Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 28-53. szám)
1897-10-17 / 43. szám - Lengyel Laura: Pusztaság / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
ik édesanyja, a rokonok mind-mind segítettek bizalmát megingatni. Az özvegy doktorné, ha beszélgetett és kénytelen volt a jóakaratú ismerősökkel célzásokat hallgatni, nagyon elkeseredett. Egynéhányszor kijelentett leányának, hogy beszélni fog a festővel, mit hozzahalasztja még a dolgot? Ilyenkor Margit összetette a kezeit és úgy könyörgött anyjának, hogy ne avatkozzék a dologba. Finom lelke föllázadt a gondolatra, hogy ők siettessék a menyegzőt. Pedig már ő is szeretett volna megszabadulni a pletykától, mely nyelvére vette. De nem említette vőlegényének soha, csak egyszer az utóbbi időkben. Megírta, hogy nagyon sokat szenved itt a kis városban örökös menyasszonykodása miatt. Füredi egy brutális levélben válaszolt: »Hát befoghatom a világ száját. Mi vagyok én? Ha önnek nehéz a várakozás, nekem még keservesebb. Minek panaszkodik, mikor jól tudja, hogy még nincs módomban a dolgokon változtatni?« Másnap reggel új levél jött. Füredi átlátta igazságtalanságát, édes szerelmes levélben könyörgött bocsánatért. Margit hallgatott, soha nem hozta elő leveleiben a durva sorokat. Úgy tett, mintha meg sem kapta volna a goromba levelet, de nem tartozott azok közé a nők közé, kik a sértést el tudják felejteni. Most újra eszébe jutott a kegyetlen és igazságtalan levél és majdnem könybeborult két szeme. Erőt akart venni magán, de amint a férfit nézte, megfagyott ajkán a szó és hallgatott. Füredi azonban hű akart lenni elhatározásához és hirtelen fölkiáltott: — Igazán nevetséges ! Gita, még maga kezet sem adott vőlegényének. Ezt nevezem én aztán szeretetteljes fogadtatásnak. Margit zavart mosollyal, kissé félénken nyújtotta kezét. A férfi lassan ajkaihoz vonta. Aztán a leány ajkát akarta megcsókolni, de az félre rántotta fejét és csak szőke haját érte a férfi hideg ajka. E kényszeredett, mintegy kötelességszerű enyelgés után megint ott ültek némán egymás mellett. Nem a szeretők sokatmondó néma csöndje volt, hanem valami kínos, nyomasztó hallgatás. A festő agyán egy gondolat futott keresztül: . . . Hát ha úgy lehetne!... Amint egyszerre önkéntelenül találtak egymásra, úgy el is válhatnának?! A sors talán könyörületes, amint egyszerre kötötte össze a szíveket, úgy el is választja. Ha úgy lehetne . . . Margit pedig rendkívül szomorú volt. A hosszú távollét csak növelte szívében a szerelmet. És most nem tud egy szót sem szólni. Kívánta, bár jönne haza az édesanyja, hogy vége legyen ennek a kínos együttlétnek. — Giza, beszélni akarok magával. Ha maga is úgy akarja, a jövő hónapban megesküszünk. Nincs miért tovább várni. Az én anyagi helyzetem nem fényes ugyan, de nincs is rá kilátásom, hogy valaha kedvezőbb fordulatot vegyen az ügyem. Szegény emberek leszünk, Giza. — Ezt akarta nekem elmondani ? — Nem. Bocsásson meg. Tudom, hogy magát nem a külső körülmények jó vagy rossz volta köti én hozzám. Ridegen beszéltem, ugye? Ne haragudjék, Giza. Szerettem volna magát jobb körülmények közt magamhoz vinni. Meg kell mondanom önnek, hogy nem számíthatunk más örömre és boldogságra, mint amit egymásban tudunk találni. — Ezt szükségesnek tartotta nekem elmondani ? Élesen, metsző hangon mondta ezt Margit A festő azonban nem figyelt a leány hangjára, csak beszélt tovább, mint aki jól betanult leckét mond föl. — Hiszem, hogy boldogok leszünk. De bármi történjék is, ne vádoljon engem, Gita. Én mindig a legjobbat akartam. A leány most már nem felelt. Fölállt helyéről és kibámult az ablakon. A fájdalom egészen eltorzította arcát, pedig jóformán nem gondolt semmire. Csak szeretett volna sírni —nagyon. Leborulva az asztalra, sírni sokáig, hosszan, keservesen. Mert senkit sem tud az ember olyan őszintén, igazán megsiratni, mint saját magát. Füredi hozzálépett és átfogta derekát. Margit talán meg sem érezte, mert nem mozdult. Most magához akarta vonni a leányt, meg akarta csókolni igaz érzéssel, mély fájdalommal, de Margit kirántotta magát, egy lépést hátrált és úgy nézett vőlegényére sötét elborult szemekkel. Füredi könyörögni kezdett. Úgy, ahogy nem tud az ember magáért kérni. Csak egyért, valakiért, kit nagyon szeretett, kit még most is óhajtana megkímélni minden fájdalomtól. — Gita, hát haragszik rám? Haragszik? Gyönge volt ez a szó. Gyűlölte e pillanatban, szívének minden erejével gyűlölte. Mint ahogy csak egy szerelmes nő tudja gyűlölni a férfit, kit ész nélkül imád, de akiről már érzi, hogy csak szánalomból és irgalomból jó hozzá. És szemei is belefeketedtek a gyűlöletbe. Úgy néztek egymásra pár percig mereven. Jóformán maguk sem tudták, mi történt köztük, mikor a mama belépett. A piacról jött, már ott hallotta a nagy újságot, azért is sietett haza. Nagyon örült, mikor hallotta, hogy már az esküvő napja is meg van határozva. Az utóbbi időben nagyon el volt keseredve. Füredi ritkán írt, akkor is kedvetlen, hanyag hangon. Az öreg asszony gyakran vádolta magát, hogy leányát ilyen hosszú időre le hagyta kötni. Visszasírta elhunyt férjét, ki mást tenni tudna. Ez a leány őrült módjára rontotta el jövőjét, ő az anyja nem akadályozta meg benne,— most könnyebbülten lélegzett föl és elárasztotta ezer kedveskedéssel a vőlegényt. Hogy hárman voltak, megindult a társalgás is. Margit a festő újabb munkáiról tudakozódott. Füredi újra elkomorodott, majd erőszakos vidámsággal kezdett beszélni. •—Tudja, Giza, nem tudok dolgozni. Hiába, a szerelmes ember nem alkalmas semmire. Ha feleségem lesz, kérem, ábrándítson ki egy kicsit magából. Mert ha akkor is így elfoglalja szívem a szerelem, nem tudok dolgozni és éhen halunk. A mama nevetett, de Margit komoly maradt,