Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1899-10-22 / 43. szám - Jókai Mór: Öreg ember nem vén ember / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
- 387 — ÖREG EMBER NEM VÉN EMBER Képzért regény négy részben W FOLYTATÁS írta JÓKAI MÓR Azt a diadalutat pedig, melyet a mozgósított Attila-koporsó a Hernádtól a Dunáig megtett, minden hírlap külön örökítette meg. Vármegyék, városok küldöttségei, lovas bandériumok, szekérsáncok fogadták a királyi utazót minden állomáson: az elmondott szónoklatokból csak azt jegyeztem föl, mely az emlékezetes halotti beszéd mintájára az igazi ősmagyar nyelven tartatott: «Laatiatuc feleim zumtukhel mic wogmuc.» A fővárosba bevonulás pompája pedig épenséggel leírhatatlan. A vasútnál az egyházi és világi méltóságok s a katonai előkelőségek tömeges képviselete fogadta a királyi koporsót. A vasúti kocsi úgy volt szerkesztve, hogy azt a sínekről le lehetett tolni, s aztán tizenkét ló erejével a széles utcákon végig vontatni, melyeken katonaság és honvédség ezrei képeztek sorfalat, a lengő lobogóktól repülni készült a város. Erős viták voltak úgy a törvényhozás termeiben, mint a főváros tanácskozójában, hogy hová helyeztessék el az Attila-ravatal? Voltak, akik a gellérthegyi váracsot ajánlották e célra, mások Budavára mellett kardoskodtak: a legokosabbak Ó-Budát, mint a hajdani Etelevár helyét vitatták jogosult örökösnek. De mindannyi irányadó körök egyesültek abban a nézetben, hogy ezt a kincset tőlem, mint annak megtalálójától, az országnak kell magához váltatni; a csatorna engedély okmányában világosan ki lévén kötve, hogy minden föltalálandó régiség egészen az én tulajdonomba megy át, a kincstár harmadrész jogának mellőzésével. Egy milliót ajánlottak föl nekem váltságul. Rongyos millió! Az Attila-koporsó nem eladó. Az csak elajándékozható. (De időközben jövedelmeztető.) Amíg a honatyák, városatyák vitatkoztak, az alatt én, a sírbontás időközében föl is építettem a főváros központjába a nagyszerű mauzóleumot Attila ereklyéi számára az általam megteremtett ősmagyar építészeti stílban s oda helyeztettem el a hármas koporsót. (S ez nem is volt tőlem rossz üzlet. Az egész világot adófizetőmmé tettem vele. Hétköznap egy koronát, vasárnap húsz fillért ki ne adna meg e nagyszerű kincsek megtekintéséért?) S bizony nagyszerűek voltak. Szakértő munkások fogtak hozzá a koporsók felnyitásához. Éjjel-nappal kettős Attila-őrség vigyázott reájuk. A vaskoporsó felnyitása könnyen ment, az olyan volt, mint a rendes sarkophagok, a tetejét le lehetett venni, csak a forrasztást kellett kivésni. Belül a vaskoporsó arannyal volt futtatva. A következő ezüstkoporsó már nagyobb fejtörést okozott a fölnyitásnál. Ez monyom hengeralaku volt, kivül tele rovátkolva virágos kacskaringókkal, de az ezüst egészen megfeketült már s nem lehetett rajta kivenni, hogy hol van az összeforrasztás. Nem volt más módszere a fölnyitásnak, mint köröskörül acélfűrésszel átreszelni a koporsót. Mikor ezt fölbontottuk, előtűnt a harmadik koporsó, a színarany. A vert arany a századok során át patinát kapott, valami veres zománca volt, de az alól is előtündökölt a nemes arany színe, melyet Ipolyi magyar mithologiája szerint az ősmagyarok «kovácsolt láng»-nak neveztek. A mauzóleum kupolaterme tele volt látogatókkal, midőn az aranykoporsót föltakarták. Az egész művelt világ régészeti tudósai és szakkedvelői ott voltak együtt. Csak különös meghívóval lehetett bejutni. Széchenyi basa jubileuma A konstantinápolyi tűzoltók felvonulása 58*