Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1898-11-13 / 46. szám - Vojnich Oszkár: A Spitzbergen szigeteken / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

- 434 - Mindenik völgyben egy-egy pár kis fütyülő szalonkára találtam. A fészkeik körül jártunk-e, vagy talán kíváncsiság­ból tették : mind a két pár velünk tartott jó ideig. Ha feléjök tartottam , csipogva, gyors iramban tova szaladtak. A nap melegen kezdett tűzni. Olsen elvesztette bizalmát. Ezt a meleget,­­ mondja, nem tűrik az iromszarvasok, ilyen időben fölhúzódnak a hegyek közé és lefekszenek a hóra. Négy órai keresés után végre észrevettem egyet, amint tőlünk vagy ezer lépésre, a nagy völgy túlsó oldalán, a patak mentén lefelé kocogott. Kinézem a födést nyújtó völgyeket, dom­bokat, hogy majd becserkészem. Olsen megállít. Várjak, mondja, addig, amíg az iram szándékával tisztába nem jövünk. A kis szarvas megállt, megharapta a füvet, magam pedig flintámmal az előbb kiszemelt útra tértem. Nagy kerülővel a patakhoz érek, csizmás vadhordozóm átszállít azon, majd egy keskeny szakadékhoz közeledem. Még egy-két lépés és ha vadam ott maradt, ahol fölülről láttam, lövésre kapom. Kilépek. Nem látom. Visszafordulok, megpillantom pár száz lépésre mögöttem, amint legelészve egy hóval födött vízmosásnak tart. Hason csúszva közeledem feléje. A kis szarvas százötven lépésre tőlem, háttal felém lefeküdt a hóra. Miután a szél is kedve­zett, a szakadékon át megközelítettem ötven lépésre s mielőtt még álmodhatta volna, a másvilágra küldtem. Ez a cserké­szés minden fa, minden bokor nélkül, csaknem fedetlen helyen nem utolsó élvezet, de az is bizonyos, hogy csakis ezeket a vigyázatlan állatkákat lehet így megközelíteni. Az iromszarvas­hoz képest az őz valóságos róka! Amíg zsákmányomat fölbontották, láttam a körül véres havon, hogy e helyen már sok hasonló esemény játszódha­tott le. Jellemző az itteni vadászatra, hogy Olsen zsákmányom fejének és lábainak csak közbenjárásomra adott kegyelmet, ha rajta áll, azok a sarki rókáknak jutottak volna. Visszatér­tünk hajónkra. Hátunk mögött fehér felhők jelentkeznek ijesztő ala­csonyságban, az ember azt hinné, esőfelhő szakadt le az égből, pedig a fehérség annak a tengernek a lidércnyomása: a köd. Alig értünk ki a szorosból, horgonyt kellett vetnünk, még­pedig ez alkalommal jéghez kötöttük hajónkat, egy erre a célra szolgáló kisebb vasmacskával. Ködkürt szólal meg közel hozzánk, az Olga Strait felől visszatérő gőzhajóval találkozunk. Forog újból a csavarkerék, a még mindig szürke leve­gőből vitorlás rangsból válik ki. Árbocán egy matróz mes­­szelátóval erőlködik, hogy a tizenkét óra óta elvesztett kis vadász-ladikot megpillanthassa. Tőle tudjuk meg, hogy az imént látott gőzhajót a kedvezőtlen jégállás visszaterelte. Nem aka­rok hinni a tervem ellenére való rossz hírnek. Csak előre, a­meddig lehet! A láthatár mind tágasabbá válik. A jégmező a zajló­­ jég által elszakított három glecsert szállít, amely kékes fényben tükrözi vissza a nap sugarait. Maga a megfagyott tisztaság, érintetlenség az örökkévalóság gló­riájával. Nagy árt fizettem a látványért. Lehetetlen tovább mennünk, mondják, a kapitány és Olsen. Amott, mon­dom, egy keskeny utat látok a jég között, kísértsük meg, talán tovább juthatunk? Minden rábeszélő képessé­gemet előveszem, igyekezem a tengerész hiúságára hatni, elmondom, hogy Alaskában áttörtettünk a jégen (azt persze nem tettem hozzá, hogy csak glecsertörmelékeken) föl­hozom Nansent, Sverdrupot, a norvég tengerészek hősies­ségét. Mind­hiába , kapitányom nem hajlik szavamra. Felelős vagyok a hajóért, összeropogtatná azt a jég, mint egy diót. Látom, hogy nem segít a szép szó. Semhogy igazságtalan kifakadásra ragadtassam el maga­mat, visszavonulok kabinomba, előbb azonban meghagyom, hogyha előre nem, hát visszafelé, de menni kell, ködben is. A köd nem is várakozott sokáig, mi pedig mentünk visszafelé ! Alig hogy elindultunk, kopogtatnak ajtómon, hogy jöj­jek, óriás fóka várakozik reám egy még óriásibb jégtáblán . .. És én nem mentem ! Mi sem bizonyíthatná jobban az elkese­redésemet. A köd tart másnap, harmadnap. Megyünk, de nem látunk. A partok mentén levő madárhegyek körül az úszó jégda­rabokról a sirályok százával repülnek felénk, zajongásuk úgy bele­illik ebbe a nyomasztó levegőbe. A déli sarkot valahogyan nagy kerülővel megkerüljük. A nyugati partok mentén tartunk északnak. 29-én éjjel úgy véljük, hogy az Jce fjord környékén járunk. A kapitány vezeti a hajót, neki fordítja a partnak. Egy pillanatra föl­szakadt a tengeren pihenő köd, alacsony szirtek merednek ki helyén, pár száz méterre hajónktól, fölül pedig öreghegy dugja ki fejét. A hajó megáll, Olsent keressük, aki azonnal előkerül. Hol vagyunk, Olsen ? Az Jee fjordhoz közel mondja, közelebb semmint kellene. Balra át, azután jobbra be az Jee fjordba, ahol már tiszta a levegő. Amint a napvilágot megpillantottam, eszembe jutott az óriás fóka, az óriás jégtáblán. Legalább azt meglőt­tem volna! Útitársaim elpályáztak Hammerfestbe, azóta egyedül vagyok utas az Adventbay-ban. A helybeliek mintha megéreznék a rokonszenvet, melyet a norvég fajjal szemben érzek, elkényeztetnek. Emeli a nép­szerűségemet az is, hogy norvég nyelven érintkezem velük. A környéket járom. A Bell Sund-ban két napi cserké­széssel egy iramszarvast ejtettem el. A Bell Sund egyik völgyében a víz lehordta kő­szenet és vastartalmú követ találtam. Érdekesebb ennél az, hogy ugyanott egy nagy kavicsról három megfagyott legyet szedtem le és hogy Alexis Korotneff orosz zoológus a jelen­létemben, az Advent öböl területen, a tundriban kis apró fekete pókokat és szőrtelen kis fehér hernyókat talált. Eddig úgy tudom, hogy az apró kis mákszemnyi piros pókon kivül gyéb rovart nem ösmernek a Spitzbergen szigeteken. Augusztus 1-én madarakra vadásztam csónakon az Advent öbölnek az Ice­fjord felé vezető részében. Ilyen csónakázások alkalmával éppen nem tartozik a ritkaságok közé egy-egy vízre bukkanó bajuszos fókafő, de rájuk se hede­rítek. Ma egy szokatlanul nagy fejet láttam így a fölszínre bukni, — ez, gondolom magamban, valamennyi fóká­nak az ősapja lehet? Megmutatom Olsennek, aki másod­magával hajtotta ladikomat. Abban a pillanatban megállítja a ladikot. Valrop (rozmár) mondja, nem tanácsos hozzá közeledni, mert fölfordíthat bennünket. Meg kellett győznöm, hogy milyen biztos ennek a rozmárnak a halála, csak azután eresztette bele a lapátot újra a vízbe. Nem lévén nálam golyós töltény, nagy postával töltött hüvelyeket tettem a csövekbe. Arra­felé tartottunk, amely irányban a rozmár lebukott. Biz­tatnom kellett evezőseimet, akik minél közelebb értünk a hely­hez, annál rövidebbet húztak. Három-négyszer került már felszínre rozmárom, egyszer sem jutottunk hozzá negyven­ötven lépésnél közelebb, végre is ilyen távolról tüzeltem a fejére. A bálnához csaknem hasonló hullámvonalban bukdá­csoló rozmár (éppen mint a nem jól talált bálna) fölvágott farkával a víz színére és lebukott. Néhány perc múlva ismét fölkerült. Második eredménytelen lövés után beláttam, hogy csak egészen közelről számolhatok le vele. A kegyelme is észre tért, ugyancsak elkezdett loholni, mind beljebb a sekély

Next