknek és kormányozza szíveinket, ha szerelemről, ha hazafiságról, ha az édes honi föld szépségeiről esik szó, pedig mindezekről gyakorta szó esik. Az én uralkodóm minden magyar alattvalójának lelke telisded tele van azzal a bűbájjal, a melyet a költőből szívott magába. Petőfi Sándor bennünk van mindannyinkban és így inlojalitás lenne föl nem tenni annyi lojalitást a mi felséges urunkról, hogy lelkében ki nem békült Petőfi Sándorral. Az ő nagy szívének a megbocsájtás a mestette. És én mégis, habozva és tépelődve fogok feladatomhoz, amely elől elvégre, ki is térhettem volna. Odafenn, a politikai világ feldúlva, azt lehetett hinnünk, hogy egy parlamenti forradalom előtt állunk, amely megerősítheti, de föl is fordíthatja a mi, tehát egyszersmind az én karosszékemet. Ki vethette volna a szememre, bordó bársony ha el nem hagyom, benne és rajta ülök, hogy megvédjem a forgószéltől, a jóakarók ügyességétől, esetleg a kollegáim jóakarói védelmétől. Nem a szék kedvéért uraim, óh nem, ez anartisztikus szék kedvéért semmit. De valamit csak lehet tennem még testet nem öltött ideáim kedvéért? Mégis eljöttem. Pedig mi lett volna könnyebb, mint leküldeni az államtitkárt, aki szintén evangélikus, mint Petőfi és aki már többször szép szerencsével nyitotta meg helyettem a műcsarnokot is. Vagy — ami még talán jobb — delegálhattam volna egy főispánt, aki a vármegyében végre is a legnagyobb úr és ha szíves megjelenni egy poéta tiszteletére rendezett ünnepélyen , a közönségben nagyra növeszti a költészet auktoritását. Nem kellett attól sem tartanom, hogy egy mai főispánnal a régi vándor-költő semmiképpen sem fog megférni. Az esetleges kontroverziókat kizárja, hogy az egyik halott. De milyen halott ez, mily ereje van. Valóban, meggondolandó volna, hogy sírja környékére, emléke helyére, mint Magyarország küldöttjét olyan valakit küldjünk, akinek a típusát nem szenvedhette ! Magam jöttem hát, hogy megadjam a legnagyobb tiszteletet — magamnak. A magyar kultúra jelenlegi vezetője — csekélységem — mélyen érzi, hogy a költő egy roppant oszlop e mívelődésben és mi, akik ma elől vagyunk, csak törekvő és szívós szárú folyondárok, akik az ő és hozzá hasonló kevesek oszlopára annak rendje és módja szerint fölfutunk. Nem mondom, hogy mi vagyunk a dísz, de nekem úgy tetszik, mintha ők az alap lennének és mi az élő ornamentumok. Ők megvannak nálunk nélkül is, de meglehetnénk-e mi ? Nem volna hová tapadnunk, nem lenne mihez támaszkodnunk, lógnánk a levegőben. És ez az, ami engem megfélemlít. Itt érzem csekélységemet és a kérést magamban. Itt állok ama látótérben, melyben az ő testi szeme megszűnt látni mindörökre , és lelkemet süti az ő tüzes, átható csillagtekintete. Éget és vádol: „véremmel trágyáztam meg a talajt, amin munkálkodtok, buja erővel van tele. És ti oly mélán munkálkodtok benne, alig hogy föl van szántva, véges-végig bevetve nincs. Pedig félős, hogy jön a fehér, hideg hó és nem enged többé munkálkodnotok. Dolgoztatok is, elismerem, de mindez kevés, mindezzel nem tettetek sokat, amíg a magyar kultúra minden pásztája beültetve, bevetve és megmunkálva nincs, nincs nyugtunk nekünk, akik vérünket kevertük földjébe !« Én értem a költő szózatát, én tudom, hogy életünk csak akkor biztos, hogyha az igazi, nemzeti művelődés, mint ideg és ér az emberi testet, a honi földet teljes tökéletesen behálózza. Senki nálam jobban nem érzi, mert jobban nem tudhatja, hogy még messze vagyunk attól a momentumtól, amikor elmondhatjuk: jöjjön egy millió katona, akármilyen erős hatalmi politika, hadi vagy egyéb szerencsétlenség — nincs erő és hatalom, amely elbírjon egy nemzeti, külön kultúrával. Becsukni, elrabolni, megölni azt nem lehet. A konstituciót elkobozhatják — legalább egy időre — a vagyont — legalább részben — elszedhetik hadikárpótlásban. De a műveltségnek egy hajaszála sem görbülhet meg. Ámde kell, hogy egységes, szilárd, nagy és komoly legyen. Ma még — nem szégyellem bevallani — jelentékeny távolságra vagyunk ettől. Talán nem dicsekszem, ha kijelentem, hogy nem egészen rajtam múlik, hanem gyorsabban haladunk az ideál felé. Sok időt elfecséreltünk, tank, szükséges emberek nem akartak megszületni elkísérletezőés nyomorult politikai célok számára foglalták le a nemzet erőforrásait. Időre, sok időre van szükségem és a magam részéről éppen ezért sokkal jobban szeretném, mert nyugodtabb lelkiismerettel tehetném, ha huszonöt évvel ezután állhatnék itt Petőfi Sándor előtt. Mondjuk húsz évvel, engedek, mondjuk tizenöt vagy tíz évvel. Mert, uraim és hölgyeim, tíz év is, egy magyar miniszter életében, a mai viszonyok között igen sok és szép idő. Azonban sorsom és kötelességem az, hogy most álljak itt és ódát mondjak arra, a ki maga volt az óda. Eleven zengő vers : a magyar lélek dicsőségéről, hatalmas költemény óriás páthosszal, bűbájos, elandalító lágysággal, vad tűzzel és a végén elégiával. A legszebb költemény az élete, olyan, amilyent csak ő írt. És maga az élet a fehéregyházi sírban végképp elhangzott bár: melódiája a magyar föld felett él mindörökre, mint a sugárzó napnak, mint a levegőnek egy része, benne van a nyári hajnalban, a holdas estben: egy külön elementum. Nem folytatom, hölgyeim és uraim. A legnagyobb hiperbolák kicsinyek, amikor róla beszélünk ; üstökösökkel kellene dobálódznom, csillagokkal kipontoznom, hogy méltó legyek hozzá. Imádkozzunk, tisztelt közönség, az ő imájának imájával, mondván : Előre magyarok, székelyek előre ! * A szíves olvasó a beszédnek már az első sorában fölismerte, hogy az egy szerény hamisítás. A kultuszminiszter nem volt Segesvárott, következésképp ott nem is szónokolhatott. Ami nagy kár, mert bizonyára sokkal szebb beszédet tartott volna, mint amilyent mi, teljes tisztelettel, utólag fölvázolunk a számára. B—y S—r.