Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1899-08-06 / 32. szám - Bródy Sándor: Jegyzetek a Petőfi-ünnepről / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

Jegyzetek a Petőfi-ünnepről Elviharzott, igazabban: elragyogott. Nem remegett meg tőle és láznak sem hevült az arató és cséplő, izzadó és hűsölő Magyarország, de azért bensőségteljes és általános ünnep volt, önkénytelen áhítattal tölté be a sziveket és az adott az elméknek bőséges tárgyat az elmélyedő gondolkodásra. Nagy dolog az, hogy ebben az időben két teljes nap szenteltetik annak, aki ötven éve nincs és amikor még élt, akkor sem volt egyéb, csak a nemzet legnagyobb költője, szerelmet éneklő, harcra riasztó, rímben beszélő genje. Azonban a politika, amely az okoskodó és harcos Magyarországon legelsőbben foglalja el a lelkek érdeklődését, ezúttal nemcsak félreállott, hanem meg­hajolt a földig és ha hangosan, szónoklatban vagy levélben nem is mondotta, félig hallhatólag maga elé mormogta mégis: Ha a siker miénk is, a dicsőség az övék, ifjan elmúló, meggondolatlan dalosoké, akik félszázaddal előbb, rímekben irányítják az érzéseket, megszabják a gondolkodás menetét, csinálják nekünk előre a politi­kát. Mi már csak kiszárítjuk, ízét ves­szük , meg­fináncoljuk. * Háromszáz helyen szavalták a Jókai Apotheozisát, ünnepelt a kormány és Ős-Buda vára, a tekintély és a mulatóhely. A kifestett arcú múzsa erre a napra nem festette ki magát. És hol volt a tűz legnagyobb? Lehet, hogy valamely félreeső kis faluban, nem a vasút és nem az országút mentén. Ott, ahová Petőfi lelke csak azóta jutott el, hogy az írásai mindenkinek hozzáfér­hetők lettek. Mert — csudás bár — a nép nagy része csak most kezdi őt ismerni igazán, eddig csak dalolta, most már olvassa is. A nép maga az lassú és más az időszámítása, a félszáz esztendő, ami az úri műveltségnek egy hosszú emberélet, neki, épp­úgy, mint Petőfi géniuszának, csak egy erős lélek­zetvétel, egy tüzes villanás.­­ A Petőfi-ünnep legklasszikusabb része bizonyára a Jókai részvétele, nagy verse és kis beszéde a buda­pesti Petőfi szobor előtt. Értékes, szép és méltó volt a segesvári ünnep legtöbb részlete is, de az egész országos ünnepélyben kivált egy kis beszéd, a Rákosi Jenőé. Ez volt a legszokatlanabb és legstílszerűbb, formájára nézve a legbefejezettebb és tartalmát tekintve a legizgatóbb. De csak szónoklat volt és leírva, nyom­tatásban sem a hatását, sem az értékét megmérni nem lehet. És ez a szónoklatok tragikuma. Hallani kellett ezt a beszédet, amely csepergő esőben, felhős ég alatt kezdődött és a hét nap diadalmas ragyogásában ért véget. Rákosi Jenő nem a született ret­orok közül való, a színészi nyugalom, az a bizonyos művészi impossibilité nála hiányzik. Ő bár fegyelmezi, megragadja magát, a temperamentuma viszi, de mindig a közvetetlensége szárnyain. Hallottunk tőle régebben sok — bár tartalmas, de akadozó és azért — rossz beszédet, mert a közönséges jó szónokok dicsőségét, amely neki kínálkozott, soha el nem vette. Neki az eredetiség kel­lett ebben is, és íme, sok próba, gyötrődés és csalódás után ezt a célját is kivívta. A budapesti beszédben már benne van az egész egyénisége minden meglepő képességeivel, amelyek között a legelső bámulatos egyszerűsége. Magyar tust nem láttunk soha szónoktól ily természetes gesz­még, hogy uj momentumokat talál ott, ahol már más mindenki sablonszerű, ez benne az író és ehhez most semmi közünk. Nagy és szép dolog volt ez, óh nyájas olvasó, amikor egy férfiú, midőn már a haja fehér lett, egy oly művészetben, amely neki sokáig elérhetetlennek látszott, oly csudálatos és teljes diadalt arat, amit megirigyelnek tőle azok, akik egész életükön át csak ebben az egy művészetben — a beszédében — töre­kedtek és jeleskedtek. A szónok feje, amely mióta fehéredik, igazán szép lett, föladata tüzében szinte átlátszó fehér és világító fél szemében — mert csak egy szeme él — akaratának démoni lángja föllobo­gott, — így ki nem váltotta még magát, ilyen erős, ennyire ő nem volt még soha. * Most pedig vissza a hétköznapokba ! A jó isten tudja, megérünk-e még egy uj Petőfi-ünnepet? Majd ötven év múlva, a százesztendős, az lesz csak az igazi! Akkor már a nemzet oly nagy lesz, akkorára a Petőfi géniusza már elvégezte a munkáját, besütött a legsötétebb helyekre is és isteni küldetése delelőjén, örök életének kezdi a másik­­ pillanatát. A segesvári Petőfi-ünnep A székely bandérium 20* b.

Next