Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1898-12-25 / 52. szám - Lyka Károly: Madonna / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Telekes Béla: Üdvözlet Kiss Józsefnek / Költemények

műve s nem vásári ambícióké. Különösen jeles az az osztály is, amelyben a Hollósy mester művésziskolájának növendékei mutat­ják be tanulmányaikat. A jó iskola és sza­bad iskola mintáját látjuk benne. A közönség szívesen, dicsérettel fogadta a nagybányaiak kiállítását. S nem nevet többé, hanem tanulni iparkodik. Az első vihar. A Nemzeti Szíth­áz nemsokára eredeti újdonságot mutat be a közönségnek. Kifogadta előadásra Herczeg Feren­c E­ső vihar című­ négyfelvonásos szín­művét. Az új dráma valószínűleg februárban kerül első előadásra. Josipovich­ Imre. — 581 — MINDENFÉLE, 1848 karácsonya. Az bizony szomorú karácsony volt ötven év előtt, a szabadságharc vérkeresztelőjén. Karácsony estéjén a magyar család csupa szomorú eseményről beszélt a karácsonyfa körül. Mindenütt hiányzott valaki : itt az apa, amott a férj, legtöbb helyen a felnőtt fiuk, sok helyen a kisebbek is. Karácsonyfát csak ott állítottak, ahol nem dúlta föl a családi fészket a martalóc sereg s lakói világgá nem széledtek, ha ugyan keselyű, sas nem vijjogott teme­tetlen holttestük fölött. Ahol meggyújtották a karácsonyfát, a viaszgyertyák fénye szo­morú, csüggeteg arcokra esett. A magyar gyerek nem sürgött vidám zajjal a kará­csonyfa körül, az öreg szülők, az édesanya bánatossága rájuk is elragad­. Az asszonyok tépést, sebkötőket készítnek, a nagy­apa a most érkezett Közlöny­t vagy egyéb pesti lapot bön­gészi, melyek egyhetes hírekkel vannak tele. A lap kissé reszket kezében. Csüggedten újságolja : — Nagyszombatnál megvertek bennünket . . . Ezer embert vesztettünk . . . Aggódó hangok riadnak körülötte: — Ott volt-e Pista? — Nem, nem, a Guyon hadteste volt tűzben, a Pista a Kmety seregében van . . . De ni, Pandorfnál is csatát vesztettünk. Win­dischgrätz győzött . . . — Teremtőm! A Pisti zászlóalja is ott volt, ugy­e ? — Igen, itt olvasom, hogy Kmety és Pöltenberg hősiesen föltartóztatták az ellen­séget. Ijedt hangok : — Ott a névsor? Az elesetteké? — Nincs, csak annyi, hogy negyvenöt emberünk elesett. Aztán még jobban megremeg a lap az öreg kezében , lelkesedéstől elfulladt hangon újságolja : — Damjanich győzött ! Jarkovácon áru­lással megtámadták alvó seregét. Az áruló lakossággal egyetértve az egész rác csorda rájuk tört . . . Azon mód öltözetlenül vere­kedtek a fiuk az utcán . . . Damjanich úgy verekedett, mint egy hadisten . . . Összeszedte fiait és szuron­nyal, puskatussal kiverte az ellenséget. . . Ezer szerb holtteste fekszik a csatatéren . . . Ilyen lehetett a beszéd tárgya karácsony estéjén a magyar házakban. Beszélgettek arról, hogy Windischgri­tz már betört az országba, Schlick elfoglalta Kassát, Aradot a temesváriak fölmentették, a háromszékek a magyaroktól elszigetelve, sietséggel harcolnak Puchner csodálatos hő­ellenük kül­dött hordáival, még ágyút is maguk önte­nek . . . Aztán arról, hogy Ikm már Erdélyben van és most már a magyar fegyverek felé fordul a szerencse. Bizony szomorú volt a karácsony estéje. Buda és Pest hallgatag. A schwechati c­­rta­vesztés és utána a többi vereség a remél­y­séget elhervasztotta. Kossuth ugyan egyre­másra bocsájtja ki az ő vért forraló, harcra hívó, bizalomteljes kiáltványait, de azért mindenki tudja, hogy Windischgrätz nem­sokára a főváros előtt lesz és az ország­gyűlés menekülni készül. Az is tudvalevő,hogy a honvédelmi bizottmány meghagyta Görgei­nek, hogy Buda felé vonuljon s itt döntő csatát fogadjon el. Azok, akiknek óluk van a fejüket félteni, csomagolnak, menekülnek. Hasztalan hirdeti Kossuth, hogy Nagyszom­batnál úgy harcolt a tizennegyedik zászló­alj, mint Desaix serege Egyiptomban : szurony­nyal megszalasztott egy lovas ezredet, — a hazafiak szivére be ereszkedik. A vidéken, kivált Erdélyben, kétségbeejtő a háború szörnyűsége. Alsó-Fehérmegyében kétezer legyilkolt magyar holtteste fekszik temetetlenül, virágzó községek, városok romba dőlve hevernek a földön. Nagyenyeden Pro­dán oláhjai parancsolnak és közeledik a szerencsétlen városhoz Axentie gyilkos se­rege. A székelyek karécsonyestéje is szo­morú. Schurker tábornok éppen ez estén szétverte egyik táborukat. Csak egy fényes sugár vonul át Magyarország beborult egén karácsonykor: Bem haditette, aki Dézsnél megvervén az osztrákokat, karácsony nap­ján visszafoglalta Kolozsvárt. Egész Magyar­országban és Erdélyben csak Kolozsvárnak volt boldog karácsonya ötven év előtt. Ke­le­­ t ainak embere, írásban olykor szeszé­lyes, mint egy leány, olykor erős, mint egy pöröl­lyel dolgozó kovácslegény. És aztán mindenekfölött igen jó és sok­szor volt már közel ahhoz, hogy áldo­zatává legyen ennek a jóságának. A párduc rettenetesen meg tud sze­rdü­lni és akkor közöttünk kószáló művész­a bohém lesz belőle. Akkor teremnek azok színes, kacér, bizarr, de emberien mély történetek, amelyekben oly sok­szor gyönyörködnek olvasóink. De hiszen nem akarjuk e pár sorban Bródy Sándor irodalmi fotográfiáját adni. A másikat, a külső emberét adjuk itt, abból az alkalomból, hogy legújabb könyvét ismertetjük s ez a másik nem kevésbbé érdekes az elsőnél, amelyet már oly jól ösmer Magyarország olvasókö­közönsége. —ly. Bródy Sándor. „Olyan, mint a párduc — mondta egy­szer nekem Fadrusz János Bródy Sán­dorról — sima, homlokhoz boruló haj, éles szem, incselkedően mosolygó száj, meg az arcának fiatal, lágy vonásai, rugalmassága, mozdulatainak pongyola­sága, igazán a heverő párduc képét hoz­zák emlékezetembe. — Miért ne írnám ide, ehhez az arcképhez a kitűnő művész e karakterizáló szavait, amelyek majdnek­i egészen ta'alnak Bródy Sándorra. Fad­rusz azonban akkor hamarjában csak a külső emberről beszélt. A belső, az más. Talpig művész, gondtalan, a hangula­ Csokonai Mihály karácsonya. Rég­i följegyzés. Zivataros, hideg decemberi idő járt a mult század utolsó esztendőjében. Sárközy, somogymegyei viceispán uram, leszállván kocsijáról, ugyancsak tipegett­topogott elgémberedett lábaival és rázogatta a havat dédbundájáról. — Valami levél-féle is van itt ! — mon­dotta a patvarista, nagy tisztelettel állva glédába, mikor a principális úr belépett a kancelláriába. Levél, szürke, jóféle vastag diósgyőri papirosra írva, a melyben protezsáltja, Cso­konai­ Vitéz Mihály csurgói professzor úr, tudomására hozza, hogy megelégelte a kondí­ciót és búcsút vett a gimnázium kapufel­fájától. Tulajdonképpen úgy is volt egy kicsit a 3i Szentv­ányi Árpád. «3

Next