Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1899-07-30 / 31. szám - Igric: Petőfi barátai / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
- 101 - gyönyörű csillagos éjjeleken egy almafa alatt, félig álomban, félig mámorban. Petőfinek is az első látványossága a mészárszék volt. Atyja ott állott a tőkénél fölgyúrt ingujjal, fehér kötőben, azon vércsöppekkel s kezében villogott a fényes tagló. Mellette a hatalmas és hűséges kutya. Bámulnia kellett a mesterséget, ezt a foglalkozást és szívni magába friss hús és friss vér meleg párologását, amely erőt ad a testre és rózsákat fest az arcra. Lehetetlen, hogy Sándorka, mint minden gyermek, természetében a rombolás vel, meg ne próbálta volna ösztöneemelgetni apja bárdját. De vajjon ki merne összefüggést keresni e véres foglalkozás és a Petrovics Sándorka költői lelkének kifejlődése közt? A borjúvágás és a fölzendülő, bűbájos dalok mégis csak távol állanak egymástól. A virágzó almafa, mely alatt a csillagos éjszakában Shakespeare első verseit írta, megtalálható a Petőfi gyermekéveiben is, a jegenyefa alakjában, amely jegenyék sudarának árnyékában pihent. A jegenyék árnyékában pihenni. Minő különös. A jegenyének hosszan elnyúló, de csupán akkora vékony sávú árnyéka van, amennyiben egyetlen gyermek pihenhet csak, íme, a gyermek-magányosság, próféták, a nagy lelkek szeretett magányossága, a zajtól, mozgalomtól való elvonulás. Hanyatt feküdni a fűben, elpihenni csöndes mozdulatlanságban ; körülötte a végtelenbe nyúló rónaság s fölötte a végtelen égbolt. Minő merengés! Semmi határ, minden végtelenség. Az égre bárányfelhők úsznak föl, nappal barnák és fehérek, estére megpirosodik a szélük, minő csodás és szeszélyes az egyre változó alakjuk, hogy fejlik, domborul, oszlik, újra alakul, olykor hadakozik, máskor szerelmesen egymáshoz simul, egymásba olvad. Minő elmélázás ! Milyen szegénység a képzelő erő minden gazdagsága, az ezeregy éjszaka meséinek minden szertelen szeszélye és bűbája, a változatoknak ahhoz a sokadalmához képest, amit az égen úszó, elfekvő, röpülő felhők mutatnak. Lehet-e vájjon egy gyermek képzeletére valami hatékonyabb, mint ez a csodás végtelenség, mint e végtelenségben való elmélázás, mikor a lélek fürdik ? Óh, a felhők, azok voltak a Sándorka első megbámultjai. Mennyi vágyódással képzeletének és mennyi rajongással gondolt lelkének e rokonaira, mutatja A felhők című szelídségével és lágyságával elragadó költeménye. És a csönd. A nép künn dolgozik a mezőn. Odahaza csönd van, mélységes csönd. Csak néha suhan el valami lágy szellő, a búzakalász és a réti fű összeverődésének elandalító zenéjét hozva magával. A gyermek ott fekszik a fűben. És a szellő suhog fölötte. A jegenyéről egy-egy madárcsippenés hangzik feléje, tarka pillangó röppen le mellette a réti virágra, valami halk zümmögés és dongás hallatszik. Az a legerősebb hang, amikor a házba kívánkozó pöttyös tollú tyúkocska elkezd kárálni. Mennyire el lehet ez árnyékban, a végtelenség ez összefolyásában, a tündöklő ég, a suhanó felhők alatt aludni és a félébrenlétben, félálomban, a szédületbe ejtő gyönyörűségek mindenségének e mámorában mennyire lehet szőni tovább azokat a csillogó meséket, amelyek az édesanya ajakáról hangzottak el, amikor a gyermekfej az ölében nyugodott. A dalok, az altató dajkadalok is mintha fölzendülnének lelkében a jegenyefa árnyékán, amely jegenyefa nem takar el semmit a végtelenségből. Hányszor, mennyi finomsággal és mennyi szeretettel emlékszik meg a mindenfelé elbolyongó, zaklatott, fáradt, kigyúlt, égési sebekben szenvedő költő-lélek ez elpihenésekről, e mesékről és e dalokról, az ég és a rónaság végtelenségéről. A mélaságban és fényességben való elábrándozás, ez volt Petőfinek gyermekkori pajtása. Mert nem igen lehettek cimborái. Emléket róluk verseiben nem hagyott. Öccse, akit hol Istóknak, hol Pistikének nevez, parányi legényke volt még, akivel szilaj vad paripán nem lehetett nyargalászni és fűzfagallyat vágni és csavarni sípnak. _ oftwroy? s Petőfi Debrecenben 1844-ben Orlai Soma festménye 15